Gyermekvilág, gyermekjog

Mi a baj a hazai gyermekvédelemmel?

2019. március 19. 15:49 - gyvgyj_gtm

A hazai gyermekvédelemről megjelenő csekély számú cikk, írás és interjú elenyésző töredéke szól elégedett hangon arról, ami ma Magyarországon történik. Kevés szó esik az elért eredményekről, annál inkább több az alulfizetettségről, a szakemberhiányról, az átláthatatlan rendszerről. Néhány cikket átolvasva és összevetve néhány általunk is bemutatott esettel, megpróbáljuk megmutatni, mi is a baj a hazai gyermekvédelemmel.

Mielőtt néhány konkrét esetet megnézünk érdemes tisztázni, hogy mi is az a gyermekvédelmi jelzőrendszer és kik a tagjai. A gyermekvédelmi jelzőrendszer a gyermekek veszélyeztetésének észlelésére létrehozott rendszer, aminek tagja minden olyan személy, aki valamilyen módon kapcsolatba kerül a gyerekkel. Vagyis a gyerekorvos, a védőnő, az óvónő, a tanár, az iskolai szociális munkás, ha úgy adódik, akkor a bíróságon a bíró, a rendőr, a postás, a villanyszerelő. Ezeknek a személyeknek kötelessége jelezni azt, ha úgy látják, hogy egy gyerek veszélyeztetve van. A veszélyeztetés pedig nem más, mint „olyan - a gyermek vagy más személy által tanúsított - magatartás, mulasztás vagy körülmény következtében kialakult állapot, amely a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését gátolja vagy akadályozza.” Első ránézésre ez a rendszer nem tűnik túlságosan bonyolultnak, de ha esetleg valakinek nem lenne világos, a gyermekvédelmi jelzőrendszer elsősorban a szülők, rokonok, családtagok mulasztásainak felfedezésére van kihegyezve. Az a feladata, hogy tőlük védje meg a gyereket, ha úgy adódik.

Amennyiben a gyermekvédelmi jelzőrendszer valamelyik tagja nem tesz eleget a jelzési kötelezettségének, akkor a mulasztást a gyermekvédelmi jelzőrendszer fejének számító Gyámhivatal gyermekvédelmi bírsággal kell, hogy sújtson.Majd legközelebb jobban figyel a jelzést elmulasztó. Vagy nem. Magánemberként is lehet jelezni, ha valaki egy gyerek veszélyeztetettségét észleli, sőt néhány éve már jogszabály garantálja azt, hogy a jelzést tevő anonim maradjon. De azért nem túl praktikus a tök jó apa szomszédot bevádolni, hogy nyáron a kis Pistikéje már ne zajongjon a gangon, mert tényleg szíre-szóra kikapják a gyereket a családból, a spion meg lesheti az elkámpicsorodott szülőket évekig. A jelzést a területileg illetékes Gyermekjóléti Szolgálatnál kell megtenni, ha nem illetékes területileg, úgyis elhajt elküld az illetékeshez. Van olyan gyermekjóléti, ahol készítettek formanyomtatványt, de ha telefonon szólnak nekik, vagy e-mailben, akkor is mozdulnak. Vagy nem.

2013 novemberében derült ki, hogy az elvárhatónál egy kicsit rosszabbul működik a gyermekvédelmi jelzőrendszer, miután egy bulvárújság a kelleténél jobban részletezve a nyilvánosság elé tárta egy büntetőügy részleteit. Szerencsére volt olyan, a szakmaiságot szem előtt tartó újságíró, internetes portál, akit, amit nem csupán az elborzasztó részletek érdekeltek, hanem az, hogy évekig tartó borzalmak közepette, hol voltak gyermekvédelem tagjai, a védőnő, a tanár, a családgondozó, szociális munkás, esetmenedzser. Az ügy részleteit nem szeretnénk részleteiben taglalni, nagyvonalakban a történtek: a gyerekek szülei éveken kapcsolatban voltak a Szigetszentmiklósi Gyermekjóléti Szolgálattal, mielőtt a gyerekeik nevelőszülőkhöz kerültek. A családból kiemelt testvérpár a nevelőszülőknél hátborzongató eseményekről számoltak be a felnőtteknek, amiről addig a családdal, a gyerekekkel foglalkozó(?) szakemberek mit sem tudtak. Évekig zajlottak előttük a borzalmak és semmit nem láttak, nem vettek észre. Az illetékesek először természetesen a tagadást választották, majd tessék-lássék kivizsgálták az ügyet megbüntettek talán egy-két gyermekvédelemmel foglalkozó szakembert. (De idegen itt a szakember szó). A bírósági eljárás során a 2013 óta előzetes letartóztatásban lévő szülőket a Budapest Környéki Törvényszék kiskorú veszélyeztetése miatt 2 évnyi szabadságvesztésre ítélte. Ezt az ítéletet a Fővárosi Ítélőtábla hatályon kívül helyezte annak hibái miatt, végül 2016-ban a Fővárosi Törvényszék 13 éves börtönbüntetést szabott ki a megismételt eljárás során több vádpontban is bűnösnek talált szülőknek, amit a  Fővárosi Ítélőtábla helybenhagyott. Igaz, hogy az ügy nyilvánosságra kerülése és a jogerős ítélet között eltelt 4 év, viszont a mainstream médiában az MTI híren kívül szinte semmi nem jelent meg az ügy lezárásáról. Hallgat a Szigetszentmiklósi Gyermekjóléti Szolgálat, hallgat a szakma. Még 2015. jelent meg egy, a mundér becsületét védő FB jegyzet Veszélyben a gyermekvédelem címmel egy szakmabelitől, ITT reagáltunk is rá.

2015. áprilisában derült, ki, hogy nem csupán Szigetszentmiklóson, de Kislétán sincsenek a helyzet magaslatán a szociális szféra dolgozói, egy 11 éves lányt a szülei legalább egy éven keresztül a házuk kamrájába zártak és nem gondoskodtak róla megfelelően. A gyerek a szülők kérésére tankötelezettségének magántanulóként tett eleget. Ebben az ügyben szintén csak a szülőket ítélték el, egyelőre tudomásunk szerint elsőfokon. Az addig szabadlábon lévő szülőket 2017. júliusában 6-6 év börtönbüntetésre ítélte a Nyírbátori Járásbíróság. Ebben az ügyben is indított vizsgálatot az ombudsman, és az elkészült jelentésből kiderült, sokan tudtak arról, hogyan bánnak a szülők a lányukkal és volt, és volt, aki hiába ment jelzést tenni a Kislétai Gyermekjóléti Szolgálathoz.

Két évvel ezelőtt 2017. januárjában rázta meg az egész országot az a hír, amiből kiderült egy 11 éves gyerek meghalt a saját otthonában, a nyilvánosság számára akkor még ismeretlen okból. A gyereket az anyja egyedül nevelte és a róla szóló hírek is elég ellentmondásosak voltak. A közbeszédben viszont emelkedett annyit a hírgyártók és az emberek ingerküszöbe, hogy ezzel az üggyel nem igazán foglalkoztak a későbbiekben. Végül is kinek fontos egy gyerekét egyedül nevelő nő és annak 11 éves fia. Az ügyet a WMN követte nyomon és írt egy publicisztikát és tűpontosan megfogalmazta, bizony Marci nem a Holdon élt, hanem itt közöttünk, ott Székesfehérváron, emberek, felnőttek és gyerekek között. Az anyát 2 év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, más felelős – úgy tűnik – nem volt.

Egy egészen friss 2018. decemberi hír szerint annak ellenére, hogy a Gyámhivatal 2017 óta védelembe vett egy akkor 7 éves gyereket, az őt gondozó szülő nem változtatott az életvitelén, a gyereket nem gondozta, nem törődött vele, napokra magára hagyta, veszélyeztette. A védelembe vétel nem más, mint magatartási szabályok előírása a szülő számára, akinek kötelező együttműködni a családgondozóval és végrehajtani a cselekvési tervet. Nincs arról információ, hogy bármilyen sikeres együttműködés létrejött volna ellátó és ellátott között. A családból végül akkor emelték ki a 8 éves gyereket, amikor a rendőrség közlése szerint a nő részegen egy partnerével le akart ugrani az esztergomi Mária Valéria hídról. Ekkor végre nevelőszülőknél helyezték el a lányt.

