Néhány napja beszélgetésbe bonyolódtam egy tanárral, aki elmesélte, hogy egy kis kitérő után most ismét iskolában tanít. Nagyon kedveli gyereket, de néha meghökken a viselkedésükön. Zavarja, ha a gyerekek túlságosan türelmetlenek egymással. Aki hamarabb tudja a választ az mindenkit megelőzve beharsogja, de ha valaki rosszul válaszol, azt kinevetik, kigúnyolják. Mi tagadás, nehezen kezeli ezt a helyzetet. A leghangadóbb gúnyoldót, aki persze nem is a legokosabb, próbálta lehűteni azzal, hogy ne nevessen a másikon és ne is cikizze, mert ő a tanár biztos tud olyan kérdezni, amit a főkolompos sem tud, és akkor majd rajta fognak nevetni. Később kiderült, meséli tovább, hogy van olyan tanártársa, aki viszont maga gúnyolja ki a választ nem tudó tanulót. Áll a diák a táblánál, nincs a fejében a válasz. A tanár pedig úgy tesz, mintha kétségbeesne, fogja a fejét, hogy fiam, hát hogy lehetsz ilyen buta, majd kikacsint az osztályra. Akik nevetnek. Láttam a tanáron, hogy ez nehéz neki, hiszen álmait folytatva lépett vissza a katedrára és nem pont erre számított. Neki már az sem volt jó módszer, hogy a saját felnőtt tudásával kellett úgymond sakkban tartani a mások bántására legfogékonyabb tanulót, de arra ő sem gondolt, hogy a gyerekek ezt nem maguktól tanulták el, hanem egy felnőtt viselkedését másolják. És persze az osztályban az is nevet, akinek nem lenne kedve, de nem mer kilógni a sorból.

Van ez az édes tündérmese film, a Mindenki, amit nem elég egyszer megnézni, mert jó lenne elhinni, hogy vannak gyerekek, akik tudnak együttműködni, kiállni magukért és a másikért. Akik emlékeztetik a felnőtteket arra, hogy ők még kicsik, de nem hülyék. Ahogy arra is, hogy a gyerekek, aki azt adják vissza, amit kapnak.

A történet 1991-ben játszódik és a film 2017-es változata a tanár ismerősöm elmondása szerint kicsit másként alakulna. A tanár nem négyszemközt közölné a diákkal, hogy ne énekeljen, hanem az egész kórus előtt alázná meg, hogy fahangú. Az óra után a gyerekek nem kapnának csokit, hiszen már egészségesen kell étkezni, kevés só és kevés szénhidrát, mert az úgyis csak felpörget. A gyerekeket a kórusvezető nem motiválná, hogy mi lesz, ha megnyerik a versenyt, hanem emlékeztető leveleket írna a gyerekek szüleinek. Leírná milyen kötelezettségeik vannak a gyerekeknek a kórus miatt emlékeztetve mindenkit, hogy milyen retorziókra számíthatnak a gyerekek, ha nem teljesítenek jól. Végül, de nem utolsó sorban nem alázna meg túl sok gyereket, mindig csak néhányat. Az a néhány pária nem fog egymással szövetkezni, a többi meg retteg, nehogy rá kerüljön a sor. A filmbéli Erika néni ott hibázott, hogy nem nyíltan vállalta az elnémítást és túl sok gyereket ítélt tátogásra. Egy idő után észrevehetőkké váltak a kórusban. Van még a filmben egy kedves igazgató, akinek szívügye a kórus, ki tudja, hogy ő tudott vagy tudna-e a tátikázásról, ezen érdemes eltűnődni.

Persze lehet, mondani, hogy ez a lehetséges változat milyen súlyos ítélet az iskolára nézve. Nos, akinek nem inge, ne vegye magára. A többi meg öltözzön föl.

Az előző bejegyzésben már volt szó a gyámhivatal által alkalmazott sajátos ügyfélkezelésről és itt még koránt sincs vége a sajátos gyakorlatoknak.

