Gyermekvilág, gyermekjog


Mi a baj a hazai gyermekvédelemmel?

2019. március 19. 15:49 - gyvgyj_gtm

A hazai gyermekvédelemről megjelenő csekély számú cikk, írás és interjú elenyésző töredéke szól elégedett hangon arról, ami ma Magyarországon történik. Kevés szó esik az elért eredményekről, annál inkább több az alulfizetettségről, a szakemberhiányról, az átláthatatlan rendszerről. Néhány cikket átolvasva és összevetve néhány általunk is bemutatott esettel, megpróbáljuk megmutatni, mi is a baj a hazai gyermekvédelemmel.

Mielőtt néhány konkrét esetet megnézünk érdemes tisztázni, hogy mi is az a gyermekvédelmi jelzőrendszer és kik a tagjai. A gyermekvédelmi jelzőrendszer a gyermekek veszélyeztetésének észlelésére létrehozott rendszer, aminek tagja minden olyan személy, aki valamilyen módon kapcsolatba kerül a gyerekkel. Vagyis a gyerekorvos, a védőnő, az óvónő, a tanár, az iskolai szociális munkás, ha úgy adódik, akkor a bíróságon a bíró, a rendőr, a postás, a villanyszerelő. Ezeknek a személyeknek kötelessége jelezni azt, ha úgy látják, hogy egy gyerek veszélyeztetve van. A veszélyeztetés pedig nem más, mint „olyan - a gyermek vagy más személy által tanúsított - magatartás, mulasztás vagy körülmény következtében kialakult állapot, amely a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését gátolja vagy akadályozza.” Első ránézésre ez a rendszer nem tűnik túlságosan bonyolultnak, de ha esetleg valakinek nem lenne világos, a gyermekvédelmi jelzőrendszer elsősorban a szülők, rokonok, családtagok mulasztásainak felfedezésére van kihegyezve. Az a feladata, hogy tőlük védje meg a gyereket, ha úgy adódik.

Amennyiben a gyermekvédelmi jelzőrendszer valamelyik tagja nem tesz eleget a jelzési kötelezettségének, akkor a mulasztást a gyermekvédelmi jelzőrendszer fejének számító Gyámhivatal gyermekvédelmi bírsággal kell, hogy sújtson.Majd legközelebb jobban figyel a jelzést elmulasztó. Vagy nem. Magánemberként is lehet jelezni, ha valaki egy gyerek veszélyeztetettségét észleli, sőt néhány éve már jogszabály garantálja azt, hogy a jelzést tevő anonim maradjon. De azért nem túl praktikus a tök jó apa szomszédot bevádolni, hogy nyáron a kis Pistikéje már ne zajongjon a gangon, mert tényleg szíre-szóra kikapják a gyereket a családból, a spion meg lesheti az elkámpicsorodott szülőket évekig. A jelzést a területileg illetékes Gyermekjóléti Szolgálatnál kell megtenni, ha nem illetékes területileg, úgyis elhajt elküld az illetékeshez. Van olyan gyermekjóléti, ahol készítettek formanyomtatványt, de ha telefonon szólnak nekik, vagy e-mailben, akkor is mozdulnak. Vagy nem.

2013 novemberében derült ki, hogy az elvárhatónál egy kicsit rosszabbul működik a gyermekvédelmi jelzőrendszer, miután egy bulvárújság a kelleténél jobban részletezve a nyilvánosság elé tárta egy büntetőügy részleteit. Szerencsére volt olyan, a szakmaiságot szem előtt tartó újságíró, internetes portál, akit, amit nem csupán az elborzasztó részletek érdekeltek, hanem az, hogy évekig tartó borzalmak közepette, hol voltak gyermekvédelem tagjai, a védőnő, a tanár, a családgondozó, szociális munkás, esetmenedzser. Az ügy részleteit nem szeretnénk részleteiben taglalni, nagyvonalakban a történtek: a gyerekek szülei éveken kapcsolatban voltak a Szigetszentmiklósi Gyermekjóléti Szolgálattal, mielőtt a gyerekeik nevelőszülőkhöz kerültek. A családból kiemelt testvérpár a nevelőszülőknél hátborzongató eseményekről számoltak be a felnőtteknek, amiről addig a családdal, a gyerekekkel foglalkozó(?) szakemberek mit sem tudtak. Évekig zajlottak előttük a borzalmak és semmit nem láttak, nem vettek észre. Az illetékesek először természetesen a tagadást választották, majd tessék-lássék kivizsgálták az ügyet megbüntettek talán egy-két gyermekvédelemmel foglalkozó szakembert. (De idegen itt a szakember szó). A bírósági eljárás során a 2013 óta előzetes letartóztatásban lévő szülőket a Budapest Környéki Törvényszék kiskorú veszélyeztetése miatt 2 évnyi szabadságvesztésre ítélte. Ezt az ítéletet a Fővárosi Ítélőtábla hatályon kívül helyezte annak hibái miatt, végül 2016-ban a Fővárosi Törvényszék 13 éves börtönbüntetést szabott ki a megismételt eljárás során több vádpontban is bűnösnek talált szülőknek, amit a  Fővárosi Ítélőtábla helybenhagyott. Igaz, hogy az ügy nyilvánosságra kerülése és a jogerős ítélet között eltelt 4 év, viszont a mainstream médiában az MTI híren kívül szinte semmi nem jelent meg az ügy lezárásáról. Hallgat a Szigetszentmiklósi Gyermekjóléti Szolgálat, hallgat a szakma. Még 2015. jelent meg egy, a mundér becsületét védő FB jegyzet Veszélyben a gyermekvédelem címmel egy szakmabelitől, ITT reagáltunk is rá.

2015. áprilisában derült, ki, hogy nem csupán Szigetszentmiklóson, de Kislétán sincsenek a helyzet magaslatán a szociális szféra dolgozói, egy 11 éves lányt a szülei legalább egy éven keresztül a házuk kamrájába zártak és nem gondoskodtak róla megfelelően. A gyerek a szülők kérésére tankötelezettségének magántanulóként tett eleget. Ebben az ügyben szintén csak a szülőket ítélték el, egyelőre tudomásunk szerint elsőfokon. Az addig szabadlábon lévő szülőket 2017. júliusában 6-6 év börtönbüntetésre ítélte a Nyírbátori Járásbíróság. Ebben az ügyben is indított vizsgálatot az ombudsman, és az elkészült jelentésből kiderült, sokan tudtak arról, hogyan bánnak a szülők a lányukkal és volt, és volt, aki hiába ment jelzést tenni a Kislétai Gyermekjóléti Szolgálathoz.

Két évvel ezelőtt 2017. januárjában rázta meg az egész országot az a hír, amiből kiderült egy 11 éves gyerek meghalt a saját otthonában, a nyilvánosság számára akkor még ismeretlen okból. A gyereket az anyja egyedül nevelte és a róla szóló hírek is elég ellentmondásosak voltak. A közbeszédben viszont emelkedett annyit a hírgyártók és az emberek ingerküszöbe, hogy ezzel az üggyel nem igazán foglalkoztak a későbbiekben. Végül is kinek fontos egy gyerekét egyedül nevelő nő és annak 11 éves fia. Az ügyet a WMN követte nyomon és írt egy publicisztikát és tűpontosan megfogalmazta, bizony Marci nem a Holdon élt, hanem itt közöttünk, ott Székesfehérváron, emberek, felnőttek és gyerekek között. Az anyát 2 év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, más felelős – úgy tűnik – nem volt.

Egy egészen friss 2018. decemberi hír szerint annak ellenére, hogy a Gyámhivatal 2017 óta védelembe vett egy akkor 7 éves gyereket, az őt gondozó szülő nem változtatott az életvitelén, a gyereket nem gondozta, nem törődött vele, napokra magára hagyta, veszélyeztette. A védelembe vétel nem más, mint magatartási szabályok előírása a szülő számára, akinek kötelező együttműködni a családgondozóval és végrehajtani a cselekvési tervet. Nincs arról információ, hogy bármilyen sikeres együttműködés létrejött volna ellátó és ellátott között. A családból végül akkor emelték ki a 8 éves gyereket, amikor a rendőrség közlése szerint a nő részegen egy partnerével le akart ugrani az esztergomi Mária Valéria hídról. Ekkor végre nevelőszülőknél helyezték el a lányt.

Még lehetne az eseteket sorolni és sajnos lenne is mit, de úgy véljük, ennyi elég. Mi már 2015-ben javasoltuk, hogy érdemes lenne egy olyan párbeszédet kezdeményezni és olyan szakmai programokkal előállni, amiben van valós tartalom. Hiszen konferenciákkal, a rendszer megújítását célul kitűző programokkal és néhány, a szerény eredményekről szóló beszámolóval tele van a padlás. De attól még a rendszer nem működik. Nem jól nem működik, hanem sehogy. Pedig pénz van benne, hiszen a legelső kormányhivatali alkalmazottól kezdve a legutolsó szociális munkásig mindenki megkapja a fizetését, az átláthatatlan struktúrájú rendszerben (erről már ITT írtunk) minden intézménynek megvan a helye. Szükség lenne arra, hogy azt a családot támogassák és azt a gyereket védjék meg, amelyiket kell. Hogy valóban a veszélyeztetést hárítsák el, ne pedig okozói legyenek annak. A súlyosan mulasztó szociális munkások, intézményvezetők, gyámhivatali ügyintézők, alkalmatlan tanárok vétségei miatt jogorvoslatot kérő szülőket felesleges zaklatni. Van munka bőven, kár az erőforrásokat koncepciós eljárásokra pazarolni.

A szakma álláspontja szerint a gyermekvédelem van veszélyben, szerintünk meg a gyerekek. Nem a rendszert kell védeni, hanem a gyerekeket.

Ha szeretnél a bejegyzéshez hozzászólni, akkor ITT megteheted.

Ha szeretnél gyakrabban bejegyzést olvasni tőlünk, akkor kövesd a Gyermekvilág, gyermekjogot a Facebookon is.

Ha úgy gondolod, hogy értékesek az írásaink és szeretnél minket támogatni, akkor használd a Donate gombot. Köszönjük.

alagut.jpg

Szólj hozzá!

Az éhezés joga, avagy tanulja meg gyerek és felnőtt, hogy hol a helye ebben a ... rendszerben

2019. január 19. 14:48 - gyvgyj_gtm

Az iskolás gyerekek minden nap legalább nyolc órát töltenek el az iskolában, tanulással, szabadfoglalkozással és megint tanulással. Ha visznek is ennivalót az minden bizonnyal nem az a mennyiség és/vagy minőség, amivel 8-9 órára fedezni lehet az egészséges és életkornak megfelelő tápanyagbevitelt. Megtörténhet-e 2019-ben az Magyarországon, hogy egy gyerek nem jut megfelelő minőségű és mennyiségű ételhez és vajon mit tesznek ilyenkor az illetékesek?

Egy elég meglepő Facebook bejegyzéssel találkoztunk néhány nappal ezelőtt és többször is elolvastuk Szentlőrinc Város bejegyzését. Most ne ragadjunk le ott, hogy milyen gyönyörű dolog egy word dokumentumot képként kitenni, elemezzük szigorúan az Élelemezési ügyintéző szavait. A kedvező földrajzi fekvésű, mindössze „2430 db” (sic) lakosú település is menthetetlenül megérkezett a XXI. századba. A 2019. februárjától „bevezetésre kerülő” (sic) rendszernek köszönhetően minden hátralékkal nem rendelkező és ebédet kifizető gyerek kártyát fog kapni. Ezen túl minden gyerek ezt a kártyát az étkezőben elhelyezett terminálhoz hozzáérintve veheti igénybe a (kifizetett) étkezést. Ha a kártya nincs a gyereknél, akkor hiába van az aznapi elemózsia kifizetve, enni bizony nem kap. Röviden: ha nincs érintés, nincs ebéd.