Még lehetne az eseteket sorolni és sajnos lenne is mit, de úgy véljük, ennyi elég. Mi már 2015-ben javasoltuk, hogy érdemes lenne egy olyan párbeszédet kezdeményezni és olyan szakmai programokkal előállni, amiben van valós tartalom. Hiszen konferenciákkal, a rendszer megújítását célul kitűző programokkal és néhány, a szerény eredményekről szóló beszámolóval tele van a padlás. De attól még a rendszer nem működik. Nem jól nem működik, hanem sehogy. Pedig pénz van benne, hiszen a legelső kormányhivatali alkalmazottól kezdve a legutolsó szociális munkásig mindenki megkapja a fizetését, az átláthatatlan struktúrájú rendszerben (erről már ITT írtunk) minden intézménynek megvan a helye. Szükség lenne arra, hogy azt a családot támogassák és azt a gyereket védjék meg, amelyiket kell. Hogy valóban a veszélyeztetést hárítsák el, ne pedig okozói legyenek annak. A súlyosan mulasztó szociális munkások, intézményvezetők, gyámhivatali ügyintézők, alkalmatlan tanárok vétségei miatt jogorvoslatot kérő szülőket felesleges zaklatni. Van munka bőven, kár az erőforrásokat koncepciós eljárásokra pazarolni.

A szakma álláspontja szerint a gyermekvédelem van veszélyben, szerintünk meg a gyerekek. Nem a rendszert kell védeni, hanem a gyerekeket.

Ha szeretnél a bejegyzéshez hozzászólni, akkor ITT megteheted.

Ha szeretnél gyakrabban bejegyzést olvasni tőlünk, akkor kövesd a Gyermekvilág, gyermekjogot a Facebookon is.

Ha úgy gondolod, hogy értékesek az írásaink és szeretnél minket támogatni, akkor használd a Donate gombot. Köszönjük.

alagut.jpg

Szólj hozzá!

Mit ér a nő, ha magyar?

2019. március 08. 20:55 - gyvgyj_gtm

Ismét március nyolcadika van, amikor nem csupán a Zoltánokat köszöntik, hanem a nők is szóba kerülnek a közbeszédben. Mondhatnánk, hogy jól van ez így, hiszen végül is arról a csoportól van szó, ami a népesség felét adja, és amely csoport tagjai képesek kizárólag arra, hogy utódokat hozzanak a világra, megszüljék a népesség másik felét adó nemet is. Mondhatnám, hogy hírszemle következik, de ez attól több. Egy kora tavaszi kísérlet arra, hogy nyilvánvalóvá váljon, a nő is ember, akinek ugyanolyan jogai vannak, mint annak, aki nem nő.

Még a mai napon is sorjáztak a közösségi média fotói között a csokorba kötött hóvirágot ábrázoló fotók. Ki ne emlékezne a számtalan éven keresztül ezen a nevezetes napon az iskolai padon, a munkahelyi íróasztalon fonnyadozó kis hagymás növénykékre, amik mára már védettek, úgyhogy nem kell a megbecsülés jeleként leszaggatni az éppen életre kelt virágokat. A hóvirágcsokros fotóban azért benne van az az áporodott múltba fordulás, ami a nőnap kapcsán kis hazánkban számos helyen és megnyilatkozásban tetten érhető. A joviális mosoly, a diszkrét, virágos leereszkedés, néhány elpuffogtatott frázis, majd másnap a Bözsi kiviszi a kókadt növényt, egy évig megint nem kell a váza.

Egy nő minden nap nő, nem csak március 8-án, így elég volt ennyit is szólni a sete-suta, fenékkel a jövő felé haladó férfiról, azt is mondhatnánk, a nőnap alkalmából nézzük meg, mit ér a nő, ha magyar.

Fizetésben 14 százalékkal kap kevesebbet ugyanazért a munkáért, mint egy férfi, persze ne legyünk igazságtalanok Magyarországgal szemben, más európai országokban is megjelenik ez a probléma. Van, ahol ennél még több is a különbség és persze van, ahol kevesebb. Azt is érdemes megnézni, hogy a nők hány százaléka jut el egyáltalán vezető pozícióba (és itt most nem a BKV-ra gondolunk), itthon ez kicsivel több, mint egyharmad, szóval majdnem kétharmada van a férfiaknak. Azt pedig könnyű belátni, egy vezetőnek minden bizonnyal több a keresete, mint egy beosztottnak (nyilván ez iparágtól függ) de komolyan valószínűsíthető, hogy összeadva az összes magyar nő jövedelme, jóval kevesebb, mint az összes magyar férfi jövedelme összesen. A jövedelemhez viszont munka kell, és azt is mondhatnánk, hogy a nők foglalkoztatásában Magyarország rosszul teljesít, ha bővebb szociológiai elemzésekbe szeretnénk bocsátkozni. Nem mondjuk, de tény, hogy nem állunk valami fényesen ezen a területen. Kezdjük azzal, hogy a részmunkaidő egyelőre a kisgyerekes anyákhoz köthető, már ha van egyáltalán, de a fiatal apákat ezzel nemigen veszik célba. Az is tény, hogy valakinek minél több gyereke van, annál kisebb a valószínűsége, hogy dolgozik. Persze biztos jó dolog a főállású anyaság, de milyen érdekes, ha valaki főállású apa, arról szinte rögtön újságcikk, blogbejegyzés születik, pedig hát apuka is a kezével pelenkáz, nem mással.

Szeretnél gyakrabban bejegyzést olvasni tőlünk? Kövesd a Gyermekvilág, gyermekjogot a Facebookon is.

Ezek eddig azok a statisztikák, amikből a számok alapján bizony feketén fehéren kiderül, a nő pusztán a neme miatt komoly hátránnyal indul, ha a pénzkeresésről van szó. Ennek az időmérlegnek (figyelem 2010-es!)a tanulmányozása mellett a meg nem fizetett, láthatatlannak is nevezett munka kapcsán érdemes tisztázni azt, hogy elméletileg minden ember, ha egészsége megengedi, képes arra, hogy önmagát ellássa. Vagyis tud magának ételt készíteni, maga után elmosogatni, ruháit és környezetét tisztán tartani, ha pedig valamire szüksége van, akkor azt az általa megkeresett pénzből azt a boltban megvenni. Mondhatnánk, hogy aki erre nem képes, az rolleren kívül más ne vezessen, mégis előfordult nem is olyan rég, hogy egy cégtulajdonos írt hosszú bejegyzést arról, hogy milyen kalandos volt bevásárolnia a felesége helyett. Most komolyan, létezik olyan magyar férfi, aki számára olyan nagy kihívás a házimunka, hogy utána kell takarítani, mosogatni, mosni? Na!

A fizetésbeli hátrányos különbségek kiküszöbölése és a láthatatlan munka asszony, vagy lánykézzel való elvégeztetésének szükségtelensége mellett néhány jogszabály és egy komplett szolgáltatási rendszer (vagy milyen nevet is kapjon a bántalmazott nőket és gyerekeket védő rendszer) hiányzik még ahhoz, hogy a magyar nő annyit érjen, mint egy magyar férfi. Friss, ropogós mai hír, hogy Írország ratifikálta az Isztambuli egyezményt és ennek folyományaként nyilván gyakorlati lépéseket is tesznek azért, hogy minden erőszakot elszenvedett nő megkapja a szükséges támogatást, jogit, orvosit, szociálist egyaránt és minden bizonnyal az ezzel foglalkozó civil szervezetek is hasonló támogatást kapnak majd. Magyarország még nem ratifikálta az Isztambuli egyezményt, Magyarországon még nem ér annyit egy magyar nő, hogy ezen a területen történjen előrelépés. Egyelőre annak kell örülni, ha nyílik krízisközpont az áldozatoknak. Hogy abban van-e jó szakember és jut-e segítséghez a bántalmazott nő vagy gyerek, az egy másik kérdés. Szomorú tapasztalat, volt olyan gyámhivatal, ahol egy évekkel ezelőtti zacskós plakáton jót mosolygott az ügyintéző. Az Isztambuli egyezményről pontosabban a Nőkért Egyesület honlapján is lehet tájékozódni, ha érdekel a téma. Ha felelős állampolgár vagy, érdekeljen.

