Az iskoláskorú gyerekek egyre nagyobb hányada sajátos nevelési igényű. Az oktatásban és a mindennapi életben olyan nagy számban vannak jelen, hogy nem lehet és nem szabad őket figyelmen kívül hagyni. Ennek ellenére van, aki megpróbálkozna a kirekesztésükkel, megbélyegzésükkel. Nézzük meg, hogy kinek van ebből haszna és van-e ennek értelme.
A Gyermekvilág, gyermekjog blogon a kommentek moderálva jelennek meg, aminek oka van. Így csak a blog szerkesztőit szórakoztatja az, akinek a megjegyzései értelmetlenek és/vagy trágár nyelvezetűek, megjelenni ezen felületen nem fognak. Sajnálatosan néhány értelmesnek tűnő hozzászólás is fennakad a rostán, ha mégis durvaság kerül bele. A közelmúlt egyik kimoderált kommentje viszont arra lett érdemesítve, hogy publikálása mellé kanyarítsak egy választ, pontról pontra megválaszolva és értelmezve a leírtakat. A komment első mondata nem lesz idézve, emiatt akadt fel a rostán. Bár nincs illúzióm, a kommentelő mást gondolni sosem fog, de talán lesznek olyanok, akik igen. Az elemzést szándékosan az utolsó ponttal kezdtem és haladok előre.
„Ami még hozzátartozik a dologhoz - és ebbe kétlem, hogy az SNI-s gyerkek integrált oktatását forszírozó gyerekek szülei belegondoltak - hogy ezek a gyerekek felnőtt korukban is így vagy úgy, de erősen fognak függeni a többségi társadalomtól. Na most, ha az oktatás színvonalát a fenti integrációval a béka segge alá viszik, akkor később a felnövekvő következő generáció vajmi keveset fog tudni nekik segíteni.”
Az oktatás színvonala nem az integrációval kerül a béka feneke alá. Sőt, az integrálás inkább emeli a színvonalat, ugyanis az eltérő igényeknek megfelelően, egyénre szabottan kell ugyanazt a tananyagot megtanítani a minden gyereknek. A tanár számára ez ugyan kihívás, de egyben fejlődési lehetőség. Alapvető tévedés, hogy minden SNI-s gyerek örök életre függő viszonyra kárhoztatott. Amennyiben az SNI-s gyerek felnőve munkát vállal, szert tesz versenyképes jövedelemre, úgy biztosan nem fog függeni a kommentelő által többségi társadalomnak nevezett rétegtől. Egyetlen érettségi bizonyítványban, diplomában sincs benne az, hogy a tulajdonosa SNI-s. Megtanulta a tananyagot és tudja is, van róla papírja, itt Papírországban. Azt a kérdést már érdemesebb lenne feszegetni, hogy arányaiban miért olyan kevés az SNI-s, aki leérettségizik, lediplomázik, holott képesek lennének rá. Arra még visszatérek, hogy a felnövekvő generációban ki segít kinek.
„2. A legtöbb iskolában - beleértve azokat is, amik elvben képesek erre - ehhez nincsenek meg az anyagi és a személyi feltételek. Sajna, az SNI-s gyerekek nagy részével nem csak az a baj hogy nem tudnak haladni a többivel, hanem időnként rohamot kapnak, és akkor ön és közveszélyesekké válnak. Ezt egy olyan iskolában, ahol ezzel foglalkoznak, tudják kezelni (ott nem 30 gyerek jut egy pedagógusra hanem 8, ráadásul ez utóbbiak direkt erre vannak kiképezve), de egy normál iskolában ez bizony nemigen oldható meg biztonsággal, még akkor sem, ha az önkormányzati időkben a nagyobb támogatásért bevállalták ezt az igazgatók.”
Kezdjük a végével, nem csak az önkormányzati időkben kaptak nagyobb támogatást az iskolák az SNI-s gyerekekért. Ma, a Klebelsberg-korban is kettőnek vagy háromnak számítanak, ami kétszer, háromszor annyi pénzt jelent. Meglehetősen nagy logikai bukfenc felróni a tárgyi és személyi feltételek hiányát azoknak, akiknek pont erre a tárgyi és személyi állományra van szükségük. Attól még, hogy ez tény, ennek a mondatnak itt nincs funkciója.
Bármilyen hihetetlen az SNI-s gyerek képes és szokott is haladni a többi diákkal, csak mindezt a haladást jóval több energia befektetésével éri el. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint amikor az ember járni tanul: eltart egy ideig amíg a bizonytalan kapaszkodó lépésektől eljut odáig elszalad egyik helyről a másikra. Lehet, hogy valaki soha nem fogja 10 másodperc alatt lefutni a 100 métert, de egyetlen egy sportoló sem megy oda egy botladozó 15 hónaposhoz és nem mondja azt neki, hogy kisöreg, ne erőlködj, maradj a fenekeden, én ennyi idősen már futottam, te meg csak botladozol a saját lábadban. Az is lehet, hogy soha nem fog megtanulni járni és az is lehet, hogy aki addig nyúlként futkosott, hirtelen elveszíti a futóképességét. Arról is le kell mondani?