Persze, értjük mi, tanulja meg a gyerek minél korábban, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani és viselje a tettei következményeit. Hát mivé lenne a világ, ha felelőtlen hétévesek csak úgy minden féle terminálhoz való érintés nélkül döntenék magukba a vegetás, szétfőtt répás levest? Ha az örökké farkaséhes, örökmozgó kamaszok csak úgy, terminál nélkül döntenék magukba a vadas marhát?

Hát fogja fel a gyerek, hogy a befizetés rendszere olyan bonyolult és átláthatatlan, hogy a hetekkel előre kifizettetett és naponta megrendelt adagok nem tudnak a konyhások kezén keresztül a tálcájukra kerülni, ha nem érintődik az a nyomorult kártya a terminálhoz. Ja, hogy az adagok ki vannak fizetve és szállítva, de ha nincs kártya, az étel az iskolai menzán marad a gyerek meg éhesen? Tessék mondani, másnap megkapja, vagy ki lesz dobva az étel?

Környezetünkben folytatott nem túl reprezentatív kutatás eredményeképpen megtudtuk, hogy egyre több helyen terjed ez a csipes rendszer, aminek egyelőre nem sok értelmét látjuk. Kérünk mindenkit, akinek a gyereke használ ilyet, ossza meg a tapasztalatait velünk és mindenki mással.

Most pedig vegyünk részt egy gondolat kísérletben és képzeljük el, hogy a havi menzát kifizető és kártyával rendelkező gyerek az iskolai menzára betérve választ a kétféle leves, a háromféle főétel és a kétéféle desszert közül, majd az asztalához igyekezve egy terminálnál egy felnőtt lecsippenti az ételeket, csak hogy a szülő is tudja, mit eszik a gyerek. Na, ilyenkor van értelme a kártyának. Most pedig vegyünk részt a másik gondolat kísérletben és képzeljük el, hogy a havi menzát kifizető döntéshozók közül étkezéskor mindenki ugyanazt a levest és főételt kapja, egyedi kívánság és desszert nincs. Jogos a kérdés: miért csak a gyerekek étkeztetésére jellemző ez a szigorú rendszer? Ők kevesebbet érnek?

Kövesd a Gyermekvilág, gyermekjog oldalát a Facebookon is

Amikor elolvastuk Szentlőrinc Város posztját, úgy ítéltük meg, hogy ezt nem lehet felülmúlni. Lehet.

Láttunk egy iratot, egy jelzést, amben az áll, hogy egy felnőtt egy gyerekkel beszélgetve arról értesült, hogy egy mindig is nagyon vékony gyerek számára „valós napi gond az étkezések megoldása”*. Magyarországon, tudjuk jól, valós gond a gyermekéhezés, valóban vannak gyerekek, akik anyagi okokból nem jutnak megfelelő minőségű és mennyiségű ételhez és számos alapítvány igyekszik menteni a menthetőt és adományokat eljuttatni az érintetettekhez.

Vajon mit tesz ilyenkor az a felnőtt, aki meghallja, hogy egy környezetében élő gyerek és családja számára valós napi gond az étkezések napi megoldása? Beszél a gyerek szüleivel, esetleg tanáraival, hogy tudassa velük a gyerektől megtudott problémát és felajánlja segítségét? Vagy mit csinál? Mivel az illető minden bizonnyal nem egy magánember, hanem a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagja ezért joga van jelzést tennie a hallott dolgokról és a megoldáshoz javaslatokat adjon.

Ez az ember minden más cselekedett helyett azt kérte a "szociális és gyermekvédelmi szolgálattól" (amit nem is így hívnak), hogy „tárja fel a család valós anyagi helyzetét és gazdálkodásának ésszerűségét és amennyiben a gyerek valóban nélkülözést szenved, avagy esetleg manipulatívan használja fel a szülő, a megoldásban kellő érzékenységgel és szakszerűen segítsen.”

Mindez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy ez az ember, miután a gyerek bizalmába férkőzött, vagy csak faggatta, vagy csak kitalálta ezt az egészet, a szülőt és kihagyva rászabadította a szülőre a gyámhivatalt. A jelzés adott hónap 8-án történt és a gyámhivatal 20 nappal később szinte rajtaütés szerűen megjelent az éppen munkába induló szülő lakásán és a folyamatban lévő eljárásra hivatkozva kötelezte arra a szülőt, hogy minden mást félretéve csak velük foglalkozzon, ne menjen munkába. A megalázó eljárás részletezése egy újabb kisregény lenne, ezt most kihagyjuk. 

Persze, értjük mi, tanulja meg a szülő, hogy hol a helye és még véletlenül se keveredjen nehéz helyzetbe. Ne veszítse el a munkáját és ne legyen vállalkozó, és, ha kevesebb is a bevétele, akkor arról a gyereke még véletlenül se tudjon. Mert ha a gyerek elkotyogja a nehézségeket valami fogalmatlan tóbiásnak, akkor előfordulhat, hogy ezt az információt ő úgy értelmezi, hogy valós napi gond az étkezések anyagi megoldása (napi háromszori étkezés befizetve és a csippantós cucc is mindig a gyereknél). És az is előfordulhat, hogy ez a fogalmatlan tóbiás a józan paraszti ésszel elvárható érdeklődő telefonhívás, levélírás, vagy bármi helyett a gyámhatósághoz fordul, akkor megtörténhet, hogy a gyámhatóság közreműködése következtében úgy rúgják ki a szülőt egy havi 325 000 forintos jövedelmet biztosító projektből, mint a szél. Előfordult és kirúgták szóval most ez a szülő éppen munkát keres, mert ő lenne a családfenntartó.

Ez az eset Budán történt egy elég jó környéken, ahol általában nem szoktak a gyerekek éhezni és a fentiek alapján jobban teszik, ha meg se próbálják, mert különben jön a gyámhivatal. Ó, igen ez a fogalmatlan tóbiás azért közvetetten vagy közvetve – végül is mindegy – a gyerek osztályfőnökeivel azért tudatta a „valós napi gond az étkezés megoldása” dolgot, akik ezt a közlést rezzenetlen képpel hagyták figyelmen kívül. Pontosabban a gyámhivatal felé megtoldották azzal az érdekességgel, hogy a gyerek éhesen és pénz nélkül szokott iskolába menni. Mivel az iskola büféje körülbelül 100 %-os árréssel dolgozik és az ott kapható portékák az iskolához közeli boltban pont a felébe kerülnek, talán érthető, ha a szülő nem pártolja az általános iskolákban valamiért igen elterjedt elterjedt büfézést. Az éhezéssel gyanúsított gyerek az iskolában naponta háromszor eszik, otthon reggelizik és szendvicset is kap csomagolva, horribile dictu készít magának. Ha még így is éhes reggelente, akkor jó lenne, ha az osztályfőnökök valamelyike felvenné végre a kapcsolatot a szülővel és tudatná vele ezt a tényt.

Azt azért nem higgye senki, hogy kőszívű, érzékelten emberek dolgoznak a budai iskolákban, hiszen pont ez az iskola hirdeti fennen a Facebook oldalán, hogy határon túli rászoruló gyerekeknek több száz csomagot gyűjtettek össze az iskola tanulóival. Persze ez a jótékonykodás a felnőttek ötlete volt és igencsak elvárták a gyerekek részéről az adományozást. Az osztályfőnökök fejenként 15000 forintos utalványt kaptak az egyik szülői közösségtől, és hát szülői közösségből abban az iskolában több is van, így hát sokaknak volt jó karácsonyuk.

Nos, a gyermekvédelmi jelzőrendszer több tagjának hatékony közreműködése következtében a fogalmatlan tóbiással beszélgető gyereknek az volt a meglepetése, hogy semmilyen ajándéka nem volt a karácsonyfa alatt. Fájuk is csak azért volt, mert az árusítás végeztével a megmaradt darabokat Budán ingyen elosztogatták. Vagyis rövid úton sikerült egy családot az anyagi csődbe sodorni.

Jusson csak eszünkbe egy szintén Budán történt tavalyelőtti történet*, amikor egy iskolaigazgató a házirendre hivatkozva nem fogadott el orvosi igazolást. Igen, e szerint az igazgató szerint létezik olyan házirend, ami felülír egy orvosi diplomát. A jog ezt másképpp hívja, és nagyon csodálkozunk, hogy a tankerület még nem tette még meg a szükséges lépéseket az intézményvezető ellen és a gyereket vegzáló azóta más okból menesztett karnagynak sem mosta meg a fejét. Ez az igazgató nem csak a szülőt, de a gyereket is nagyon utálhatja, ugyanis miután nem fogadta el a szülő előzetes értesítését az hiányzásról az ő jelzése alapján igazolatlannak számító órák miatt 4 hónapra még a családi pótlékot is megvonták a gyerekét egyedül nevelő munkanélküli szülőtől. Bizony, ennek az iskolaigazgatónak köszönhetően a jómódú Budán egy gyereknek sikerült úgy iskolába járnia az elmúlt tanévben 4 hónapon keresztül, hogy nem járt utána családi pótlék és a családban az egy főre jutó jövedelem 4 hónapon keresztül 38000 Ft alatt volt. Úgy, hogy erről a tényről tudott, a gyerekjóléti szolgálat (!), a gyámhivatal, az önkormányzat (!!), az iskola (!!!) és persze a tankerület is, de senki, tényleg senki nem kérdezte meg tőlük, hogy hogyan nem haltak éhen!

Véleményünk szerint ennek a budai tankerületnek a megtépázódott hírnevén sokat javítana, ha felhagyna végre a berken belül baráti és barátságos, de nyilvánvalóan tehetségtelen nímand beosztottjainak bevédésével és eleget tenne végre fenntartói feladatainak. Ezek az emberek szakmailag értékelhetetlenek, a tetteik miatt gyakran a feletteseiknek kell megvédeniük őket, szóval még csak nem is lojálisak. Mi már tudjuk, amelyik klikkesedő cégben ilyenek a beosztottak, annak riválisokra már nincs szüksége.

Sokat beszélgettünk erről és egyáltalán nem értük, hogy hol és mikor csúszott szét így ez a rendszer, hogy szerintünk súlytalan és tudatlan talpnyalók csuklóztathatnak büntetlenül gyereket és felnőtteket egyaránt. Pöffeszkedve és büntetlenül forgathatják a törvényeket és paragrafusokat emberek kárára és soha senki nem tessékeli ki őket a helyükről. Azt gondoljuk, szakmai kiközösítést és hogy megvetést érdemel, aki képes így viselkedni. Határozottan ajánljuk, hogy az ilyen ember ne foglalkozzon gyerekekkel, ne vállaljon állami hivatalt és a tükörbe nézve – ha még képes rá - szégyellje magát mélységesen.

Szeretnél hozzászólni vagy segíteni? ITT vagy üzenetben megteheted.

* a történtet a nyilvánvaló felismerhetelenség érdekében a lényeg megtartásával megváltoztattuk. A család anyagilag tényleg ellehetetlenült.

 

heart-3846613_340.png

 

 

 

29 komment

Kényszerláthatás a gyakorlatban

2018. október 18. 14:25 - gyvgyj_gtm

Több, mint 3 évvel ezelőtt írtunk a kényszerláthatásról, arról a szomorú élethelyzetről, amikor a józan észt és a gyermek mindenek felett álló érdekét legyőzi a hatalom, a tájékozatlan, felelőtlen ügyintéző. A verdikt egyszerű: a hatósági döntést végre kell hajtani, a gyereknek találkozni kell a különélő szülővel. Ellenvetés nincs és nem is lehet. Azt már tudjuk, mit adnak nekünk a bántalmazók, vajon mit adnak a gyerekeiknek?

Előfordul, hogy a különélő szülő hosszabb távollét után ismét szeretne találkozni a gyerekével. A jó fej szülő ilyen esetben kopogtat a gondozó szülőnél, illedelmesen megállva a lakáson kívül, vagy udvarias levelet ír neki és az éveken keresztül tartó mulasztásért elnézést kérve kéri, hogy oldják meg a kapcsolattartást. Esetleg kárpótlást is ad, bár nehéz forintosítani az elvesztegetett éveket.