A mérleg kiegyensúlyozatlanságát még lehetne egy darabig sorolni, de mostanra talán te is rájöttél kedves olvasó, ha magyar vagy és nő, bizony itthon hátrányból indulsz.

Szeretnél Hozzászólni? ITT is megteheted.

Szerkesztői megjegyzés: köszönjük  a  visszajelzéseket, hogy írjunk gyakrabban, mert lenne miről. 
Igen, ezt mi is tudjuk és szeretnénk is. Éppen ezért ha úgy gondolod, hogy értékesek az írásaink és szeretnél minket támogatni, használd a Donate gombot. Köszönjük.

money.jpg

1 komment

Az éhezés joga, avagy tanulja meg gyerek és felnőtt, hogy hol a helye ebben a ... rendszerben

2019. január 19. 14:48 - gyvgyj_gtm

Az iskolás gyerekek minden nap legalább nyolc órát töltenek el az iskolában, tanulással, szabadfoglalkozással és megint tanulással. Ha visznek is ennivalót az minden bizonnyal nem az a mennyiség és/vagy minőség, amivel 8-9 órára fedezni lehet az egészséges és életkornak megfelelő tápanyagbevitelt. Megtörténhet-e 2019-ben az Magyarországon, hogy egy gyerek nem jut megfelelő minőségű és mennyiségű ételhez és vajon mit tesznek ilyenkor az illetékesek?

Egy elég meglepő Facebook bejegyzéssel találkoztunk néhány nappal ezelőtt és többször is elolvastuk Szentlőrinc Város bejegyzését. Most ne ragadjunk le ott, hogy milyen gyönyörű dolog egy word dokumentumot képként kitenni, elemezzük szigorúan az Élelemezési ügyintéző szavait. A kedvező földrajzi fekvésű, mindössze „2430 db” (sic) lakosú település is menthetetlenül megérkezett a XXI. századba. A 2019. februárjától „bevezetésre kerülő” (sic) rendszernek köszönhetően minden hátralékkal nem rendelkező és ebédet kifizető gyerek kártyát fog kapni. Ezen túl minden gyerek ezt a kártyát az étkezőben elhelyezett terminálhoz hozzáérintve veheti igénybe a (kifizetett) étkezést. Ha a kártya nincs a gyereknél, akkor hiába van az aznapi elemózsia kifizetve, enni bizony nem kap. Röviden: ha nincs érintés, nincs ebéd.

Persze, értjük mi, tanulja meg a gyerek minél korábban, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani és viselje a tettei következményeit. Hát mivé lenne a világ, ha felelőtlen hétévesek csak úgy minden féle terminálhoz való érintés nélkül döntenék magukba a vegetás, szétfőtt répás levest? Ha az örökké farkaséhes, örökmozgó kamaszok csak úgy, terminál nélkül döntenék magukba a vadas marhát?

Hát fogja fel a gyerek, hogy a befizetés rendszere olyan bonyolult és átláthatatlan, hogy a hetekkel előre kifizettetett és naponta megrendelt adagok nem tudnak a konyhások kezén keresztül a tálcájukra kerülni, ha nem érintődik az a nyomorult kártya a terminálhoz. Ja, hogy az adagok ki vannak fizetve és szállítva, de ha nincs kártya, az étel az iskolai menzán marad a gyerek meg éhesen? Tessék mondani, másnap megkapja, vagy ki lesz dobva az étel?

Környezetünkben folytatott nem túl reprezentatív kutatás eredményeképpen megtudtuk, hogy egyre több helyen terjed ez a csipes rendszer, aminek egyelőre nem sok értelmét látjuk. Kérünk mindenkit, akinek a gyereke használ ilyet, ossza meg a tapasztalatait velünk és mindenki mással.

Most pedig vegyünk részt egy gondolat kísérletben és képzeljük el, hogy a havi menzát kifizető és kártyával rendelkező gyerek az iskolai menzára betérve választ a kétféle leves, a háromféle főétel és a kétéféle desszert közül, majd az asztalához igyekezve egy terminálnál egy felnőtt lecsippenti az ételeket, csak hogy a szülő is tudja, mit eszik a gyerek. Na, ilyenkor van értelme a kártyának. Most pedig vegyünk részt a másik gondolat kísérletben és képzeljük el, hogy a havi menzát kifizető döntéshozók közül étkezéskor mindenki ugyanazt a levest és főételt kapja, egyedi kívánság és desszert nincs. Jogos a kérdés: miért csak a gyerekek étkeztetésére jellemző ez a szigorú rendszer? Ők kevesebbet érnek?

Kövesd a Gyermekvilág, gyermekjog oldalát a Facebookon is

Amikor elolvastuk Szentlőrinc Város posztját, úgy ítéltük meg, hogy ezt nem lehet felülmúlni. Lehet.

Láttunk egy iratot, egy jelzést, amben az áll, hogy egy felnőtt egy gyerekkel beszélgetve arról értesült, hogy egy mindig is nagyon vékony gyerek számára „valós napi gond az étkezések megoldása”*. Magyarországon, tudjuk jól, valós gond a gyermekéhezés, valóban vannak gyerekek, akik anyagi okokból nem jutnak megfelelő minőségű és mennyiségű ételhez és számos alapítvány igyekszik menteni a menthetőt és adományokat eljuttatni az érintetettekhez.

Vajon mit tesz ilyenkor az a felnőtt, aki meghallja, hogy egy környezetében élő gyerek és családja számára valós napi gond az étkezések napi megoldása? Beszél a gyerek szüleivel, esetleg tanáraival, hogy tudassa velük a gyerektől megtudott problémát és felajánlja segítségét? Vagy mit csinál? Mivel az illető minden bizonnyal nem egy magánember, hanem a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagja ezért joga van jelzést tennie a hallott dolgokról és a megoldáshoz javaslatokat adjon.

Ez az ember minden más cselekedett helyett azt kérte a "szociális és gyermekvédelmi szolgálattól" (amit nem is így hívnak), hogy „tárja fel a család valós anyagi helyzetét és gazdálkodásának ésszerűségét és amennyiben a gyerek valóban nélkülözést szenved, avagy esetleg manipulatívan használja fel a szülő, a megoldásban kellő érzékenységgel és szakszerűen segítsen.”

Mindez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy ez az ember, miután a gyerek bizalmába férkőzött, vagy csak faggatta, vagy csak kitalálta ezt az egészet, a szülőt és kihagyva rászabadította a szülőre a gyámhivatalt. A jelzés adott hónap 8-án történt és a gyámhivatal 20 nappal később szinte rajtaütés szerűen megjelent az éppen munkába induló szülő lakásán és a folyamatban lévő eljárásra hivatkozva kötelezte arra a szülőt, hogy minden mást félretéve csak velük foglalkozzon, ne menjen munkába. A megalázó eljárás részletezése egy újabb kisregény lenne, ezt most kihagyjuk. 

Persze, értjük mi, tanulja meg a szülő, hogy hol a helye és még véletlenül se keveredjen nehéz helyzetbe. Ne veszítse el a munkáját és ne legyen vállalkozó, és, ha kevesebb is a bevétele, akkor arról a gyereke még véletlenül se tudjon. Mert ha a gyerek elkotyogja a nehézségeket valami fogalmatlan tóbiásnak, akkor előfordulhat, hogy ezt az információt ő úgy értelmezi, hogy valós napi gond az étkezések anyagi megoldása (napi háromszori étkezés befizetve és a csippantós cucc is mindig a gyereknél). És az is előfordulhat, hogy ez a fogalmatlan tóbiás a józan paraszti ésszel elvárható érdeklődő telefonhívás, levélírás, vagy bármi helyett a gyámhatósághoz fordul, akkor megtörténhet, hogy a gyámhatóság közreműködése következtében úgy rúgják ki a szülőt egy havi 325 000 forintos jövedelmet biztosító projektből, mint a szél. Előfordult és kirúgták szóval most ez a szülő éppen munkát keres, mert ő lenne a családfenntartó.