Az időnként rohamot kapó ön és közveszélyes SNI-s gyerek egy sztereotípia, nem érdemes összemosni a neveletlenséget, az agresszív viselkedést egy diagnózissal. Ha egy gyerek pedig valóban ön- és közveszélyes, azt minden bizonnyal nem iskolában kezelik.
„1. Az SNI-s gyerek ha megfeszül sem fog tudni együtt haladni a többivel. Ennek aztán vagy az a következménye hogy a hülye gyerek lemarad, és ezért folyamatos kisebbségi érzése lesz - amit aztán agresszióval vezet le, és az első pár osztályismétlés után ehhez a fizikai ereje is meglesz, vagy a többi nem fog tudni haladni.”
Az a helyzet, hogy nem kell a gyereknek megfeszülnie, egyedül megbirkóznia a NAT-nak nevezett kásaheggyel. Vannak körülötte szakemberek, akiket úgy hívnak, hogy tanárok, fejlesztő pedagógusok, gyógypedagógusok*. Pontosan ezért sajátos nevelési igényű. Érdemes lenne a kommentelőnek elgondolkodnia azon, hogyan is történik az SNI-s gyerek diagnosztizálása? Az iskolában bekerülve, ha jelentkeznek a problémák eltelik néhány hónap, sokszor egy félév mire a fejlesztésre jogosító papír a szülő kezében lesz és kezdődhet a fejlesztés. A gyerek lemaradása és kudarcélménye ennyi idő alatt borítékolható, amit előbb/utóbb egy jó szakembernek ezt kezelni kell. Át kellene gondolni, hogy a kisebbségi érzés ok vagy okozat. Ahogy azt is, hogy ha egy gyerek látja, hogy másokhoz képest valamiben nem túl acélos, hogyan is tudná megőrizni az önbizalmát?
Személyes kedvencemet, a többi gyerekre való hivatkozást is behozta a kommentelő és ennél jobbat nem is tehetett volna. Ugyanis az SNI-s gyerek nem egy légüres térben létezik, hanem már gyerekként is vannak társas kapcsolatai. Jé, ki gondolta volna. Lehet neki is tanulópárja, ahogy általában az iskolában a gyerekeknek lenni szokott. Vajon a többi gyerek hogyan segíti őt behozni a lemaradásait és az SNI-s gyerek hogyan segít másoknak, abban, amiben ő a jó? Szóval, ha a kommentelő azt állítja, hogy a többi nem fog tudni haladni az SNI-s gyerektől, akkor visszakérdeznék, hogy a többiek miben nem tudnak haladni pontosan? Tényleg csak annak van értelme, ha elzárjuk az SNI-s gyerekeket a többi gyerektől, hogy csak felnőttként találkozzanak egymással, amikor kilépnek a „nagybetűs életbe”? Majd akkor kezdjenek egymással valamit? Vagy akkor is legyen köztük egy kerítés?
Szóval az azért látható, hogy a fejekben a fogalmak terén elég nagy a zűrzavar és sokak számára könnyebb kiközösíteni, bűnbaknak kinevezni, mintsem elfogadni és megérteni azt, ha valaki valamiben gyengébben teljesít. A szakmailag gyengébb lábon álló szakemberek ebből rövid távon húzhatnak hasznot, addig sem az ő hiányosságaik vannak célkeresztben. Az ilyen fajta tendenciózus hátrányos megkülönböztetés azért veszélyes, mert ki tudja, hogy évek múlva hol lesz meghúzva a határ, ki lesz a segítendő és kit lehet majd kiközösíteni? Ma még csak az a megbélyegzett, aki lassabban tanul, kevesebb ideig tud koncentrálni, vagy járókeret kell a mozgásához, holnap pedig azt, aki szemüveges vagy balkezes?
Éppen ezért az SNI-s gyereket nevezd annak ami: sajátos nevelésű igényű tanuló és bánj vele úgy, mint egy leendő felnőttel, akinek a jogai - koránál és állapotánál fogva - most még fokozottan védendők és figyelembe veendők. És semmiképpen se illesd csúnya szavakkal, mert azzal inkább magadat minősíted.
Aki lehet, hogy majd gondoskodik rólad, ha felnő. Mert addigra, ha minden jól megy, te meg megöregszel.
*Az SNI-s gyerek szüleire háruló többlet terhekre meg inkább ki sem térek. Itt van róla egy külön post.
Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebookon!