Amennyiben a különélő szülő bántalmazó, akkor nagy valószínűséggel az illedelmes álldogálás helyett tanúk kíséretében megjelenik a gondozó szülő lakhelyén. Amikor nem kapja meg az évek óta nem látott gyermekét – akinek ő esetleg egy vadidegen ember – akkor a rendőrséget felhívva a segítségüket kéri. A hatósággal valószínűleg nem közli, hogy 1-2-5 évig nem tett eleget szülői kötelezettségének, csak pattog a lakás ajtaja előtt, még akkor is, ha mondjuk a gondozó szülő nincs otthon. Nyilván egy magánlakásba nem törnek be a rend őrei a különélő szülő biztatására sem.

A kialakult békés vagy békétlen helyzetet a kapcsolattartás újraszabályozásával lehet megoldani, hogy a gyermek kapcsolattartási joga biztosítva legyen – addig, amíg kiskamasz korba érve gyerek nem dönt esetleg másként. Az újraszabályozás kérdésével a Gyámhivatal, legújabb nevén a Gyámügyi és Igazságügyi Osztály (nem lenne jobb név a Gyám- és Igazságügyi Osztály elnevezés?) foglalkozik. Egy közigazgatási eljárás során különböző szempontokat figyelembe véve a hatóság újraszabályozza a kapcsolattartást. Van olyan különélő szülő, aki valóban úgy véli, hogy 5 év miatt között nem kell alkalmazni a fokozatosság elvét (A jogszabályokat érdekesen értelmező Wilhelmről ide kattintva lehet olvasni) és az ügyintézőre hivatkozva azonnal látni kívánja a gyerekét, sőt napokra magával vinni.

A hatóság általában ismeri és alkalmazza a fokozatosság elvét és felügyelt kapcsolattartást ír elő. Mondjuk a különélő szülő szakember felügyeletével, kéthetente 2 órát lehet a gyerekével, egy olyan intézményben, ahol biztosítottak a tárgyi és személyi feltételek.

A területileg illetékes Család-és Gyermekjóléti Központ pont egy ilyen hely, legtöbb helyen a kapcsolattartási ügyelet néven kell keresni a szolgáltatást. A blogban egy gyermekvédelmi konferencia kapcsán már írtunk egy Család-és Gyermekjóléti központról, mert érdekesnek találtuk a tartalmaikat. Az egyszerűség kedvéért a felügyelt kapcsolattartás gyakorlati megvalósítása kapcsán is az ő dokumentumaikat néztük meg. Akinek van ideje, vagy kedve szemezgethet a menüpont tartalmából, de kérdés esetén jogi képviselőjével egyeztessen.

Az látható, hogy ez egy alaposan szabályozott terület, a szülőkkel való ismerkedés, házirend elfogadás után jöhet létre a különélő szülő és a gyerek között a találkozó. Feltételezhető, hogy a különélő szülő együttműködő és örül, hogy egyáltalán lehetőséget kap a sokáig hanyagolt gyermekével való találkozásra és mindent megtesz, hogy egyre több, minőségi időt tölthessen vele. Vannak azonban olyan szülők, akik a gyermeket és a gyermekvédelmi jelzőrendszert tagjait eszközként használják a gondozó szülő bántalmazására, újabb és újabb konfliktusokat generálnak.

Még egyszer mondjuk: a kapcsolattartás a gyereknek jog, a szülőnek jog és kötelesség. Amennyiben a kapcsolattartás nem szolgálja a kiskorú gyermek érdekét a hatóságnak joga van a szülő kapcsolattartási jogát felfüggeszteni, megvonni, a különélő szülőt szankcionálni.

A felügyelt kapcsolattartáson kiemelten fontos a szakemberek jelenléte és az, hogy ők hogyan kezelik a különélő szülőt és mennyire figyelnek a gyerek jelzéseire, ahogy az is fontos, hogy a felügyelt kapcsolattartásról szóló feljegyzésben mennyire pontosan dokumentálják a történteket, milyen jelzést tesznek a Gyámügyi és Igazságügyi Osztály felé. A bántalmazó szülő általában megnyerő modorú, aki a saját jól felfogott érdekében nem agresszív egyetlen hatósággal szemben sem, és nem ver meg egyetlen családgondozót sem. Pofonjait az exházastársának tartogatja és mivel már fizikailag nem tudja bántani – nincs rá lehetősége – hát keres valamilyen eszközt a bántalmazásra. Előfordulhat, hogy a kapcsolttartást felügyelő szociális munkás járatlan a családon belüli erőszak témakörében, nem szimpatikus neki a gondozó szülő, vagy csak szimplán unja az alulfizetett munkáját, de a gyereket legalább utálja, vagy csak szóltak neki, hogy valamiért cserébe legyen kicsit elnézőbb a különélő szülővel és nem a kellő gondossággal végzi a munkáját. Persze ez nem valószínű, de előfordulhat.

Ahogy előfordulhat, hogy a két vadidegennel összezárt, a helyzetre meg nem érett gyerek ebben a szituációban  bármilyen okból nem érzi jól magát, aminek nyilván életkortól függően különböző módon hangot is ad.

A kényszerláthatás* ott kezdődik, amikor a gyerek segítséget kérő vékonyka hangját csak és kizárólag a gondozó szülő hallja meg.

Amikor a gondozó szülőt a házirendre hivatkozva kitiltják a Család-és Gyermekjóléti Központ épületéből, mert a helyzettől megrémült gyerek kifutott a kapcsolattartásra szolgáló helységből. Habitustól függően udvariasan zavarják ki a téli hidegbe, nyári hőségbe, vagy kedvesen küldik el a legközelebbi kávézóba. De akár az utcán is állhat 2 órát, ha akar. Az kényszerláthatás, amikor a gyerek a kapcsolattartás 120 percéből az első 40-et teljes némaságban tölti, vagy a könnyeivel küzd, amikor a kapcsolattartást felügyelő szociális munkás gúnyolja. Amikor felháborodottan utasítják a mosdóba kikéredzkedő kisiskolást, hogy tegye le a telefont, amin a gondozó szülőjétől kért segítséget. A különélő szülő szívesen állítja be pszichésen gyengének és túlféltőnek az általa hátrahagyott családtagokat és megdöbbentő módon előfordulhat, hogy a gyerek csetlése-botlása nem kerül be a kapcsolattartásról szóló jegyzőkönyve, hiszen nincs semmi jelentősége annak, ha a zárt térben labdázás miatt a gyerek megütötte magát és annak sem, ha a szülő elhúzza a kezét, és az ugrabugráló gyerek a falnak esik. Hiszen olyan nagy baj nem történt. De, történt.

Nagyon nagy baj, ha szociális munkások, kapcsolattartási koordinátorok asszisztálnak a különélő szülőnek és kvázi közreműködnek, de legalábbis eltűrik a gyermek bántalmazását és nem a feladatuknak megfelelően járnak el.

Botorság lenne azt hinni, hogy a gyerekre nézve a kényszerláthatásnak nincs semmi hatása. Nem kell gyakorló pszichológusnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, ez nem jó neki. A gyerek megsínyli ezt a helyzetet, változatos pszichés és testi tünetek egész sorát produkálhatja. A jól látható jelekkel tünetelő gyereket viszont már észreveszi a rendszer és működésbe is lép, kopóként elkezdik vizslatni a gondozó szülő felelősségét.

Majd, mint egy rossz dominó, egyik intézkedés követi a másikat, jelzés, esetkonferencia, alapellátás, védelembe vételi javaslat, gyámhivatal, védelembe vétel. Amikor a gondozó szülőt és a gyereket kötelezik együttműködésre. Nem veszik észre, hogy a dominó első darabja hibás volt és a különélő szülővel szemben kellett volna határozottan és hatékonyan fellépni.

Még egyszer: a kapcsolattartás a gyereknek jog, a szülőnek jog és kötelesség és a találkozások a gyermek érdekét kell, hogy szolgálják.

Disclaimer: ez a bejegyzés nem a szakmájukban kiválóan teljesítő és áldozatos munkát végző szociális munkások, családgondozók ellen szól, hanem egy létező és nem kellő figyelemmel kezelt helyzetre kívánt rávilágítani.

*Számos sajtóhír szól erről, nem feltétlenül pozitív hangnemben, így nem linkeljük.

Ha szeretnél hozzászólni, kattints ide: https://www.facebook.com/gyvgyj/

További, kapcsolattartásról szóló bejegyzések olvasásához kattints ide: https://gyermekvilag-gyermekjog.blog.hu/tags/kapcsolattartás

Szólj hozzá!

Mit adnak nekünk a bántalmazók?

2018. március 27. 16:25 - gyvgyj_gtm

Néhány blogbejegyzésben foglalkoztunk már a érintőlegesen a családon belüli erőszakkal és kicsit konkrétabban a bántalmazó szülővel. Gyerekek és a gyerekeiket lelkiismeretesen gondozó szülők tíz-vagy inkább százezreinek életté teszi pokolivá tenni az a szülő, aki csak az erőszak nyelvén tud és akar szólni. Sajnos, a sorozatot folytatnunk kell. Vendégposzt.

Amikor az együttélés során a szülők közötti kapcsolat megromlik, akkor a két felnőtt embernek megvan a döntési joga, van lehetőségük azt választani, hogy az életüket ezután külön folytatják. Adnak teret és időt a másiknak arra, hogy az életét mással és akár másként élje. Ha úgy akarják, akkor nem is fognak már soha többet találkozni, vagy csak a lehető legkevesebbet.  Ha van közös gyerekük, akkor a gyerek az, aki nem hozhatja meg ezt a döntést. A törvény kimondja, az ő mindenek felett álló érdeke az, hogy mindkét szülőjével rendszeresen kapcsolatot tartson. Akkor is, ha ő ezt nem akarja. A gyereknek ezentúl nem csak úgy elmegy az állatkertbe, hanem a kapcsolattartás, más néven a láthatás során egy páros hétvégén el tudnak menni apával az állatkertbe. Ha apa nem szereti az állatkertet, de a gyereket az érdekli, akkor az anyával páratlan hétvégén tudják ezt a programot megejteni.

Azt a szülőt, akinek már nincs felügyeleti joga most már különélő szülőnek nevezik, a gondozó szülő pedig az, aki pedig a nap 24 órájában heti 7 napban felelős a gyerekért. Vannak olyan törvények, melyek szabályozzák, gondozó szülő és a különélő szülő feladatait azért, hogy minőségi kapcsolattartás jöjjön létre a különélő szülő és gyereke között. Azonban gyakran találkozni olyan történetekkel, ahol kiderül, az állatkerten kívül azért van azért még néhány hely, ahol alacsony a kerítés. Elméletileg már vannak olyan jogszabályok, melyek a családon belüli erőszak elkövetőit büntetni rendelik, sőt elméletileg már vannak olyan jogszabályok is, melyek korlátozzák a bántalmazó különélő szülő jogait. Gyakorlatilag is léteznek olyan jogszabályok, melyek figyelembe veszik, hogy a kapcsolattartás mennyire szolgálja a gyermek érdekét, testi-lelki fejlődését.

Ehhez képest Magyarországon kényszerláthatás még most is egy létező dolog, gyerekek tömegei mennek sírva, rettegve a különélő szüleikhez, mert erre vannak kényszerítve. Sok gyerek hallgatja a gondozó szülőjének ócsárlását kéthetenként és ijesztgetik őket azzal, hogy mi történik, ha a gondozó szülő nem viselkedik jól. Egy bántalmazó számára a gondozó szülő pedig nem tud jól viselkedni, bármit tesz, az rossz. Legalábbis a bántalmazó szerint. Akit, ha már fizikaliag nem éri utol, legalább gazdaságilag, pszichésen terrorizálja, addig amíg bírja. Amíg hagyják neki.