Ez az eset Budán történt egy elég jó környéken, ahol általában nem szoktak a gyerekek éhezni és a fentiek alapján jobban teszik, ha meg se próbálják, mert különben jön a gyámhivatal. Ó, igen ez a fogalmatlan tóbiás azért közvetetten vagy közvetve – végül is mindegy – a gyerek osztályfőnökeivel azért tudatta a „valós napi gond az étkezés megoldása” dolgot, akik ezt a közlést rezzenetlen képpel hagyták figyelmen kívül. Pontosabban a gyámhivatal felé megtoldották azzal az érdekességgel, hogy a gyerek éhesen és pénz nélkül szokott iskolába menni. Mivel az iskola büféje körülbelül 100 %-os árréssel dolgozik és az ott kapható portékák az iskolához közeli boltban pont a felébe kerülnek, talán érthető, ha a szülő nem pártolja az általános iskolákban valamiért igen elterjedt elterjedt büfézést. Az éhezéssel gyanúsított gyerek az iskolában naponta háromszor eszik, otthon reggelizik és szendvicset is kap csomagolva, horribile dictu készít magának. Ha még így is éhes reggelente, akkor jó lenne, ha az osztályfőnökök valamelyike felvenné végre a kapcsolatot a szülővel és tudatná vele ezt a tényt.

Azt azért nem higgye senki, hogy kőszívű, érzékelten emberek dolgoznak a budai iskolákban, hiszen pont ez az iskola hirdeti fennen a Facebook oldalán, hogy határon túli rászoruló gyerekeknek több száz csomagot gyűjtettek össze az iskola tanulóival. Persze ez a jótékonykodás a felnőttek ötlete volt és igencsak elvárták a gyerekek részéről az adományozást. Az osztályfőnökök fejenként 15000 forintos utalványt kaptak az egyik szülői közösségtől, és hát szülői közösségből abban az iskolában több is van, így hát sokaknak volt jó karácsonyuk.

Nos, a gyermekvédelmi jelzőrendszer több tagjának hatékony közreműködése következtében a fogalmatlan tóbiással beszélgető gyereknek az volt a meglepetése, hogy semmilyen ajándéka nem volt a karácsonyfa alatt. Fájuk is csak azért volt, mert az árusítás végeztével a megmaradt darabokat Budán ingyen elosztogatták. Vagyis rövid úton sikerült egy családot az anyagi csődbe sodorni.

Jusson csak eszünkbe egy szintén Budán történt tavalyelőtti történet*, amikor egy iskolaigazgató a házirendre hivatkozva nem fogadott el orvosi igazolást. Igen, e szerint az igazgató szerint létezik olyan házirend, ami felülír egy orvosi diplomát. A jog ezt másképpp hívja, és nagyon csodálkozunk, hogy a tankerület még nem tette még meg a szükséges lépéseket az intézményvezető ellen és a gyereket vegzáló azóta más okból menesztett karnagynak sem mosta meg a fejét. Ez az igazgató nem csak a szülőt, de a gyereket is nagyon utálhatja, ugyanis miután nem fogadta el a szülő előzetes értesítését az hiányzásról az ő jelzése alapján igazolatlannak számító órák miatt 4 hónapra még a családi pótlékot is megvonták a gyerekét egyedül nevelő munkanélküli szülőtől. Bizony, ennek az iskolaigazgatónak köszönhetően a jómódú Budán egy gyereknek sikerült úgy iskolába járnia az elmúlt tanévben 4 hónapon keresztül, hogy nem járt utána családi pótlék és a családban az egy főre jutó jövedelem 4 hónapon keresztül 38000 Ft alatt volt. Úgy, hogy erről a tényről tudott, a gyerekjóléti szolgálat (!), a gyámhivatal, az önkormányzat (!!), az iskola (!!!) és persze a tankerület is, de senki, tényleg senki nem kérdezte meg tőlük, hogy hogyan nem haltak éhen!

Véleményünk szerint ennek a budai tankerületnek a megtépázódott hírnevén sokat javítana, ha felhagyna végre a berken belül baráti és barátságos, de nyilvánvalóan tehetségtelen nímand beosztottjainak bevédésével és eleget tenne végre fenntartói feladatainak. Ezek az emberek szakmailag értékelhetetlenek, a tetteik miatt gyakran a feletteseiknek kell megvédeniük őket, szóval még csak nem is lojálisak. Mi már tudjuk, amelyik klikkesedő cégben ilyenek a beosztottak, annak riválisokra már nincs szüksége.

Sokat beszélgettünk erről és egyáltalán nem értük, hogy hol és mikor csúszott szét így ez a rendszer, hogy szerintünk súlytalan és tudatlan talpnyalók csuklóztathatnak büntetlenül gyereket és felnőtteket egyaránt. Pöffeszkedve és büntetlenül forgathatják a törvényeket és paragrafusokat emberek kárára és soha senki nem tessékeli ki őket a helyükről. Azt gondoljuk, szakmai kiközösítést és hogy megvetést érdemel, aki képes így viselkedni. Határozottan ajánljuk, hogy az ilyen ember ne foglalkozzon gyerekekkel, ne vállaljon állami hivatalt és a tükörbe nézve – ha még képes rá - szégyellje magát mélységesen.

Szeretnél hozzászólni vagy segíteni? ITT vagy üzenetben megteheted.

* a történtet a nyilvánvaló felismerhetelenség érdekében a lényeg megtartásával megváltoztattuk. A család anyagilag tényleg ellehetetlenült.

 

heart-3846613_340.png

 

 

 

29 komment

A nagy kékségen túl

2018. november 20. 19:18 - gyvgyj_gtm

Ma van a Gyermekjogok világnapja és eddig tudatosan távol maradtunk ennek a világnapnak a hazai ünneplésétől, ugyanis nincs mit ünnepelni.

ENSZ 1989-ben ezen a napon fogadta az a Gyermekjogi Egyezményt és azóta november 20-át a Gyermekjogok Világnapjaként tartjuk számon. Az egyezmény megalkotói, az emberiség történetének kezdete óta először, úgy vélték, hogy a gyerek is ember, vannak jogai, sőt koránál és állapotánál fogva fokozottabban védendő. Magyarországon 1997-re datálódik az úgynevezett és azóta számtalan alkalommal módosított gyermekvédelmi törvény, melynek többek között célja, hogy alkalmazásával segítse a gyerekek törvényben foglalt jogainak és érdekeinek érvényesítését.

Nos, hol vannak az anyagi okból utcára tett családokban élő gyerekek szerető családban éléshez nevelkedéshez való jogai? Hol vannak a sajátos nevelési igényű gyerekeknek jogai, amikor az állapotuk leküzdéséhez kapott segítségről van szó? A kistelepülésen élő autista kisgyerek óvodában járásának joga? Az hiperaktív kisgyerek körzetes, integráló iskolában járásának joga? A látássérült már nem olyan kis gyerek piacképes szakmához jutásának joga? És persze hol vannak a bántalmazó szülővel való kapcsolattartásra, kényszerláthatásra kötelezett gyerek egészséges testi-lelki fejlődéshez való jogai? Hol vannak azok a szociális munkások (nem a civilek és a magánemberek), akiknek feladata a nehéz helyzetbe került családokat megsegíteni? Hol vannak azok az iskolai szociális munkások, akik a kontraszelektált tanárok túlkapásai ellen fellépnének? 