Amikor az ügyfél ügyet indít, a hivatal tárgyalást tűz ki. A hivatal ügyfélfogadási ideje nem túl ügyfélbarát, de már néhol már észrevehető a javulás. Nem csupán 8.00 és 16.00 között, hanem ettől eltérő időpontban is van lehetőség részt venni a hivatal által kitűzött tárgyaláson. Elméletileg.

Gyakorlatban előfordulhat az, hogy a tárgyalás időpontjának a meghatározása egy újabb lehetőség az ügyfél szórakoztatására. Ha ugyanis az ügyfél tájékoztatást ad, hogy mely napszak biztosan nem megfelelő számára, előfordulhat, hogy az ügyintéző pontosan és ismételten az ügyfélnek alkalmatlan időpontra teszi a tárgyalás időpontját.

Túlzás lenne? Aligha. Példa:

A gondozó szülő kapcsolattartás végrehajtást kért. Előzetesen tájékoztatta a hivatalt, hogy napközben délelőtt dolgozik. Ezért, ha megoldható, azt kéri, hogy a tárgyalás délután legyen, amikor a hivatalnak úgyis ügyfélfogadási ideje van. Vagy legyen a hivatal nyitási idejében, reggel 8-kor is. A kérés után a gondozó szülő nagy várakozással bontja fel a kapott ajánlott levelet, melyben valóban értesítették a tárgyalás időpontjáról. Ugyanaz az alkalmatlan hétköznap délelőtt, amiről szó szerint, az ügyintéző szemébe nézve nyilatkozott. Még csak nem is reggel, amit szintén kért, hogy legalább legyen lehetősége aznap később kezdeni a munkáját. Még csak nem is ügyfélfogadási időben. Nem.

Nyilván megkérdezte a hivatal, hogy ez mégis hogyan történhetett és kiderült a szomorú valóság: a tárgyalóterem beosztása miatt nem lehetséges az időpont módosítása. Biztos sokan vannak az ügyfelek, sokan is járnak a gyámhivatalba, más ügyintézők is tartanak tárgyalást, így valóban hihető, hogy a rendelkezésre álló csaknem 40 órából csak és kizárólag az az egy óra volt alkalmas a hivatalnak, ami neki viszont nem és amely időpont alkalmatlanságáról az ügyintéző biztosan tudott.

Ahogy várható volt, a gondozó szülő a tárgyalásra nem tudott elmenni.

Mi történt?

A hivatal megszüntette az eljárást.

A gondozó szülő a kapcsolattartás végrehajtását kérő levelében mindent leírt, az előző eljárásokban a hivatal maga is leírta, hogy a szülők között mediációra nincs lehetőség. A gondozó szülő időben értesítette a hivatalt, hogy a tárgyaláson megjelenni nem tud. Vagyis a hivatal nagy valószínűség szerint le tudta volna folytatni a bizonyítási eljárást és kötelezhette volna a különélő szülőt a kapcsolattartás pótlására. Megállapíthatta volna a különélő szülő önhibáját, bírságolhatott volna. De nem, nem tette meg. Hogy mi volt az oka? Ki tudja?

Vagyis az a tanulság, hogy amennyiben gondozó szülő vagy és a kelleténél gyakrabban távolmaradó különélő szülő ösztökélésére a hivatal közreműködését kéred, állj a hivatal rendelkezésére, bármi is történik, amikor a hivatal utasít. Különben a gyermek kapcsolattartás nélkül marad, ugyanis így nem szükséges a különélő szülőnek bepótolni a kapcsolattartást.

És, ha kedved van, talán már érdemes megkérdezni, a hivatalt, hogy mi is a helyzet a gyermek kapcsolattartási jogával és a különélő szülő kapcsolattartási kötelezettségével? Egyszer mindenképp.

Válasz?

2017. február 1-jén a parlament Igazságügyi Bizottsága továbbra sem támogatja, hogy az Országgyűlés elé kerüljön az Európai Tanács által 2010-ben elfogadott Isztanbuli egyezmény ratifikálása. Az esemény kapcsán több portál is hírt adott erről a történésről, világnézete alapján így vagy úgy. 