Sok hivatalnok egyszerűen nem ismeri fel a bántalmazó különélő szülőt, tudatlanságból, vagy nemtörődömségből ki tudja. Tény egyszerűbb a meleg és kényelmes irodai fotelből bírságolással és újabb eljárással fenyegetni a gondozó szülőt, mintsem felvenni egy környezettanulmányt a különélő szülőnél, hogy a kéthetente ott alvó gyereknek van-e például ágya, amin aludni tud? Egyszerűbb felsoroltatni az összes tejfehérje tartalmú ételt a gondozó szülővel, mint felelősségre vonni a különélő szülőt, hogy miért is itatja tejjel a tejérzékeny gyereket és miért nem biztosít számára megfelelő ennivalót. Egyszerűbb a traumatizált gyerek védelembe vételét kezdeményezni, mint megvizsgálni, hogy mitől is került az a gyerek abba az állapotba. Persze a védelembe vétel okán magatartási szabályokat a különélő szülőnek is elő lehetne írni, de erre szerintem, még nem volt példa a világtörténelemben.

Az helyzet az, hogy a hivatalok elég sokáig szokták hagyni egy-egy bántalmazó szülő ámokfutását. A kormányhivatalnokok többnyire a székükbe kapaszkodnak lelkesen, mintsem egy-egy bántalmazó különélő szülő tetteinek jobban utána néznének. Persze minden kormányhivatalnoknak van felettese, akik aláírják – olykor meg sem nézve, hogy mit is pontosan – az iratokat. Sőt minden kormányhivatalnak van kinevezett vezetője, kormánybiztosoknak hívják őket, akik felelősek ezekért a döntésekért. Elméletileg.

Szóval mit is adnak nekünk a bántalmazók és mit tehetnek meg a velünk elég gyakran büntetlenül azon kívül, hogy a kapcsolattartáson a gyerek alapvető szükségleteit sem biztosítják? (Figyelem, ezeket normális szülő nem csinálja!)

  1. Például szidhatják a gondozó szülőt. Persze nem mindig implicite, hogy anyád egy k., hanem finoman, hogy a gyerek azért értse, hogy a gondozó szülőjével lehet, hogy nem stimmel valami.

  2. Ha a bántalmazó telefonon kapcsolatot tart a gyerekkel, akkor küldhet neki aggódó üzeneteket. Például egy lázas beteg gyerektől érdeklődhet így: „Remélem, nem szemétkedik már megint? …Hiszen nem adhat mást mi lényege… „ Mindeközben a gondozó szülő éjszakázik és a nap 24 órában van készenlétben a beteg gyerek mellett.

  3. Ha a különélő szülőnek az erőszakossága miatt mégiscsak felelnie kell a törvény előtt – ez ma már nem példa nélkül álló – akkor a bántalmazó sértődötten elmesélheti a gyerekének, hogy rabosították, vagyis a fotója bekerült a rendőrség nyilvántartásába. Sőt a bántalmazó azt is megmutathatja a gyerekének, hogyan vettek tőle ujjlenyomatot.*

  4. A bántalmazó szülő megteheti még azt is, hogy évekre eltűnik a gyereke életéből, ez nem számít elhanyagolásnak, sőt. Ha megjelenik, akkor a gyámhivatal csak a gondozó szülő kérésére függeszti fel a soha be nem tartott szabályozást.** 

  5. A bántalmazónak lehetősége van hagyni, hogy a gondozó szülő kérje a kapcsolattartás újraszabályozását és amikor néhány hónap alatt számos hivatalnok és szakértő közreműködésével vége a folyamatnak és jogerőre emelkedett az új szabályozás, akkor közölje a gondozó szülővel: - nem a hivatallal! - neki nem is felel meg ez a szabályozás.

  6. A nagyon rutinos bántalmazó azt is meg tudja tenni, hogy hagyja, a gondozó az újraszabályozás tökéletlensége miatt kérje a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát. (Mivel a gondozó szülő nem áll úgy anyagilag jogsegélyként ügyvédet is kér -és kap – a kormányhivataltól. Vagyis az államnak ez az évekig eltartó folyamat nem kevés pénzébe kerül) A bírósági perben a bántalmazó különélő szülő úgynevezett beavatkozóként részt vehetne, de nem teszi. A bírósági eljárás végül a Kúrián egy háromtagú tanács előtt fejeződik be így vagy úgy, a lényeg, hogy az újraszabályozás jogerős lesz és végrehajtható. Nos, a bántalmazó ekkor, de csak ekkor közli a gondozó szülővel - szintén nem a hivatallal - hogy ő páratlan hétvégéken dolgozik, ha elmarad a páros heti kapcsolattartás, akkor nem fogják pótolni.***

  7. A bántalmazó még azt is megteheti, hogy rendszeresen és éveken keresztül eljárásokat indít a gondozó szülő ellen a gyámhivatalnál, ezeket ő csak feljelentéseknek nevezi. A „feljelentés” tényéről minden esetben tájékoztatja a kapcsolattartáson éppen nála lévő gyereket is. A bántalmazó azt nem fogja fel, hogy ezzel mit is ad a gyerekének.

  8. A hatósági eljárások indításának oka végtelen lehet, ezért már csak egy-két újabb lehetőségek sorolok. A bántalmazó megteheti azt, hogy ha a gyerekének iskolai elfoglaltsága miatt később kezdődik a kapcsolattartás 8 perccel, vagy 2 órával, akkor különélő szülőként kéri a kapcsolattartás végrehajtását. Mivel a gyerek programja miatt nem 120percet/10 órát tudott a gyerekkel lenni, így sérültek a jogai. Ebben az esetben a hivatal, ahelyett, hogy elküldené a fenébe, megpróbálná józan belátásra bírni a különélő szülőt, elindít egy eljárást, meghallgatást tart és a rendelkezésre álló tények és bizonyítékok megfelelő súlyú értékelése után végre feljelenti a bántalmazót családon belüli erőszakért. Ja nem is. A hivatal általában megállapítja az a gondozó szülő önhibáját, mert a gondozó szülő gyereket nem adta át a határozatban előírt időben. A gondozó szülő ekkor fellebbez és a másodfokú hatóság 6-14 hónap után általában meghozza a döntését. Általában utasítják az elsőfokú hatóságot az eljárás megismétlésére.

  9. A bántalmazó büntetlenül megteheti azt is, hogy a rendőrséggel - ahová néhány hónappal azelőtt még ő ment be idegesen gyanúsítottként - fenyegeti a gyereket és kedélyesen kamuzgat a megdöbbent gyereknek, arról, hogy a gondviselőnek hogyan kellene viselkedni, ha nem akar rendőrökkel találkozni.

A bántalmazó ezeket mind megteheti és meg is teszi, de ismétlem, normális szülő nem. A bántalmazó általában ezeket a dolgokat a szűkebb családjának, akár az szüleinek, testvéreinek, új párjának támogatásával teszi meg, de ismétlem, normális családban a bántalmazót inkább fékezik, nem támogatják.

Akkor mit is adnak nekünk a bántalmazók?

A bántalmazó mindenek előtt páratlan élményeket ad a gondozó szülőnek, iratok éveken keresztül történő olvasgatása és fellebbezések írogatása formájában, mindezt ingyen és bérmentve. A gondozó szülő megtapasztalja, hogy milyen az, ha a leglehetetlenebb időpontokban kell a hivatalokban megjelennie. Az első 1-2-3 évben még lelkesen viszi a munkáltatójának az igazolásokat, ugyanis nincs annyi szabadsága, ami elég lenne ezekre a tárgyalásokra. A munka törvénykönyve alapján pedig jár a fizetett távollét, ha annak oka hatóság előtt megjelenés. De csak addig, amíg van honnan távol lenni. A hivatalban a lassan telő évek alatt persze látszólag semmilyen erőszak nem történik, a hivatalban nem verekszik a különélő szülő – egy kis ordibálás belefér, de van annyi önkontrollja, hogy nem üt. A gyakran cserélődő hivatalnokok közül ugyan kinek is jutna eszébe, hogy mennyire életszerű, ha a különélő szülő éveken keresztül csak és kizárólag a hivatalon keresztül akar kommunikálni a gondozó szülővel és bármilyen akár 8 perces problémája akad, akkor a párbeszéd helyett beidézteti, hogy találkozzanak egy tárgyaláson. És újabb és újabb indokot talál havonta, de negyedévente egyszer biztosan.

Akkor mit is adnak a gyerekeiknek a bántalmazók?

Rossz példát. Természetessé fog nekik válni és azt tanulják meg, hogy a gondozó szülőt lehet leckéztetni és fenyegetni éveken keresztül hatóságokkal. Pszichés problémákat. Az állandó fenyegetettség miatt szorongani fog a gyerek. Ezeket az eljárásokat nem lehet előtte titokban tartani, főleg, ha a különélő szülő postásként is használja a gyereket. Korai felnövés. Mivel látja, hogy a nagyon szeretett szülő nem egyenrangú fél a különélő szülővel, látja a konfliktusokat, ezért megpróbál a maga módján beleavatkozni és segíteni. Bűntudatot. Előfordulhat, hogy magát okolja az évek óta tartó áldatlan helyzet miatt, hiszen, ha ő jól viselkedne – ez van a pici fejében – a szülei biztos nem váltak volna el. Sérült kötődést. A gyerek mindkét szülőjét szereti, de azt is szeretné - joggal -, hogy őt mindkét szülője szeresse. A gyerek tudja, érzi, hogy ő kinek mennyire fontos és tényleg nagyon szeretné, ha szeretnék.

Szóval nem az a kérdés, hogy mit adnak nekünk a bántalmazók, hanem hogy mit vesznek el? A saját gyerekeiktől a gyerekkorukat.

Néhány hónappal korábban volt szó Timi és Wilhelm történetéről. Timi 32 éves volt, amikor Wilhem úgy döntött, hogy elválik és elhagyja Timit és a közös gyereküket. Timi most 45 éves és több, mint kétszer másfél év bíróság után 5 éve jár negyedévente, havonta, de olykor hetente gyámhivatalba, gyerekjóléti szolgálathoz és még sok helyre. Timi számára eltelt több, mint 8 év úgy, hogy nem volt olyan hét/hónap, hogy valamelyik hivatal, hatóság ne küldött volna ajánlott levelet Wilhelm valamelyik dolga miatt. Timi a kezdetek óta számtalanszor elmondta a hivatalokban, hogy családon belüli erőszak elszenvedője, és felsorolt az előbb leírt 9 pont közül közül néhányat és elmondja az első pofon idejét is. Wilhelmet elítélték garázdaság miatt és azért, mert bántotta Timit. De hiába a Wilhelmet elmarasztaló döntés a gyámhivatal vezetője előtt, a hivatalnok szerint – lenullázva ezzel a rendőrség, az ügyészség és a bíróság munkáját - Wilhelm nem bántalmazó.

Egyszer, de tényleg csak egyszer végre össze kellene rakni a rendelkezésre álló tényeket, a súlyuknak megfelelően értékelni őket és észre venni, hogy nem normális, amit Wilhelm csinál. Hogy annak ellenére, hogy figyelmeztették, ne kövessen el újabb bűncselekményeket, nem változtatott a viselkedésén. És megállítani.

*A bántalmazótól a büntetőeljárás alatt nagy valószínűséggel ekkor nem vonják meg a kapcsolattartási jogát, sőt nem is korlátozzák, hiszen a gyerek mindenek felett álló érdeke, hogy mindkét szülőjével kapcsolatot tartson. Azzal is, aki a nyílt utcán, a szeme láttára üti meg a gondozó szülőjét.

**Ha a gondozó szülő nem kérné ezt, akkor vajon megbüntetnék azért, mert egy gyerek számára vadidegen embernek nem adja át napokra a gyerekét?

***De ha a páratlan héten a gondozó szülőnek és a gyereknek van programja, azért, biztos, ami biztos alapon ő azért kér végrehajtást a páratlan heti elmaradt kapcsolattartásra.

  board_2.jpg

Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebookon is!

Szólj hozzá!