Mert eközben azt látjuk, hogy családok kerülnek utcára, gyerekek nevelőszülőkhöz vagy intézetbe. A sajátos nevelési igényű gyerekek szinte össznépi kirekesztéséről regényeket lehetne, vagy inkább kellene írni. Azért regényt, hogy egyetlen iskolaigazgató se legyen arra büszke, hogy nála egy SNI gyerek leérettségizett, inkább szégyellje magát, hogy a több tucatnyi odajáró SNI gyerek közül csak egy tanulót tudott az iskolája eljuttatni az érettségiig. A kistelepülések szakemberhiánya ismét csak egy évek óta létező probléma, mára nem a fejlesztő tanár, hanem a tanár is hiánycikk az ország néhány szegletében. Egy jó szakember kincs, főleg saját magának, hiszen piacképes tudásával fenn tudja magát tartani. Jó lenne végre, ha mindenki megtanulná, hogy az érzékszervi fogyatékkal élők ugyanolyan értelmesek, mint látó, halló társaik és képesek piacképes szakmák megszerzésére. A szülők különválásakor a legtöbb illetékes viszont nem látja meg, nem ismeri fel a családon belüli erőszakot, hosszú évek szenvedésire kárhoztatva ezzel az érintett gyerekeket (is). A szociális munkások képességei, szakmai tudása olykor hasonlóan korlátozottak, így segítés helyett előfordul, hogy kápóként ülnek a családok nyakán. Hasznos munkát nem végeznek, de legalább ők kapnak fizetést. Ahogy gyakran az iskolai szociális munkás sem a gyerek pártját fogja, hanem a reményekkel ellentétben tanácsadás címén besúgóskodik.

Önmagában is visszás az, hogy a felnőttek határozzák meg a november 20-i gyerek hatalomátvételt (sic). Igazán kár ezt a valóban fontos nevezetes napot egy fancy kékségbe bújtatni, kis hazánkban kommunikációs hiba a nemzetközi Unicef kampányát - GoBlue! - használni. Ettől senkiben nem tudatosul, hogy a gyerekeknek (is) vannak jogai. A nagy kékség így csak egy jópofi, távoli, éppen ezért megfoghatatlan dolog, amin túl itt nincs semmi vicces.

Ha szeretnél hozzászólni, itt megteheted.

 

 

deeplink: http://bdk.hu/lanchid-kek-kicsi-1/

Kényszerláthatás a gyakorlatban

2018. október 18. 14:25 - gyvgyj_gtm

Több, mint 3 évvel ezelőtt írtunk a kényszerláthatásról, arról a szomorú élethelyzetről, amikor a józan észt és a gyermek mindenek felett álló érdekét legyőzi a hatalom, a tájékozatlan, felelőtlen ügyintéző. A verdikt egyszerű: a hatósági döntést végre kell hajtani, a gyereknek találkozni kell a különélő szülővel. Ellenvetés nincs és nem is lehet. Azt már tudjuk, mit adnak nekünk a bántalmazók, vajon mit adnak a gyerekeiknek?

Előfordul, hogy a különélő szülő hosszabb távollét után ismét szeretne találkozni a gyerekével. A jó fej szülő ilyen esetben kopogtat a gondozó szülőnél, illedelmesen megállva a lakáson kívül, vagy udvarias levelet ír neki és az éveken keresztül tartó mulasztásért elnézést kérve kéri, hogy oldják meg a kapcsolattartást. Esetleg kárpótlást is ad, bár nehéz forintosítani az elvesztegetett éveket.

Amennyiben a különélő szülő bántalmazó, akkor nagy valószínűséggel az illedelmes álldogálás helyett tanúk kíséretében megjelenik a gondozó szülő lakhelyén. Amikor nem kapja meg az évek óta nem látott gyermekét – akinek ő esetleg egy vadidegen ember – akkor a rendőrséget felhívva a segítségüket kéri. A hatósággal valószínűleg nem közli, hogy 1-2-5 évig nem tett eleget szülői kötelezettségének, csak pattog a lakás ajtaja előtt, még akkor is, ha mondjuk a gondozó szülő nincs otthon. Nyilván egy magánlakásba nem törnek be a rend őrei a különélő szülő biztatására sem.

A kialakult békés vagy békétlen helyzetet a kapcsolattartás újraszabályozásával lehet megoldani, hogy a gyermek kapcsolattartási joga biztosítva legyen – addig, amíg kiskamasz korba érve gyerek nem dönt esetleg másként. Az újraszabályozás kérdésével a Gyámhivatal, legújabb nevén a Gyámügyi és Igazságügyi Osztály (nem lenne jobb név a Gyám- és Igazságügyi Osztály elnevezés?) foglalkozik. Egy közigazgatási eljárás során különböző szempontokat figyelembe véve a hatóság újraszabályozza a kapcsolattartást. Van olyan különélő szülő, aki valóban úgy véli, hogy 5 év miatt között nem kell alkalmazni a fokozatosság elvét (A jogszabályokat érdekesen értelmező Wilhelmről ide kattintva lehet olvasni) és az ügyintézőre hivatkozva azonnal látni kívánja a gyerekét, sőt napokra magával vinni.

A hatóság általában ismeri és alkalmazza a fokozatosság elvét és felügyelt kapcsolattartást ír elő. Mondjuk a különélő szülő szakember felügyeletével, kéthetente 2 órát lehet a gyerekével, egy olyan intézményben, ahol biztosítottak a tárgyi és személyi feltételek.

A területileg illetékes Család-és Gyermekjóléti Központ pont egy ilyen hely, legtöbb helyen a kapcsolattartási ügyelet néven kell keresni a szolgáltatást. A blogban egy gyermekvédelmi konferencia kapcsán már írtunk egy Család-és Gyermekjóléti központról, mert érdekesnek találtuk a tartalmaikat. Az egyszerűség kedvéért a felügyelt kapcsolattartás gyakorlati megvalósítása kapcsán is az ő dokumentumaikat néztük meg. Akinek van ideje, vagy kedve szemezgethet a menüpont tartalmából, de kérdés esetén jogi képviselőjével egyeztessen.

Az látható, hogy ez egy alaposan szabályozott terület, a szülőkkel való ismerkedés, házirend elfogadás után jöhet létre a különélő szülő és a gyerek között a találkozó. Feltételezhető, hogy a különélő szülő együttműködő és örül, hogy egyáltalán lehetőséget kap a sokáig hanyagolt gyermekével való találkozásra és mindent megtesz, hogy egyre több, minőségi időt tölthessen vele. Vannak azonban olyan szülők, akik a gyermeket és a gyermekvédelmi jelzőrendszert tagjait eszközként használják a gondozó szülő bántalmazására, újabb és újabb konfliktusokat generálnak.

Még egyszer mondjuk: a kapcsolattartás a gyereknek jog, a szülőnek jog és kötelesség. Amennyiben a kapcsolattartás nem szolgálja a kiskorú gyermek érdekét a hatóságnak joga van a szülő kapcsolattartási jogát felfüggeszteni, megvonni, a különélő szülőt szankcionálni.

A felügyelt kapcsolattartáson kiemelten fontos a szakemberek jelenléte és az, hogy ők hogyan kezelik a különélő szülőt és mennyire figyelnek a gyerek jelzéseire, ahogy az is fontos, hogy a felügyelt kapcsolattartásról szóló feljegyzésben mennyire pontosan dokumentálják a történteket, milyen jelzést tesznek a Gyámügyi és Igazságügyi Osztály felé. A bántalmazó szülő általában megnyerő modorú, aki a saját jól felfogott érdekében nem agresszív egyetlen hatósággal szemben sem, és nem ver meg egyetlen családgondozót sem. Pofonjait az exházastársának tartogatja és mivel már fizikailag nem tudja bántani – nincs rá lehetősége – hát keres valamilyen eszközt a bántalmazásra. Előfordulhat, hogy a kapcsolttartást felügyelő szociális munkás járatlan a családon belüli erőszak témakörében, nem szimpatikus neki a gondozó szülő, vagy csak szimplán unja az alulfizetett munkáját, de a gyereket legalább utálja, vagy csak szóltak neki, hogy valamiért cserébe legyen kicsit elnézőbb a különélő szülővel és nem a kellő gondossággal végzi a munkáját. Persze ez nem valószínű, de előfordulhat.