Aki nem értinett ebben a témában, nincsenek horzsolásai, melyekre büszke lehetne, talán nem is érti, hogy miért lenne érdemes ratifikálni egy egyébként már aláírt egyezményt és kívülállóként esetleg csak az nem világos számára, hogy ha valaki át mond, utána miért nem mond bét. 

Egy portál a február 1-jei események kapcsán a gyámhivatal munkájában megmutatkozó hiányosságokat mintegy alternatív valóságként jellemezte, ami egy kívülálló számára nyilván értelmezhetetlen. A cikk olvasása után nagy valószínűséggel kevesen kutattak utána, hogy az ombudsman hány jelentésben tárta fel a gyermekvédelmi rendszerben és a rendszer fejének számító gyámhivatal működésében fellehető anomáliákat. Az is nyilvánvaló, hogy kevesen fogják végigolvasni az alternatív valóság megfejtésére a Patent egyesület jelentéseit (1), (2), melyekben többek között a gyámhivatali problémákról is van szó. Pedig érdemes lenne, ugyanis nem csak felnőttekről van szó, hanem gyerekekről is, akik nagyon gyakran maguk is elszenvedői az erőszaknak. A gyermek a jövőnk. Hogy is vigyázunk rájuk?

Egy korábbi bejegyzésben már volt szó az elvált szülők kapcsolattartási nehézségeiről és a kényszerláthatásról. Hát igen, nagy visszatartó erő, akár a gyermek kárára is, hogy a gyámhivatal komolyan szankcionálja a kapcsolattartások elmaradását, bár a két nemnél előfordulhat, hogy másképpen billen a mérleg.

Alább részlet egy ügyből, ahol nem feltétlenül a konkrét ügy, hanem a sorokból kivillanó eljárásmód a lényeg. Az iratdarabban nincsenek nevek, a leírásban is van változtatás, mert nem feltétlenül a konkrét eset a lényeg, hanem az elbírálásnál, a határozat meghozatalánál alkalmazott elv.

A tények: a kapcsolattartás jogerősen szabályozott, a gyermek kéthetente páros hétvégéken szombat reggel 9-tól, vasárnap délután 17 óráig van a különélő szülővel. Amennyiben a páros héten a pótlás elmarad, bármilyen okból, úgy a következő héten pótolni kell, ugyanazon az időtartamban. A szülőknek lehetőségük van, arra, hogy bármilyen másik időpontot megbeszéljenek, amennyiben nem felel meg a következő heti pótlás.

Jelen esetben az történt, hogy a különélő szülő, jelen esetben a különélő szülő miatt elmaradt a kapcsolattartás a páros héten és a pótlásra azért nem került sor, mert páratlan héten az gondozó szülőnek és gyermekének előre eltervezett (a határozatban nem szerepelt, hogy kifizetett) programja volt. A gondozó szülő úgy döntött, hogy a régen várt programot választja a gyermekével és nem a szabad hétvégét. A különélő szülő pedig úgy döntött, hogy ahelyett, hogy egyeztetne a gondozó szülővel egy pótlást a kapcsolattartásra, inkább a vonatkozó jogszabályok szerint végrehajtást kér. A gyámhivatal egy tárgyaláson meghallgatta a szülőket, majd meghozta határozatát.

A Gyámhivatal szerint a gondozó szülői önhiba megvalósult, a gondozó szülőt pénzbüntetésre ítélte és kötelezte a kapcsolattartás pótlására.

Hogy mi ezzel a gond?

A gyámhivatal álláspontja az, hogy amennyiben bármelyik páros héten elmarad egy kapcsolattartás, úgy azt a soron következő héten pótolni kell. Még, az is, aki laikus, próbáljon belegondolni, hogy mennyire életszerű és mennyiben szolgálja a gyermek érdekét, hogy ezen szabályozás alapján a gyermek (és a gondozó szülő) egyetlen hétvégéje sem kiszámítható. Hiszen a különélő szülőnek bármi közbe jöhet páros héten és akkor páratlan hétvége lesz az különélő szülőé és a felszabaduló páros hétvége az gondozó szülőé.