Minden bajok forrása

2018. március 17. 20:41 - gyvgyj_gtm

Sokan vannak, akik visszasírják azokat az időket, amikor még nem volt integráló az oktatás és az „ilyen gyerekek” egy külön „gyépés”-nek nevezett iskolában tanulhattak. Van egy jó és egy rossz hírem: a társadalom sem külön kasztokból áll, az integráció ma már alapelvárás és bármikor kerülhet a te gyereked, unokád és a kerítés másik oldalára. Ebben a bejegyzésben arról lesz szó, hogy írástudó és tapasztalattal rendelkező szülőként hogyan lehetne egy nehéz helyzetből a lehető legtöbbet kihozni.

Be kell vallanom, hogy vannak olyan portálok, online magazinok, melyeket nem olvasok, mert zavar a sznobság, a felületesség és a társadalmi felelősségvállalásnak álcázott nagyképűség. Nekik nem hiányzik a több tízezernyi követő mellől az én lájkom, nekem meg reggelre pont jó egy finom tejeskávé napindításra. Ma nem volt kávé. A cikket nem fogom hivatkozni, nem is idézem szó szerint csak tartalmilag és csupán a benne foglalt hülyeségeket pontatlanságokat és alapvető tévedéseket említem.

A cikk eleje már erősen indul, a szülő leírja, kislánya elmondása alapján a fiúk meghúzzák a lányok haját és piszkálódnak. A szülő szerint a fiúk már csak ilyenek, mert, ha valaki megtetszik nekik, akkor a szeretetüket így fejezik ki.
Nos, a fiúk nem ilyenek. Ezt az évtizedek óta terjedő baromságot téveszmét jó lenne már egyszer és mindenkorra elfelejteni. Ha egy gyerek meghúzza a másik haját, akkor az a gyerek agresszív és fizikailag bántja a másikat. Ez ma már a legkevésbé sem tolerálható. Ha egy gyerek szereti a másikat, akkor a szeretetét egészen biztosan másként fejezi ki, ugyanis, aki szeret, az nem bánt. A szülőnek jó lenne felvilágosítani a kislányát, arról, hogy a kis osztálytársa átlépett egy határt, amit nem kellett volna. Az osztályfőnök felé pedig jeleznie kellene, hogy nem elfogadható a hajhúzgálás, tegyen rendet az osztályban. Az a kérdés motoszkál még bennem, hogy a szülő szerint hány éves korig elfogadható a hajhúzás, a kedvesség kifejezésére, de majd a magazinból úgyis megtudjuk.

Körülbelül idáig kellett volna olvasnom a cikket, de a a java még csak most jött, mert bemutatták a gyereket, aki miatt egy egész osztálynyi gyerek nem tud tanulni. Ugyanis az a gyerek agresszív, az író szerint magatartászavara van, órán a padok tetején közlekedik, olykor őrjöng, olykor olyan, mint egy normális gyerek, de az is előfordul, hogy kakival összekeni az osztálytársait. A tanító tehetetlen, a szülők nem vizsgáltatják ki a gyereket, akit olykor az iskolából visz el a mentő. Utolsó mentsvárként a szülők már a fenntartóhoz - értsd Tankerületi Központ – fordulnak, hogy csináljon már valamit.

Előre bocsájtom, hogy nincs nálam a bölcsek köve és a leírtak alapján a szülő kétségbeesését is megértem, hiszen napról-napra lelki és fizikai attrocitásoknak van kitéve a gyereke; és most nem csak a hajhúzásról van szó. Abban viszont téved, hogy nincs megoldása a helyzetnek. Azért, hogy ez a lehetetlen és igen elkeserítő helyzet megoldódjon a következőket érdemes átgondolni és a megfogalmazódott kérdésekre választ adni.

  1. A gyerekért az iskolaidőben az iskola a felelős. Azt bármilyen törvény citálása nélkül lehet tudni, hogy ha az tanító, tanár mulaszt és a gyereknek baja lesz az iskolában, a pedagógus felelősségét fogják ebben a helyzetben firtatni. A tanító bevallottan nem tudja megfékezni az őrjöngő gyereket és nem tud tanítani. Ez a helyzet mitől fog megváltozni? Mégis mire vár? Kerüljön át a gyerek egy másik iskolába? Ott nem fog dühöngeni?

  2. Az iskola – ha úgy látja, hogy a gyermek eltér az átlagtól – akkor kérheti, hogy szakértői bizottság mérje fel a gyerek állapotát. A szakértői bizottság előtt kötelező megjelenni gyerekkel együtt, ha októberben elindították volna a folyamatot, lehet, hogy mostanra már lenne egy szakvélemény a kezükben. Mivel az olykor dühöngő gyerek nagy valószínűséggel járt óvodába, onnan is kérhet jellemzést, hogy tudomást szerezzen a korábbi évek történéseiről. Lehet, hogy már akkor is volt probléma?

  3. Az iskolában -  főleg egy budai tankerületben – van iskolapszichológus és van gyermekvédelemmel foglalkozó szakember is. Nekik például ezt a helyzetet már régen fel kellett volna térképezni, megbeszélést tartani és szükség esetén felvenni a kapcsolatot a gyermekjóléti szolgálattal. Lehet, hogy nekik van joguk a gyerek kezelőorvosával felvenni a kapcsolatot? A gyámhivatal is tud intézkedni, mert van hatásköre. Arról már lehetett olvasni a blogon, hogy van, amikor tud az iskola intézkedni, csak akarnia kell. Az iskola részéről érthetetlen ez a passzivitás.

  4. Nagyon nehezen elképzelhető, hogy a szülőket nem lehet együttműködésre bírni, hiszen a szülőnek is érdeke, hogy a gyereke a képességeihez képest a lehető legjobban fejlődjön. A szülőnek mi abban a jó, ha az iskola falát az ő gyerekének fekáliája díszíti? A lehetséges ANTSZ ellenőrzést most nem is említem. Egy gyerek nagyon sok okból dühönghet és lehet agresszív. Az ok felderítéséhez mindenképpen szakemberre van szükség, nem a többi szülő feladata magatartászavarosnak kikiáltani egy 7 évest.

  5. A többi szülő végül a konfliktus és a kétségkívül nehéz helyzet megoldása érdekében inkább a fenntartóhoz, a Tankerületi Központhoz fordulnak. Budán ebből 3 van, remélhetőleg a cikk linkjét is mellékelték a panaszhoz és felkészítették őket a várható újságírói megkeresésekre. A továbblépés azért is jó, mert így legalább az iskola vezetése megláthatja, hogy át tudnak nyúlni a fejük felett és rendet tudnak tenni az iskolában. Vagy nem. A szülők, amennyiben minden jogorvoslati módot kimerítettek, végül az ombudsmanhoz is fordulhatnak. A levelükben viszont jobban teszik, ha pontosítanak, a gyerekeknek nem a tanuláshoz, hanem a testi-lelki fejlődéshez való joga csorbul – lásd veri a saját fejét a falba, stb.

  6. A szülői kétségbeesés mellett is érthetetlen, hogy miért kapott ez a történet egy fals és félrevezető címet és bevezetőt. A cikkben egyszerűen nem kapott elég nagy hangsúlyt, hogy most egy diagnosztizálatlan és ellátatlan gyerekről beszélünk, ahol a felnőttek felelőssége vitathatatlan. A gyerek a többi szülő kétségbeesésétől nyilván nem lesz jobban, neki megfelelő diagnózist és terápiát kellene kapnia. Az pedig egyszerűen tárgyi tévedés, hogy az SNI-s gyerekek számára megfelelő intézményeket jórészt bezárták, ugyanis az SNI-s gyerekek nagy része integráltan oktatott. Vannak szegregált, kiscsoportos intézmények is, főleg halmozottan sérült tanulóknak, de oda ezeknek a gyerekeknek töredéke jár. Lehet, hogy ez a fiú is mehet integrált iskolába, de lehet, hogy egy szegregált suli lesz a megoldás. A cikk írójának és az elhamarkodottan ítélőknek pedig érdemes lenne tájékozódni, arról, hogy az SNI, mint gyűjtőfogalom mit is jelent. 

 A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC törvény Értelmező rendelkezés, 4. § 25. pontjában írja le, hogy: sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló: az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi (látási, hallási), értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartásszabályozási zavarral) küzd

Nem vitás, hogy ez az állapot így tarthatatlan, a tanév eleje óta már réges-régen meg kellett volna oldani ezt a helyzetet. A történet több mozzanata külön-külön előfordul az internet magyar nyelvű szegletében, szóval nincs új a nap alatt. Tény, hogy nem mindig egyszerű egy SNI-s gyerekkel, de nem kell őket minden baj forrásának kikiáltani. Hiszen látható a tanult döntés-, és írásképes felnőtt is mennyire tehetetlen és tájékozatlan tud lenni.

fearless.jpg

Szólj hozzá!

Emberségből elégtelen

2017. szeptember 05. 10:41 - gyvgyj_gtm

Vajon mi történik akkor, ha egy kórus tagja nem felel meg a követelményeknek? Hogyan adja a diák tudtára a kórusvezető, hogy kívül tágasabb? Mi lesz az iskola és a szakemberek reakciója, ha az SNI diák szinte beleroppan az őt ért sorozatos megaláztatásba? Ismét egy igaz történet a mai Magyarországról. Csak szövegértőknek!

„Mit keresel még ebben az iskolában?”

Amikor azon a pénteken félrehívta a karnagy egy négyszemközti beszélgetésre Bogit, a kislány még nem gondolt semmi rosszra. Amikor viszont a férfi nekiszegezte a kérdést: mit keresel még a kórusban, hát nem érted, hogy nem vagy idevaló? - úgy érezte vége a világnak. 1x éve minden tapasztalatával próbált valamit mondani, de egyszerűen megdermedt. Neked már évek óta nem kellene itt lenned - folytatta a karnagy és a lánynál eltört a mécses. Sírva hallgatta a további mondatokat, sírva ment ki a kórusteremből is. Két barátnője vigasztalta és később az anyukáját is felhívta, de nagyon fájt neki, ami történt.

Az édesanya a következő tanítási napon felhívta az iskolát és magyarázatot kért a történtekre. Elmondta, hogy Bogit nagyon megviselte ahogy és amit a karnagy mondott neki. Ő, mint szülő egyáltalán nem érti, hogy egy ilyen súlyú döntést, miért nem vele, a szülővel közölt a karnagy először és azt sem érti, hogy miért kellett további megalázó mondatokat a gyerek fejéhez vágni. Egy megrémült kamasz még nem tud riposztozni a karnagynak: azért vagyok még ebben az iskolában, mert a Szakértő Bizottság ezt az oktatási intézményt jelölte ki számomra és ide kell járnom.

A szülő elmondta még, hogy látva a következő évi kórus próbarendet a lányával már gondolkodtak az iskolaváltáson. A kórus a következő évadtól a lehető legmagasabb színvonalat célozza meg, ezért megváltozott a próbarend is. A cél eléréséhez a kórusvezetés szerint arra van szükség, hogy a 12-16 éves kórustagok heti 10 órában próbáljanak, énekeljenek, legtöbbször a tanulószoba ideje alatt, havi egy alkalommal délután pedig várhatóan 5-ig fog tartani a próba. A gyerekek pedig minden nap bent vannak 7.45-től az iskolában. A tanév során előfordult, hogy a délelőtti iskola és délutáni tanulószoba után a kórus 10-16 éves tagjainak még egy esti fellépésen is részt kellett vennie. Másnap természetesen minden kis- és nagydiák ugyanúgy ment iskolába. Az egyik osztály osztályfőnöke ez után a koncert után levélben hívta fel a szülők figyelmét, hogy a gyerekek rendetlenséget hagytak maguk után: beszéljék meg ezt a gyerekekkel, hogy többet ilyen ne forduljon elő, mert ez nem méltó a kórushoz. Az osztályfőnöknek senki nem mondta meg, hogy egy alig 10 éves gyerek a 13. kötelezően teljesítendő órában talán már fáradt. Bogi anyukája többek között ezért is döntött úgy ahogy. Mivel minden gyerek, aki az osztályba jár tagja a kórusnak, a kórusból csak úgy lehet kilépni, ha az osztályból is megy a diák, így ők elmennének ebből az osztályból és az iskolából is.