Ahogy előfordulhat, hogy a két vadidegennel összezárt, a helyzetre meg nem érett gyerek ebben a szituációban  bármilyen okból nem érzi jól magát, aminek nyilván életkortól függően különböző módon hangot is ad.

A kényszerláthatás* ott kezdődik, amikor a gyerek segítséget kérő vékonyka hangját csak és kizárólag a gondozó szülő hallja meg.

Amikor a gondozó szülőt a házirendre hivatkozva kitiltják a Család-és Gyermekjóléti Központ épületéből, mert a helyzettől megrémült gyerek kifutott a kapcsolattartásra szolgáló helységből. Habitustól függően udvariasan zavarják ki a téli hidegbe, nyári hőségbe, vagy kedvesen küldik el a legközelebbi kávézóba. De akár az utcán is állhat 2 órát, ha akar. Az kényszerláthatás, amikor a gyerek a kapcsolattartás 120 percéből az első 40-et teljes némaságban tölti, vagy a könnyeivel küzd, amikor a kapcsolattartást felügyelő szociális munkás gúnyolja. Amikor felháborodottan utasítják a mosdóba kikéredzkedő kisiskolást, hogy tegye le a telefont, amin a gondozó szülőjétől kért segítséget. A különélő szülő szívesen állítja be pszichésen gyengének és túlféltőnek az általa hátrahagyott családtagokat és megdöbbentő módon előfordulhat, hogy a gyerek csetlése-botlása nem kerül be a kapcsolattartásról szóló jegyzőkönyve, hiszen nincs semmi jelentősége annak, ha a zárt térben labdázás miatt a gyerek megütötte magát és annak sem, ha a szülő elhúzza a kezét, és az ugrabugráló gyerek a falnak esik. Hiszen olyan nagy baj nem történt. De, történt.

Nagyon nagy baj, ha szociális munkások, kapcsolattartási koordinátorok asszisztálnak a különélő szülőnek és kvázi közreműködnek, de legalábbis eltűrik a gyermek bántalmazását és nem a feladatuknak megfelelően járnak el.

Botorság lenne azt hinni, hogy a gyerekre nézve a kényszerláthatásnak nincs semmi hatása. Nem kell gyakorló pszichológusnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, ez nem jó neki. A gyerek megsínyli ezt a helyzetet, változatos pszichés és testi tünetek egész sorát produkálhatja. A jól látható jelekkel tünetelő gyereket viszont már észreveszi a rendszer és működésbe is lép, kopóként elkezdik vizslatni a gondozó szülő felelősségét.

Majd, mint egy rossz dominó, egyik intézkedés követi a másikat, jelzés, esetkonferencia, alapellátás, védelembe vételi javaslat, gyámhivatal, védelembe vétel. Amikor a gondozó szülőt és a gyereket kötelezik együttműködésre. Nem veszik észre, hogy a dominó első darabja hibás volt és a különélő szülővel szemben kellett volna határozottan és hatékonyan fellépni.

Még egyszer: a kapcsolattartás a gyereknek jog, a szülőnek jog és kötelesség és a találkozások a gyermek érdekét kell, hogy szolgálják.

Disclaimer: ez a bejegyzés nem a szakmájukban kiválóan teljesítő és áldozatos munkát végző szociális munkások, családgondozók ellen szól, hanem egy létező és nem kellő figyelemmel kezelt helyzetre kívánt rávilágítani.

*Számos sajtóhír szól erről, nem feltétlenül pozitív hangnemben, így nem linkeljük.

Ha szeretnél hozzászólni, kattints ide: https://www.facebook.com/gyvgyj/

További, kapcsolattartásról szóló bejegyzések olvasásához kattints ide: https://gyermekvilag-gyermekjog.blog.hu/tags/kapcsolattartás

Szólj hozzá!

A hála evolóciója*

2018. június 19. 17:20 - gyvgyj_gtm

A mai napig emlékszem, mekkora meglepetés volt számomra osztályfőnökként virágot kapni majd’ minden tanítványomtól pedagógusnapra. A parányi albérletemben egyáltalán nem volt hely a tucatnál több változatos méretű csokornak, így a tanáriban pompáztak napokig.  A munkámért nem vártam tőlük ezt a fajta köszönetet, hiszen csak tettem a dolgom. Ahogy ők is. Sokan közülük halmozottan hátrányos helyzetüknek köszönhetően egy kicsit nehezített pályán. Végül megkértem őket, hogy az évzáróra ne hozzanak virágokat, ez a nap róluk, az elért eredményeikről szól. Egy sommás vélemény a tanévzárók kapcsán.

Azóta eltelt néhány év és én már a katedra másik oldaláról szemlélem a magyar közoktatást. Ahogy megváltozott az a kerület, ahol egykor tanítottam, úgy változott az iskola és az ajándékozás szokása. Sokféle vélemény van, vajon mit és hogyan érdemes adni egy tanárnak és legnyomósabb kimondott érv a tanár fizetése és az érte elvárt munka aránytalanságának kompenzálása szokott lenni. A hivatalosan nem is létező osztálypénz szomorúan nagy része változik tucatbonbonokká, virágcsokrokká, drogériás utalványokká, mintha néhány illatos szappantól és egy kevés kakaóbabtól valóban boldogabban lehetne azt csinálni azt, amit: kevés fizetésért, bizonytalan jövőképpel megpróbálni tanítani a jövő nemzedékét.  Nem meglepő, ha tanárok tekintélyes arányban módosítanak pályát. Az elavult tananyag, a poroszos szemléletmód, az adminisztrációs terhek nem teszik vonzóvá ezt a pályát.

A másik oldalon viszont sok szülő játszik biztonsági játékot és a gyereke vélt vagy valós érdekében nem csak a szülői közösségen erőszakolja át az utalványt, a pedagógus napi állófogadást, hanem személyre szóló ajándékot vitet a gyerekkel. Az osztálypénzből közösen vásároltatott ajándékon felül. A tanév végére, de van, ahol már a közepére a szülők és a gyerekek is megtanulják, hogy a kisebb-nagyobb ajándékcsomagoktól függetlenül, a még pályán lévő tanárral érdemes jóba lenni, neki ellentmondani, őt építő, vagy bármilyen kritikával illetni tilos. Hiszen egy-egy megfelelő helyre behúzott karóval nem csak a gyereket, de a szülőket is jól lehet fegyelmezni.  Persze, ha nagyon alkalmatlan a tanár, akkor a munkáltatói jogkört gyakorló fenntartónál mindig lehet panaszt tenni, de ki tud minden kontraszelektált tanár revansához tankerületi referenst állítani?svedasztal.jpg

A szülők nem akarnak Don Quijote-vé válni a saját gyerekük kárára és a kirívó esetek miatt a jogorvoslatot csak hónapok alatt (talán és ha egyáltalán) kiizzadó hivatal szeme láttára, így meg sem próbálják megváltoztatni az iskolarendszert. Tényleg nem irigylik senkitől az évi egyszeri/kétszeri svédasztalos szendvicsezést, de naprakész tudást, szeretnének a kooperatív képességekkel felvértezett gyerekeiknek. Nem pedig a kicsinyes bosszú hadjárat részeként alul osztályozott és a végtelenségig stresszelt gyereket.

Ezért inkább megoldást keresnek a maguk módján (sokan találnak is) és az evolúció megáll a magyar iskola kapujában.

Szeretnéd kommentálni? Itt megteheted:

 

*Akinek nem inge ne vegye magára.

 

Szólj hozzá!

Mit adnak nekünk a bántalmazók?

2018. március 27. 16:25 - gyvgyj_gtm

Néhány blogbejegyzésben foglalkoztunk már a érintőlegesen a családon belüli erőszakkal és kicsit konkrétabban a bántalmazó szülővel. Gyerekek és a gyerekeiket lelkiismeretesen gondozó szülők tíz-vagy inkább százezreinek életté teszi pokolivá tenni az a szülő, aki csak az erőszak nyelvén tud és akar szólni. Sajnos, a sorozatot folytatnunk kell. Vendégposzt.