A határozatot szigorúan betartva -és ilyen kérelmezős szülő mellett nincs más lehetőség - nem lehet többet hetekre előre szabadidős, kulturális és korosztályos csoportos programot tervezni-szervezni ahogy a gondozó szülő sem tervezhet semmilyen programot magának. Agyő hosszú hétvégék, agyő messzebb lakó családtagok, barátok. Aki a szülők rugalmasságára hívná fel a figyelmet, az kérem, ne tegye. Hatósági eljárásról van szó, és vannak olyan szülők, akik ezt a gyakran alkalmazott szabályozást jól kezelik, de az nem az a helyzet.

A különélő szülő attitűdje alapján a hatóság megtehetné, hogy értékeli, hogy mennyiben szolgálja gyermek mindenek felett álló érdekét az átgondolatlan szabályozás, mely alapján a kiskorú nem tervezhet egyetlen hétvégére sem baráti, sem családi programot.

Azt is megtehetné a hatóság, hogy megvizsgálja, vajon mennyire szolgálja a kiskorú érdekét, hogy az amúgy is túlterhelt, családfenntartóként a munka-gyerek-magánélet vonalon egyensúlyozó gondozó szülő a hivatali procedúrával kap egy újabb terhet. Hiszen a különélő szülő csupán kéthetente hétvégén van a gyermekkel, ha éppen nem mondja le a kapcsolattartást. A gondozó szülő pedig a kettő felnőtt feladatát maga látja el. Az hivatalos eljárás miatt az amúgy is kicentizett ideje terhére a hatóság idézésére a hivatalba be kell menni. Igaz ugyan, hogy adnak igazolást, hogy  gondozó szülő a gyámügyi osztályon jegyzőkönyvezett és nem a műkörmösnél lébecolt munkaidőben, így legalább a munkahelyén is tudnak a történetről. A szintén kicentizett szabadideje (haha) terhére a gondozó szülőnek lehetősége van a határozat fellebbezésére és a másofokú hatóság néhány hét/hónap után majd hoz is döntést. Vagyis a szánhat a fellebbezés megírása temérdek időt és laikus botcsinálta jogászként több óra/nap alatt kikeresheti és értelmezi az összes vonatkozó törvényt, vagy a szintén kicentizett pénztárcája terhére kifizet néhány ezer/tízezer forintot egy ügyvédnek.

És a másodfokú hatóság döntése sem az utolsó lépés, évek, hónapok telhetnek el, mire az eljárás végére - minden jogorvoslati fórumot, bíróságot, megjárva - pont kerülhet.

Aki arra hívná fel a figyelmet, hogy tetszett volna elengedni a gyermeket a különélő szülővel, az kérem, ne tegye.

Egyszerűen nem életszerű az, hogy a különélő szülői önhibából elmaradó kapcsolattartás végül miatt végül mégis az anyát büntetik meg. Ebből az eljárásból a gyermek biztosan nem profitál. A gondozó szülő egyébként is ragaszkodik a kapcsolattartás pótlásához, neki is jár a szabad hétvége.

Egyszerűen nem lenne szabad életszerűnek lennie, hogy egy ügyintéző vélhetően mindenfajta beleérző képesség és hajlandóság nélkül gondozó szülői önhibát állapítson meg, ahelyett, hogy feltárná a kapcsolattartást kérelmező különélő szülő motivációját, vagy hogy esetleg visszaél-e a különélő szülő a kapcsolattartási jogával. Végül is az ügyintézőnek ez csupán a munkája, ezért kapja a fizetését a fűtött munkahelyén órabérben. Amikor lejár a munkaideje, hazamehet és pihenhet. Ha feltárja a motivációt, ha nem, a fizetés ugyanúgy megérkezik a számlájára. Neki nem vesz el az életéből és nem is tesz hozzá, hogy mit ítél.

A történet többi szereplőjének viszont ez az élete, amit nem órabérben mérnek.