A telefonhívás során még arról is tájékoztatást adott, hogy a karnagy bánásmódja volt az utolsó csepp a pohárban. A félév és ez a pénteki megaláztatás úgy megviselte kiskamaszt, hogy Bogi valószínűleg nem fog tudni már abban a tanévben iskolába menni. Kérte, hogy ezt a kérelmét fogadják el.

A szülő a következő két hétben pedig megpróbálta a lehetetlent, begyógyítani Bogiban azt a sebet, amit az iskola okozott. A kamaszlány megkönnyebbült, mert már nagyon nehéz volt neki a második félév, betegségek miatt sokat hiányzott és otthon nagyon sokat kellett pótolnia. Jobb lett volna, ha az iskolában tanulhat, de ott nem korrepetálták, tanulószobán alig tanultak.

KLIKK-ek  A  Tankerület

Bogi anyukája sokat gondolkodott, hogy mi lenne a legjobb megoldás az SNI kiskamasz gyerekének. Ebbe az iskolába már nem akarta tovább járatni a gyerekét így a fenntartóhoz, az XY Tankerületi Központhoz fordult. Nekik nyilván nagyobb rálátásuk van az iskolákra. A szülő levelében leírta, hogy az elmúlt tanévben hogyan segített a lányának az iskolában, hogyan tettek meg az iskola helyett szinte mindent, hogy a lánya tudjon teljesíteni. Nem csatolta be, de számtalan tanári üzenettel tudott volna szolgálni, hogy hogyan utasították a tanárok, hogy segítsen a lányának felkészülni angolból, informatikából, magyarból és matematikából. Levelében magyarázatot kért a karnagy eljárására is. A Tankerületi Központ válasza nem késett sokáig. Tájékoztatták a szülőt, hogy a lánya iskolája az elmúlt tanévben (is) mindent megtett, amit számára a törvény előír. Viszont mivel kamaszlány a tanév utolsó két hetében igazolatlanul maradt távol az iskolától felhívják a szülő figyelmét, hogy viselje ennek jogi és anyagi következményeit. A szülő válaszlevelében nem illette keresetlen szavakkal azt, ahogyan összezárt az iskola és a tankerület, de nyomatékosan kérte, hogy adjanak magyarázatot a karnagy eljárására. Azóta sem érkezett válasz.

Tisztelt Karnagy úr!

A karnagy írásos válasza az iskolán keresztül végül egy hónap múlva érkezett meg. A június közepére dátumozott levelet a hónap legvégén sikerült postára adni, így a szülő a levelet július első napjaiban kapta kézhez. A karnagy levelében leírta: Bogi nem alkalmas arra, hogy a kórus tagja legyen. A szülő szerint talán jobb lett volna, ha a karnagy azt írja: nem ebbe a kórusba való Bogi. Azt mindannyian tudják, hogy a lánya tehetséges, de a karnagy kórusában nem ilyen jellegű gyerekeket tartanak meg. Minden jel szerint a karnagynak sokkal egyszerűbb volt a levelét teletűzdelni valótlan állításokkal, hogy a maga igazát bizonyítsa és a gyereket bármilyen értelmes feladatra alkalmatlannak minősítse. A karnagynak, mint zenei képzettséggel rendelkező embernek, valamivel csak meg kellett indokolnia, hogy miért nem tudott kibontakoztatni egy tehetséges gyereket.

Volt azonban egyetlen bekezdés, amivel a szülő egyszerűen nem tudott mit kezdeni.

„Tájékoztatom, Önöket továbbá arról is, hogy amennyiben a gyermek a következő tanévtől is az „X” osztály tagja marad, úgy bizonyos kötelező zenei foglalkozásokon – a tanrend betartása mellett – jelen kell lennie, de semmilyen fellépésen és iskolán kívüli programon nem vehet részt.”

A zenei foglalkozás elég furcsa megfogalmazásnak tűnik, vajon mire gondolt a karnagy? – tűnődött a szülő. A karnagy azt nem merte leírni, hogy Boginak hetente 10 órában részt kell vennie a kóruspróbákon, de nem léphet fel soha. Milyen kár – gondolta a szülő, hogy a karnagy csupán a jogászokra jellemző csavaros fogalmazások megírásába fekteti energiáját és nem a gyerekek támogatásába. Az viszont dicséretre méltó, hogy a karnagy a jövőbelátó képességét is ilyen jól ki tudta fejleszteni: el tudja dönteni egy 12 éves gyerekről, hogy soha nem lesz alkalmas már színpadra.

Iskolaválasztás, ha a gyerek SNI...

A szülő már a Tankerületi Központnak írt levelében jelezte még iskolaváltási szándékét is, amire persze nem kapott érdemi választ, így megkereste a Szakértői Bizottságot is, mely még évekkel ezelőtt megállapította Bogiról, hogy SNI gyerek. Ott azt a tájékoztatást kapta, hogy ő, mint szülő választhat másik iskolát, legegyszerűbb, ha először körzetes iskolába kopogtat be. Ugyanis amennyiben az az iskola visszautasítja a felvételt, a Szakértői Bizottság megkeresheti a Tankerületi Központot és kijelölhetnek egy másik integráló iskolát a Boginak. A szülő megnyugodott, végül is a kerületben, ahol laknak tucatnyi olyan iskola van, amely tudja fogadni az ő SNI lányát. Igaz, ahova most jár az is benne van ebben a tucatban és még tehetségpont is, de talán a maradék iskolák, vagy akár a körzetes iskola tudja vállalni az alapító okiratukban foglaltakat. Így július végén írásban megkereste a körzetes iskolát a felvételi kérelmével.

Az iskolák nyáron ügyeletet tartanak, mindössze kéthetente egyetlen délelőtt vannak nyitva. Valamilyen szerencse folytán a szülő a következő ügyeleti napon már tudott is telefonon beszélni az iskola egyik vezetőjével. A szülő csak annyit kért, hogy bármi is az iskola válasza, írásban adják meg, ugyanis ő csak egy ilyen válasszal tud visszamenni a Szakértői Bizottsághoz. Néhány hét várakozás után a szülő végül tájékoztatta a Szakértői Bizottságot, hogy a körzetes iskola nem ad választ, de ugyanaznap mégis érkezett egy levél az iskola igazgatójától: jövő héten várja a szülőt a gyerekkel együtt.

Körzetes iskola. Felvételi. Vagy mégsem?

Az körzetes iskola igazgatója szívélyesen fogadta a szülőt, bár mindösszesen negyedórája volt rájuk. A közeledő tanévkezdés miatt érthető volt az elfoglaltsága. Megbeszélték, hogy felveszi Bogit, csak a tanévnyitó hetében egy angoltanárral kell beszélgetni a kiskamasznak, hogy a tudása alapján melyik csoportba osszák be. Ehhez képest a néhány nappal később, a megbeszélt időpontban a szülő és a gyerek egy elfoglalt iskolatitkárral találkozott. Az iskolatitkár a gyerek elé rakott egy-egy felvételi lapot magyarból és matekból majd közölte, hogy a forgalmas irodájában írhatja meg a felvételit, van rá kétszer 45 perce. A szülő addig menjen el..., mondjuk bevásárolni. Közben megérkezett egy angoltanár, aki viszont ragaszkodott a szülő jelenlétéhez, így édes hármasban és meglehetősen nagy zajban folyt az angol meghallgatás. Miután a nagyjából átjáróháznak megfelelő iskolatitkári irodában a Bogi megírta a 4 oldalnyi magyar feladatot az anyukája elment a közeli boltba. Meglepetésére, amikor visszaért a lánya nem az iskolatitkárnál volt, hanem egy szőke nővel beszélgetett, aki rövid úton jelezte neki, csak a lányával kíván kommunikálni, vele nem. Mint később kiderült a nő az egyik osztályfőnök. Miután a kiskamasz közölte az osztályfőnökkel, hogy miért SNI, az osztályfőnök azért meg tudta kérdezni a 1x évestől, hogy ha ez a bajod, akkor a tényleg a mi iskolánk a legjobb neked? A szülő végül megállta, hogy nem tépte vette le a falról és nem mutatta meg dugta a tanerőnek az orra alá a tőlük nagyjából 5 méterre kifüggesztett alapító okiratot, melyben benne van, hogy pont ilyen gyerekeket vesznek fel ebbe az iskolába.

Az iskolatitkár jelezte a szülőnek, hogy két nappal később ismét várja őket az igazgató. Akkor már hozzanak magukkal minden iratot, ami ahhoz szükséges, hogy a gyereket beírassák az iskolába. Meg a tavaly év végi hiányzás igazolását is...

Két nappal később felszabadultan léptek be az iskolába, azonban a jókedvük hamar lelohadt. Az igazgató a gyerek előtt egy hosszas felvezetés után a közölte, hogy Boginak túl gyenge lett a felvételije így nem fogja felvenni. Biztosította a szülőt a segítő szándékáról, rutinosan nyújtott zsebkendőt a gyereknek, aki már megtanult némán sírni. A szülő nyugtatta a lányát, és közben megdöbbenve hallgatta, az igazgatót. Az intézményvezető hosszasan sorolta a kifogásait, amiket sajnos nem tudott alátámasztani, mert az egyik dolgozat valahogy elkeveredett... A hosszas beszélgetésnek az lett a vége, hogy a szülő másolatokat kért a dolgozatokból - kapott abból, ami még nem veszett el - , az igazgató pedig elmondta, hogy szerinte a kislánynak nem érdemes tovább próbálkoznia az integrált oktatásban. Ismer egy kis létszámú osztályokkal működő iskolát, beszélt is annak a vezetőjével és várják a szülő hívását.

Bogi részképességeit az iskola kiválasztásáról döntő Szakértői Bizottság felmérte, kiderült, hogy azok nyolcvan százalékában 3-8 évvel a korosztálya előtt jár.

Viszont miután ez a gyerek eltöltött 5 évet egy olyan iskolában mely tehetségpont egy másik iskola igazgatója szerint az szolgálná a legjobban az érdekét, ha szegregálnák.

A szülő végül elfogadta a szegregált iskola telefonszámát és időpontot is megbeszélt velük. Majd hazaérve egy levélben kérte, hogy a remélhetőleg csak elkallódott másik felvételit is megkaphassa. Azt is kérte az igazgatótól, hogy az intézményvezető írja le: nem veszi fel Bogit és a kislány számára egy szegregált intézményt tart a legmegfelelőbbnek a további általános iskolai tanulásra. A mai napig nem érkezett meg ez a levél.

Mit tesz mindeközben a gyermekvédelem?

Ha még kitart az olvasó a bejegyzés olvasásában, felvetődhet benne, hogy mit tett mindeközben vajon a gyermekvédelmi jelzőrendszer részét képező Gyermekjóléti Szolgálat és a Gyámügyi Osztály?

A szülő hónapok óta élénk levelezésben áll a Család és Gyermekjóléti Központ családgondozójával. A szakemberhez eljuttatott levélben a szülő részletesen leírta, hogy a lányával milyen megalázó módon bántak az iskolában és milyen aggasztó módon reagált erre a gyerek. Az családgondozó azt válaszolta végül, hogy ő nem felettese az iskolának, amennyiben a szülőnek ilyen jellegű gondja van, akkor forduljon panaszával a fenntartóhoz, ami jelen esetben az XY Tankerületi Központ.

Még néhány héttel később azért annyi már feltűnt a családgondozónak, hogy az iskola nincs a helyzet magaslatán. EMMI rendelet ide, házirend oda; ha csak az iskolán múlik, Boginak nem lesz kész a házi feladata és nem fog készülni óráról órára. Az iskola tudja azt hazudni állítani a Tankerületnek, hogy teljesíti a kötelességét, azonban az elért eredmények, vagyis inkább azok hiánya nem ezt mutatják Így a családgondozó - amikor a szülő már a sokadik levelet írta neki - végül felajánlotta, hogy a Gyermekjóléti Központban van fejlesztő, aki tudja korrepetálni a kiskamaszt.