Amikor az együttélés során a szülők közötti kapcsolat megromlik, akkor a két felnőtt embernek megvan a döntési joga, van lehetőségük azt választani, hogy az életüket ezután külön folytatják. Adnak teret és időt a másiknak arra, hogy az életét mással és akár másként élje. Ha úgy akarják, akkor nem is fognak már soha többet találkozni, vagy csak a lehető legkevesebbet.  Ha van közös gyerekük, akkor a gyerek az, aki nem hozhatja meg ezt a döntést. A törvény kimondja, az ő mindenek felett álló érdeke az, hogy mindkét szülőjével rendszeresen kapcsolatot tartson. Akkor is, ha ő ezt nem akarja. A gyereknek ezentúl nem csak úgy elmegy az állatkertbe, hanem a kapcsolattartás, más néven a láthatás során egy páros hétvégén el tudnak menni apával az állatkertbe. Ha apa nem szereti az állatkertet, de a gyereket az érdekli, akkor az anyával páratlan hétvégén tudják ezt a programot megejteni.

Azt a szülőt, akinek már nincs felügyeleti joga most már különélő szülőnek nevezik, a gondozó szülő pedig az, aki pedig a nap 24 órájában heti 7 napban felelős a gyerekért. Vannak olyan törvények, melyek szabályozzák, gondozó szülő és a különélő szülő feladatait azért, hogy minőségi kapcsolattartás jöjjön létre a különélő szülő és gyereke között. Azonban gyakran találkozni olyan történetekkel, ahol kiderül, az állatkerten kívül azért van azért még néhány hely, ahol alacsony a kerítés. Elméletileg már vannak olyan jogszabályok, melyek a családon belüli erőszak elkövetőit büntetni rendelik, sőt elméletileg már vannak olyan jogszabályok is, melyek korlátozzák a bántalmazó különélő szülő jogait. Gyakorlatilag is léteznek olyan jogszabályok, melyek figyelembe veszik, hogy a kapcsolattartás mennyire szolgálja a gyermek érdekét, testi-lelki fejlődését.

Ehhez képest Magyarországon kényszerláthatás még most is egy létező dolog, gyerekek tömegei mennek sírva, rettegve a különélő szüleikhez, mert erre vannak kényszerítve. Sok gyerek hallgatja a gondozó szülőjének ócsárlását kéthetenként és ijesztgetik őket azzal, hogy mi történik, ha a gondozó szülő nem viselkedik jól. Egy bántalmazó számára a gondozó szülő pedig nem tud jól viselkedni, bármit tesz, az rossz. Legalábbis a bántalmazó szerint. Akit, ha már fizikaliag nem éri utol, legalább gazdaságilag, pszichésen terrorizálja, addig amíg bírja. Amíg hagyják neki.

Sok hivatalnok egyszerűen nem ismeri fel a bántalmazó különélő szülőt, tudatlanságból, vagy nemtörődömségből ki tudja. Tény egyszerűbb a meleg és kényelmes irodai fotelből bírságolással és újabb eljárással fenyegetni a gondozó szülőt, mintsem felvenni egy környezettanulmányt a különélő szülőnél, hogy a kéthetente ott alvó gyereknek van-e például ágya, amin aludni tud? Egyszerűbb felsoroltatni az összes tejfehérje tartalmú ételt a gondozó szülővel, mint felelősségre vonni a különélő szülőt, hogy miért is itatja tejjel a tejérzékeny gyereket és miért nem biztosít számára megfelelő ennivalót. Egyszerűbb a traumatizált gyerek védelembe vételét kezdeményezni, mint megvizsgálni, hogy mitől is került az a gyerek abba az állapotba. Persze a védelembe vétel okán magatartási szabályokat a különélő szülőnek is elő lehetne írni, de erre szerintem, még nem volt példa a világtörténelemben.

Az helyzet az, hogy a hivatalok elég sokáig szokták hagyni egy-egy bántalmazó szülő ámokfutását. A kormányhivatalnokok többnyire a székükbe kapaszkodnak lelkesen, mintsem egy-egy bántalmazó különélő szülő tetteinek jobban utána néznének. Persze minden kormányhivatalnoknak van felettese, akik aláírják – olykor meg sem nézve, hogy mit is pontosan – az iratokat. Sőt minden kormányhivatalnak van kinevezett vezetője, kormánybiztosoknak hívják őket, akik felelősek ezekért a döntésekért. Elméletileg.

Szóval mit is adnak nekünk a bántalmazók és mit tehetnek meg a velünk elég gyakran büntetlenül azon kívül, hogy a kapcsolattartáson a gyerek alapvető szükségleteit sem biztosítják? (Figyelem, ezeket normális szülő nem csinálja!)

  1. Például szidhatják a gondozó szülőt. Persze nem mindig implicite, hogy anyád egy k., hanem finoman, hogy a gyerek azért értse, hogy a gondozó szülőjével lehet, hogy nem stimmel valami.

  2. Ha a bántalmazó telefonon kapcsolatot tart a gyerekkel, akkor küldhet neki aggódó üzeneteket. Például egy lázas beteg gyerektől érdeklődhet így: „Remélem, nem szemétkedik már megint? …Hiszen nem adhat mást mi lényege… „ Mindeközben a gondozó szülő éjszakázik és a nap 24 órában van készenlétben a beteg gyerek mellett.

  3. Ha a különélő szülőnek az erőszakossága miatt mégiscsak felelnie kell a törvény előtt – ez ma már nem példa nélkül álló – akkor a bántalmazó sértődötten elmesélheti a gyerekének, hogy rabosították, vagyis a fotója bekerült a rendőrség nyilvántartásába. Sőt a bántalmazó azt is megmutathatja a gyerekének, hogyan vettek tőle ujjlenyomatot.*

  4. A bántalmazó szülő megteheti még azt is, hogy évekre eltűnik a gyereke életéből, ez nem számít elhanyagolásnak, sőt. Ha megjelenik, akkor a gyámhivatal csak a gondozó szülő kérésére függeszti fel a soha be nem tartott szabályozást.** 

  5. A bántalmazónak lehetősége van hagyni, hogy a gondozó szülő kérje a kapcsolattartás újraszabályozását és amikor néhány hónap alatt számos hivatalnok és szakértő közreműködésével vége a folyamatnak és jogerőre emelkedett az új szabályozás, akkor közölje a gondozó szülővel: - nem a hivatallal! - neki nem is felel meg ez a szabályozás.

  6. A nagyon rutinos bántalmazó azt is meg tudja tenni, hogy hagyja, a gondozó az újraszabályozás tökéletlensége miatt kérje a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát. (Mivel a gondozó szülő nem áll úgy anyagilag jogsegélyként ügyvédet is kér -és kap – a kormányhivataltól. Vagyis az államnak ez az évekig eltartó folyamat nem kevés pénzébe kerül) A bírósági perben a bántalmazó különélő szülő úgynevezett beavatkozóként részt vehetne, de nem teszi. A bírósági eljárás végül a Kúrián egy háromtagú tanács előtt fejeződik be így vagy úgy, a lényeg, hogy az újraszabályozás jogerős lesz és végrehajtható. Nos, a bántalmazó ekkor, de csak ekkor közli a gondozó szülővel - szintén nem a hivatallal - hogy ő páratlan hétvégéken dolgozik, ha elmarad a páros heti kapcsolattartás, akkor nem fogják pótolni.***

  7. A bántalmazó még azt is megteheti, hogy rendszeresen és éveken keresztül eljárásokat indít a gondozó szülő ellen a gyámhivatalnál, ezeket ő csak feljelentéseknek nevezi. A „feljelentés” tényéről minden esetben tájékoztatja a kapcsolattartáson éppen nála lévő gyereket is. A bántalmazó azt nem fogja fel, hogy ezzel mit is ad a gyerekének.