Bogit az anyukája már eddig is vitte különböző fejlesztésekre nem kevés pénzért. Már évekkel ezelőtt rájött, hogy nem szabad csak az óvodára, iskolának és más erre szakosodott intézményekre hagyatkozni. Még ha van szakember, akkor sem biztos, hogy megkapja a lánya a szükséges fejlesztéseket.

Az iskola jelzését az általuk igazolatlannak tekintett hiányzásról megkapta az illetékes Gyámügyi Osztály és július elején el is indult egy védelembe vételi eljárás az igazolatlan órák miatt. Az ügyintézőnek tudomása volt arról, hogy Bogit az anyukája évek óta viszi fizetős fejlesztésekre. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy nagy lendülettel egy nyár eleji határozatban megvonja tőle a családi pótlékot. A határozat ellen nem lehet fellebbezni, a Gyámügyi Osztály ügyintézője ezt nagy súlyú döntést az iskolától kapott meglehetősen egyoldalú információk alapján hozta meg.

Mindeközben az iskolában…

Mivel a tanévnyitó előtt fél nappal, csütörtök délután kiderült, hogy a körzetes iskola nem veszi fel, Bogi ugyanott kezdi meg a következő osztályt, ahol az előzőt befejezte. Közben a kiskamasz sikeresen abszolvált egy osztályozóvizsgát magyarból, mert nem volt elég osztályzata, így a nyár egy része számára nem a pihenésről szólt.

Az első tanítási napon odament Bogihoz az énektanár és megkérdezte a kiskamasztól: Te még itt vagy? Nem úgy volt, hogy iskolát váltasz?

ff29114103.jpg

1 komment

Csinovnyik

2017. augusztus 23. 16:08 - gyvgyj_gtm

Vajon mi történik akkor, ha egy ajánlott levél kézbesítése sikertelen és a levél visszakerül a feladóhoz? Nos, a hatályos törvények alapján a levelet két sikertelen kézbesítést követően kézbesítettnek kell tekinteni, akkor is, ha azt a címzett bizonyíthatóan nem kapta meg.

A Totalcaron nem olyan régen jelent meg egy cikk, ahol a nem kézbesített levelek miatt a 15 ezres bírság 60 ezer forintra ugrott az ügyfél nem kis bosszúságára.

Mielőtt még több autós párhuzamot vonnánk be, gondolkodjunk el egy percre, hogy mi történik akkor, ha nem autóról, hanem egy gyerekről van szó. Gyermekvédelmi esetekben gyakran tartanak szakmaközi egyeztetést szakemberek, vagy akár tárgyalást gyámhivatalok, ahol az ügyben érdekelt felek személyesen megjelennek, a tárgyalásról pedig jegyzőkönyv készül. Habár számtalan elektronikus kapcsolattartási lehetőség létezik ma már, a hivatalok továbbra is előszeretettel használják az ajánlott levelet, mint kommunikációs formát. Ahelyett, hogy felemelnék a telefont, vagy ne adj’ isten írnának egy e-mailt.

Persze a jogkövetkezmények szempontjából ez érthető, de valójában kinek jó ez a meglehetősen idejétmúlt, merev és szabályozás? Lelövöm a poént, a hivataloknak, a hivatalnokoknak.

Egy nem túl régi Abcúg cikkből megismerhettük egy család kálváriáját, ahol az egyéves gyereket rendőri közreműködéssel emelték ki a családból. Az egész cikk maga a döbbenet, egy mondatra érdemes figyelni és jó lenne tudni, hogy a gyámhivatali értesítés át nem vételének gondolata vajon melyik fél tollából született: „Előfordult, hogy nem vették át a gyámhivatali értesítést, vagy hogy nem mentek el, amikor megbeszélésre hívták őket.”

Ugyanis a Posta egy ajánlott levelet két alkalomal próbál kézbesíteni, ha a levél címzettjéhez nem jut el az értesítő, bizony nem fogja tudni, hogy neki levele van. Akkor sem jár jobban, ha megkapja ugyan az értesítőt, de mire az a kis, amúgy A/6-os méretű papírka eljut hozzá, a levél már elindult visszafelé. Az értesítőn lévő úgynevezett ajánlási ragszám alapján meg vagy kiderül, hogy pontosan honnan jött az a levél, vagy nem. Ilyen esetben a Hivatal által invitált ügyfél azt teheti, hogy 3 napi hideg élelemmel bekötözik a hivatalba és addig onnan el nem mozdul, amíg ki nem derül, hogy ki és mit akart tőle. Ugyan a hivatal második alkalommal is megkísérli majd a levelet kézbesíteni, de korántsem biztos, hogy a meglehetős emberhiánnyal küzdő Postának sikerül azt a kis A/6-os papírkát eljuttatnia másodszor a megfelelő helyre, ha elsőre sem jött össze a dolog.

Első megközelítésre az idézett személy, az ügyfél hivatalba beköltözése és az eredményig való bent maradása talán túlzásnak tűnhet, de rögtön nem fogjuk annak gondolni, ha felismerjük, hogy mit tesz eközben a hivatalnok. A bürokrata, aki, mint tudjuk akkor is megkapja a fizetését, ha a munkája kevesebbet ér, mint a papír, amire nyomtat.

A hivatalnok ugyanis kézhez kapja a két alkalommal sikertelenül kézbesített levelet, melyet el is tesz gondosan az ügy aktájába. Majd a tárgyalást megtartja, ahol konstatálja, hogy az egyik idézett nem jött el. Normális ember nem csodálkozna ezen a tényen, hiszen az értesítő levél bontatlan állapotban és az idézett által biztosan olvasatlanul hever a hivatalnok aktájában. Vagyis, amennyiben az idézett személy nem gondolatolvasó – biztos nem –és nincs ráhangolódva a hivatalnok agyhullámaira – nagy hiba, de miért is lenne – egyszerűen nem fog tudni arról, hogy neki mikor, miért és hol kellene lennie.

Az ügyintéző, a bürokrata pedig az idézett távollétében hoz egy döntést, megalkotva többek között a cikkből kiemelt mondatot. Mivel az ügy többi részében is valószínűleg hasonló jóindulattal és alapossággal járt el, nem is lehet azon csodálkozni, hogy a bíróság előtt nem állt meg a közigazgatási jogkörben hozott döntése.

Igen, pontosan ezért kell bent maradni addig a hivatalban, amíg ki nem derül, hogy ki és miért küldött ajánlott levelet. Semmi, de tényleg semmi nem motiválja az egyre kevesebb lelkesedéssel aktát tologató hivatalnokot, hogy e-mailben, telefonon, személyesen kapcsolatba lépjen az idézett személyekkel és a több ember részvételével megtartandó tárgyalás eredményes legyen. A hivatalnoknak az sem számít, ha később a bíróság kimondja, hibás volt a döntés, őt ezért nem fogják elmarasztalni. Végül is csak gyerekek életéről van szó. Nem valami fontos dologról.

Nagy valószínűséggel még egyetlen egy embert bocsájtottak el, mert látszatmunkát végez közalkalmazottként és inkább viszi a pénzt semmint hozza. Mert ez az ember mindig megkapja a fizetését, majd vesz belőle köpönyeget.

file.jpg

7 komment

A vélelem bére

2017. augusztus 21. 14:45 - gyvgyj_gtm

A nyári uborkaszezonban is erősnek számított az a hír, ami arról szólt, hogy a miután a tanár bántalmazott egy diákot, a gyereket tanácsolták el az iskolából. Alaposabban olvasva a sajtóhíreket, kiderül, hogy az eset nem egyedi, előfordul, hogy a gyereket bántalmazza az iskolában egy felnőtt. Az igazgató megoldása miatt különös az egész történet: eltanácsolni a gyereket az iskolából, majd miután a történetből ügy lesz, megválni a tanártól is. Az esetet megvizsgálta az ombudsman is és ajánlásokat fogalmazott meg, ami egyrészt jó hír. Másrészt viszont a gyereket bántó ember valahol valószínűleg tanárként dolgozik továbbra is, sem neki sem pedig az ügyet furcsa irányba terelő felettesének nem kell az eset után büntetőjogi következményekkel számolni.

Ami minden szülőt elgondolkodásra késztethet, hogy mi van, ha ez az ő gyerekével történik. És ne legyen senkinek illúziója, ez bárkivel megtörténhet.

A szokástól eltérően egy személyes történetet osztok meg, nem manapság történt, úgy tűnik, nem új keletű a konfliktusok ilyen jellegű kurta-furcsa lezárása. Az én gyerekem járt egy olyan óvodába, ahol elég sok volt a fejlesztést igénylő vagy csak szimplán nehezen kezelhető gyerek. Az én gyerekem nem kapott fejlesztést, nem volt rá szüksége az óvoda szerint. Könnyen beszokott, hamar barátkozott, eleinte úgy tűnt minden rendben van. Aztán néhány hónap múlva kiderült, hogy semmi sincs rendben. Az ovinak sikerült egy olyan csoportot összeállítani, aminek a negyede nehezen kezelhető, vagy inkább agresszív gyerek volt. Aki verekedtek, 2-4-es csapatokba verődve, általában a kisebbeket véve célba, néha egészen furcsán viselkedve. Tavasz végén egy nagyobb ordibálást hallva az óvónő szólt, hogy az egyik testvérpár szüleinek ne tegyük szóvá, ha unjuk, hogy a mi gyerekünk az éppen aktuális boxzsák vagy csicska, mert ettől a szülők nagyon mérgesek lesznek. Pedig volt mit szóvá tenni, szóltunk szülőnek is, óvónőnek is, óvoda vezetőnek is. Szemtől szembe ígértek együttműködést, fegyelmezést, fokozott figyelmet. A valóságban meg annyi volt a változás, ha az óvónők már elfordultak, ha látták, hogy verekedés vagy inkább verés van. Az bántalmazott gyereket utána leszidták, hogy miért ment közel, ahhoz, aki megütötte őt. "Megtanulhatnád már, hogy kitől tartsd magad távol!" - szólt az intelem. Nyárra az óvónők már teljesen lefáradtak és ekkorra már túl voltunk néhány írásos bejelentésen is, bármilyen eredmény nélkül.

Egy reggel, amikor bevittem a gyerekem, felhívva az óvónőfigyelmét egy újabb foltra, ami abból eredt, hogy a gyerek leesett a lépcsőn, közölték, hogy az biztos nem történt meg, mert ők nem látták. A gyerek hiába mutatta volna meg naivan, mi történt, ő csak vette már észre, hogy a dajka hihetetlen vehemenciával – amit az agresszív gyerekeknél sosem vett elő - nekem támad és engem kezd szidni. A vita vége az lett, hogy a gyerekem azonnal kimentettem abból az oviból. Bár jobb szó a kimenekültünk.

Az óvodát az önkormányzat működteti, így a fenntartóhoz fordultam, vázolva a kialakult helyzetet kértem, hogy vegyék fel a másik oviba a gyerekem. A nyár a szabadság ideje, ez jár bármely illetékes elvtársnak bürokratának. Két hétig valóban mindenki szabadságon volt, mindenki.

A történetnek az lett a vége, hogy az illetékes szakemberek tartottak egy szakmaközi megbeszélést, ahol a következő álláspontra jutottak:

  • A vélt vagy valós sérelmeim miatt nem bízom már meg az óvodában, így a gyermekemnek nem kell az eddigi óvodájába járni.
  • Az óvodavezetők nyár végi megbeszélésén a kerület 10+ óvodája közül egy óvoda vezetője vállalta, hogy felveszi a gyermekem, oda beírathatom.
  • Majd kaptam egy levelet, az általam megkeresett és az ügybe bekapcsolódó családgondozótól, melyben az állt, hogy nincs itt semmi látnivaló a gyereket felvették egy másik óvodába, gyermekvédelmi intézkedésre okot adó körülmény nem áll fenn.

Ami elmaradt:

  • Nem vonták felelősségre az óvónőket és az óvodát sem a történtek miatt
  • Nem figyeltek a továbbiakban sem kiemelten a csoportban a bántalmazott gyerekekre.
  • Nem próbáltak együttműködést kialakítani az agresszív gyerekek szüleivel.
  • Nem vontak be szakebereket az ilyen esetek kezelésére, megelőzésére.

Amit másként csinálnék, az az, hogy hamarabb alkalmaznám az egyszer szólok, azt is írásban elvet. Ha nem javul a helyzet az óvónő után azonnal a óvodavezetőhöz fordulok. Ha nála sem jutok eredményre akkor pedig sokkal hamarabb fordultam volna a fenntartóhoz. Nehezítette a baj pontos felismerését, hogy a gyerekem sem mondott sokáig semmit, csak az látszódott, hogy valami nincs rendben vele. Utólag derült ki, hogy mennyire félt, vagy inkább rettegett az oviban. Számomra nagy tanulság lett, hogy mennyire kell figyelni a jeleket és hamarabb és jobban utánajárni, hogy mi lehet a baj.

A gyerekem csak hónapokkal később merte és tudta elmondani, hogy mik történtek vele a másik oviban, amikor már elhitte, hogy nem kell oda visszamenni. Amikor évekkel később már iskolásként szembesült azzal, hogy a verekedős ovijából érkeznek hozzájuk ovisok és óvónők egy fesztiválra, elbújt előlük, és inkább nem vett részt a programon.

A másik óvodába végül beírattam a gyereket, ahol igaz lett a mondás: minden rosszban van valami jó. Habár az ovi nem volt közel a lakóhelyünkhöz – nem úgy, mint a 4 másik ovi –, rémes volt a tömegközlekedés – sok átszállással jutottunk el reggelente oviba, munkába: busz, busz, ovi, busz, villamos, villamos, busz munkahely –, egy valódi, jól működő óvodába sikerült felvenni a gyereket. Multikulti gyereksereg és jól fegyelmező, gyerekeket odaadással és figyelemmel terelgető és adott esetben fejlesztő óvónők. Ott nem volt olyan, hogy egy szülő ne legyen együttműködő, ha gond volt a gyerekkel, de nem is volt elfogadott a másik gyerek bántása, megverése, trágárkodás.

Amikor 3 hét elteltével felhívtam az ovi vezetőjét, kicsit hűvös hangon fogadta hívásom, pedig csak azért hívtam, hogy megköszönjem, hogy visszakaptam azt a gyereket, aki mindig is volt és azt, hogy nyugodtan engedem oviba, mert tudom, hogy jó helyen van. Azt hiszem meglepődött, talán nem ezt várta tőlem.

A verekedős óvoda ma is működik, talán az még nem nyugdíjazták a történet szereplőit, a családgondozó pedig még  ma is aktív.

velelem.jpg

Szólj hozzá!

(Nem csak) kommunikációs katasztrófa

2017. január 25. 18:12 - gyvgyj_gtm

Ismét drámai hír járja be a sajtót, egy 11 éves kisfiú halt meg otthonában, a saját ágyában. A gyerek, a hírek szerint, cukorbeteg volt, szerény körülmények között nevelte őt egyedülálló anyja. Az első hírek még arról szóltak, hogy kihűlés miatt halt meg a kisfiú, több tucatnyi portál írta meg a hírt, némelyik újra színezte a történteket, mintha nem lenne elég nagy a tragédia így is. Aztán néhány nappal később itt az újabb hír, hogy mégsem kihűlés lehetett a halál oka, ismét sok portálon lehet olvasni és megpróbálkozni a lehetetlennel. Megérteni, hogy mi történt.

Különös fintora sorsnak, hogy 2017. január 14-én közölt a feol.hu egy cikket arról, hogy a jogszabályváltozásoknak köszönhetően immár kötelező a családok együttműködése a védőnői hálózattal, ahogy a cikk bevezetője is szól:  „Januártól már nem mondható le a védőnői gondozás, illetve ha ezt a szülő megteszi, az veszélyeztetésnek számít.” Aki ezt elolvassa, azonnal kedvet érez ahhoz, hogy együtt működjön a védőnővel. Kár, hogy a 11 éves kisfiú, ekkor már napok óta halott volt. Így nem tudhatta meg a cikkből, hogy „Innentől (értsd: az iskoláskor kezdetétől) az iskolai védőnők dolga a diákok gondozása.”

Az országos sajtó is rácsapott a tragikus történetre és idéznek Székesfehérvár polgármesterétől, aki a Facebook oldalán ír ennek a szomorú hírnek a kapcsán. És valóban, a polgármester egy országos kereskedelmi televízióból tudta meg, hogy mi történt az általa vezetett városban, és igen, ez elég kellemetlen. A polgármester sem tudja, hogy szociális, egészségügyi vagy emberi mulasztás miatt halt meg a kisfiú és a közleményében, ahogy több sajtóorgánumban is inkább azt emeli ki, hogy merjenek segítséget kérni az emberek és felhívja arra is az emberek figyelmét, hogy amennyiben észrevesznek segítségre szoruló embert jelezzenek maguk is. 

A tudósítások a tragédiával nem tudnak mit kezdeni, a rendőrségi hírzárlat teljes. A szomszédokat, környéken lakókat, a vélt vagy valós ismerősöket faggatják. Az anyát a legtöbb cikk magának valónak, mogorvának és elutasítónak ábrázolja, melyre ráerősít a egy újabb feol.hu cikk is, ahol sikerült névvel is megemlíteni a kisfiút. Kérdés, mennyire lehet hiteles egy másik újságíró tudósítása, ha egy emberről úgy közöl leírást nyomtatásban tíz és százezrek számára, hogy annak alapja egy nyilvánvalóan szubjektív véleményt. Még az anya életkorát, mint objekítv tényt, sem sikerült kideríteni, de több tudósítás is említ életkort. Elég nehéz kibogozni a tudósításokból, hogy az anya akkor most egy 37 éves,könyvelő, aki az önkormányzattól néha kap munkát, vagy egy a gyermekének ebédet sem fizető, a kisfiút alul öltöztető ápolt, csinos ötvenes asszony. A kommenteket pedig el lehet olvasni a kommenteket bármelyik cikk, tudósítás alatt, magukért beszélnek. 

Ami hiányzik az online felületekről és nyilvánvalóan a való életből is, az a tiszta, egyértelmű kommunikáció. Hiányzik például egy valós alappal rendelkező jelentés a helyi szociális ágazat valamely vezetőjétől, ami arról szól, hogy igen, pontosan tudják, hogy hány egyszülős család van a körzetükben és igen, arról is tudnak, hogy hány egyszülős, fogyatékkal vagy tartós betegséggel élő gyermeket nevelő család van ugyanitt. Jó lenne, ha be tudnának számolni arról, hogy van kidolgozott és bevált forgatókönyv, hogy váratlan krízishelyzet, megbetegedés esetén hogyan nyújtanak valódi segítséget egy-egy ilyen családnak. Vagy tudnánk arról, hogy a rossz anyagi helyzetű családnak fel tudnak kínálni olyan programot, képzést, melynek segítségével magasabb jövedelemhez juthatnak. Vagy talán be tudnának számolni arról, hogy valódi közösséget építenek, ahol helye van annak is, aki valamiért lejjebb csúszott és magára maradt. Lehet folytatni a felsorolást, szándék szerint...

Remélhetőleg a vizsgálat kideríti, hogy mi történt, hogy máskor ne történhessen meg, nem csak Székesfehérváron, máshol sem. Egyszer talán, majd valaki összerak egy cselevési tervet, amivel könnyebbé lehet tenni annak a családnak az életét, ahol egy szülő van és a gyermek tartós beteg vagy fogyatékos.

És meg is csinálja. Egyszer. Talán.

halonet.jpg

1 komment

Szembesítés

2016. május 20. 22:13 - gyvgyj_gtm

Három úttörő kisfilmnek és az UNICEF hozzá kapcsolódó 1% gyűjtő reklámkampánynak köszönhetően szembesült Magyarország azzal, hogy itt és most a gyermekbántalmazás létezik. Sokkoló? Igen. És mi? Az, hogy a gyermekbántalmazás létezik, vagy az, hogy van, aki nyilvánosan beszél a gyermekbántalmazásról?  

Maga a téma – ezt szerintem senki nem vitatta –dermesztő. Ha jól tudom, nem volt még arra példa, hogy egy bántalmazott csoport (itt a gyerekek) képviselői ennyire direkt módon megjelenjenek képernyőn.

Ha megnézzük a statisztikákat, tudható, hogy Magyarországon igenis van gyermekbántalmazás, az is tudható, hogy a bántalmazások túlnyomó részét apák követik el. De ennyire közvetlenül ezt a tényt még nem mutatta meg senki, mint az UNICEF.

Dobott is tőle mindenki egy hátast.

Egy képernyőn megjelenő, szemmel láthatóan jó állapotban lévő gyerekről senki nem gondolja, hogy bántalmazzák. Egyszerűen dermesztő amint a gyerekek hidegen és tárgyilagosan túlélési javaslatokat adnak a képernyőn keresztül és közben minden néző tudja a lelke mélyén, hogy a gyermeknek egyszerűen nincs esélye. Hiszen mit tehet a komódos kislány, könyveket, székeket pakolhat, szekrénybe bújhat? Persze megteheti és meg is teszi, mert kétségbeesetten menekülne és mivel még gyerek, nem éri fel ésszel, hogy nincs menekvés. De legalább megpróbálja. Most még. És mivel gyermek, és nem felnőtt, nem jut eszébe, hogy kérhetne külső segítséget, bár ő még nem tudja, hogy nem lehet minden gyermeket megvédeni.

Valóban nem abuzált egyetlen kislányt sem férfirokona Magyarországon? Azon kell felháborodni, ha ilyen történik, vagy inkább azon, ha a képernyőről az arcunkba mondják, hogy ilyen megtörténik?

A másik kamaszlány az őt ért ütések ellen sállal, zoknival védi magát, és aki nézi a videót, talán belegondol, hogy vannak gyerekek, aki kapnak testszerte ütéseket. Ahogy a másik filmben beszélő fiúhoz hasonló bánásmódban is élnek gyerekek, akik bizony nekiesnek a kilincsnek, komódsaroknak. Ők, a maguk módján, megoldást keresnek a helyzetre, hogy ne fájjon, hogy nem sérüljön annyira, de mi felnőttek tudjuk, hogy nem ez a megoldás. 

Pont  az abszurditásuk miatt hatásosak ezek a filmek, hiszen arra nem számított senki, hogy az eddig monoklival vagy diszkréten zacskóval letakart fejű alakként megjelenített áldozatok megszólalnak. Egy néma plakátot lehet sajnálni, és lehet csendben elmenni mellette. De, hogy egy bántalmazott gyermek megszólaljon és az átélt bántalmazásokról beszéljen és jótanácsokat adjon?!

Az a megoldás, az lehet, hogy beszéljünk róla, és szembenézünk végre a ténnyel, hogy Magyarországon létezik gyermekbántalmazás és nem csak családon belül. Habár nem működik a gyermekvédelmi jelzőrendszer, mivel a törvényi keretek adottak, tegyük meg, amit meg lehet tenni.

Magyarországon – bármilyen hihetetlen – még nincs 20 éves a gyermekvédelmi törvény, és ezer sebből vérzik a gyermekek jogainak védelme.

Ne legyen senki tévedésben, ez a kampány felnőtteknek szól, nem gyerekeknek. És mi, felnőttek tudunk változtatni azon, hogy hány gyermeket bántalmaznak ebben az országban.

Te tettél már valamit a gyermekbántalmazás ellen?

fearless.jpg

2 komment
süti beállítások módosítása