  8. A hatósági eljárások indításának oka végtelen lehet, ezért már csak egy-két újabb lehetőségek sorolok. A bántalmazó megteheti azt, hogy ha a gyerekének iskolai elfoglaltsága miatt később kezdődik a kapcsolattartás 8 perccel, vagy 2 órával, akkor különélő szülőként kéri a kapcsolattartás végrehajtását. Mivel a gyerek programja miatt nem 120percet/10 órát tudott a gyerekkel lenni, így sérültek a jogai. Ebben az esetben a hivatal, ahelyett, hogy elküldené a fenébe, megpróbálná józan belátásra bírni a különélő szülőt, elindít egy eljárást, meghallgatást tart és a rendelkezésre álló tények és bizonyítékok megfelelő súlyú értékelése után végre feljelenti a bántalmazót családon belüli erőszakért. Ja nem is. A hivatal általában megállapítja az a gondozó szülő önhibáját, mert a gondozó szülő gyereket nem adta át a határozatban előírt időben. A gondozó szülő ekkor fellebbez és a másodfokú hatóság 6-14 hónap után általában meghozza a döntését. Általában utasítják az elsőfokú hatóságot az eljárás megismétlésére.

  9. A bántalmazó büntetlenül megteheti azt is, hogy a rendőrséggel - ahová néhány hónappal azelőtt még ő ment be idegesen gyanúsítottként - fenyegeti a gyereket és kedélyesen kamuzgat a megdöbbent gyereknek, arról, hogy a gondviselőnek hogyan kellene viselkedni, ha nem akar rendőrökkel találkozni.

A bántalmazó ezeket mind megteheti és meg is teszi, de ismétlem, normális szülő nem. A bántalmazó általában ezeket a dolgokat a szűkebb családjának, akár az szüleinek, testvéreinek, új párjának támogatásával teszi meg, de ismétlem, normális családban a bántalmazót inkább fékezik, nem támogatják.

Akkor mit is adnak nekünk a bántalmazók?

A bántalmazó mindenek előtt páratlan élményeket ad a gondozó szülőnek, iratok éveken keresztül történő olvasgatása és fellebbezések írogatása formájában, mindezt ingyen és bérmentve. A gondozó szülő megtapasztalja, hogy milyen az, ha a leglehetetlenebb időpontokban kell a hivatalokban megjelennie. Az első 1-2-3 évben még lelkesen viszi a munkáltatójának az igazolásokat, ugyanis nincs annyi szabadsága, ami elég lenne ezekre a tárgyalásokra. A munka törvénykönyve alapján pedig jár a fizetett távollét, ha annak oka hatóság előtt megjelenés. De csak addig, amíg van honnan távol lenni. A hivatalban a lassan telő évek alatt persze látszólag semmilyen erőszak nem történik, a hivatalban nem verekszik a különélő szülő – egy kis ordibálás belefér, de van annyi önkontrollja, hogy nem üt. A gyakran cserélődő hivatalnokok közül ugyan kinek is jutna eszébe, hogy mennyire életszerű, ha a különélő szülő éveken keresztül csak és kizárólag a hivatalon keresztül akar kommunikálni a gondozó szülővel és bármilyen akár 8 perces problémája akad, akkor a párbeszéd helyett beidézteti, hogy találkozzanak egy tárgyaláson. És újabb és újabb indokot talál havonta, de negyedévente egyszer biztosan.

Akkor mit is adnak a gyerekeiknek a bántalmazók?

Rossz példát. Természetessé fog nekik válni és azt tanulják meg, hogy a gondozó szülőt lehet leckéztetni és fenyegetni éveken keresztül hatóságokkal. Pszichés problémákat. Az állandó fenyegetettség miatt szorongani fog a gyerek. Ezeket az eljárásokat nem lehet előtte titokban tartani, főleg, ha a különélő szülő postásként is használja a gyereket. Korai felnövés. Mivel látja, hogy a nagyon szeretett szülő nem egyenrangú fél a különélő szülővel, látja a konfliktusokat, ezért megpróbál a maga módján beleavatkozni és segíteni. Bűntudatot. Előfordulhat, hogy magát okolja az évek óta tartó áldatlan helyzet miatt, hiszen, ha ő jól viselkedne – ez van a pici fejében – a szülei biztos nem váltak volna el. Sérült kötődést. A gyerek mindkét szülőjét szereti, de azt is szeretné - joggal -, hogy őt mindkét szülője szeresse. A gyerek tudja, érzi, hogy ő kinek mennyire fontos és tényleg nagyon szeretné, ha szeretnék.

Szóval nem az a kérdés, hogy mit adnak nekünk a bántalmazók, hanem hogy mit vesznek el? A saját gyerekeiktől a gyerekkorukat.

Néhány hónappal korábban volt szó Timi és Wilhelm történetéről. Timi 32 éves volt, amikor Wilhem úgy döntött, hogy elválik és elhagyja Timit és a közös gyereküket. Timi most 45 éves és több, mint kétszer másfél év bíróság után 5 éve jár negyedévente, havonta, de olykor hetente gyámhivatalba, gyerekjóléti szolgálathoz és még sok helyre. Timi számára eltelt több, mint 8 év úgy, hogy nem volt olyan hét/hónap, hogy valamelyik hivatal, hatóság ne küldött volna ajánlott levelet Wilhelm valamelyik dolga miatt. Timi a kezdetek óta számtalanszor elmondta a hivatalokban, hogy családon belüli erőszak elszenvedője, és felsorolt az előbb leírt 9 pont közül közül néhányat és elmondja az első pofon idejét is. Wilhelmet elítélték garázdaság miatt és azért, mert bántotta Timit. De hiába a Wilhelmet elmarasztaló döntés a gyámhivatal vezetője előtt, a hivatalnok szerint – lenullázva ezzel a rendőrség, az ügyészség és a bíróság munkáját - Wilhelm nem bántalmazó.

Egyszer, de tényleg csak egyszer végre össze kellene rakni a rendelkezésre álló tényeket, a súlyuknak megfelelően értékelni őket és észre venni, hogy nem normális, amit Wilhelm csinál. Hogy annak ellenére, hogy figyelmeztették, ne kövessen el újabb bűncselekményeket, nem változtatott a viselkedésén. És megállítani.

*A bántalmazótól a büntetőeljárás alatt nagy valószínűséggel ekkor nem vonják meg a kapcsolattartási jogát, sőt nem is korlátozzák, hiszen a gyerek mindenek felett álló érdeke, hogy mindkét szülőjével kapcsolatot tartson. Azzal is, aki a nyílt utcán, a szeme láttára üti meg a gondozó szülőjét.

**Ha a gondozó szülő nem kérné ezt, akkor vajon megbüntetnék azért, mert egy gyerek számára vadidegen embernek nem adja át napokra a gyerekét?

***De ha a páratlan héten a gondozó szülőnek és a gyereknek van programja, azért, biztos, ami biztos alapon ő azért kér végrehajtást a páratlan heti elmaradt kapcsolattartásra.

  board_2.jpg

Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebookon is!

Szólj hozzá!

Minden bajok forrása

2018. március 17. 20:41 - gyvgyj_gtm

Sokan vannak, akik visszasírják azokat az időket, amikor még nem volt integráló az oktatás és az „ilyen gyerekek” egy külön „gyépés”-nek nevezett iskolában tanulhattak. Van egy jó és egy rossz hírem: a társadalom sem külön kasztokból áll, az integráció ma már alapelvárás és bármikor kerülhet a te gyereked, unokád és a kerítés másik oldalára. Ebben a bejegyzésben arról lesz szó, hogy írástudó és tapasztalattal rendelkező szülőként hogyan lehetne egy nehéz helyzetből a lehető legtöbbet kihozni.

Be kell vallanom, hogy vannak olyan portálok, online magazinok, melyeket nem olvasok, mert zavar a sznobság, a felületesség és a társadalmi felelősségvállalásnak álcázott nagyképűség. Nekik nem hiányzik a több tízezernyi követő mellől az én lájkom, nekem meg reggelre pont jó egy finom tejeskávé napindításra. Ma nem volt kávé. A cikket nem fogom hivatkozni, nem is idézem szó szerint csak tartalmilag és csupán a benne foglalt hülyeségeket pontatlanságokat és alapvető tévedéseket említem.

A cikk eleje már erősen indul, a szülő leírja, kislánya elmondása alapján a fiúk meghúzzák a lányok haját és piszkálódnak. A szülő szerint a fiúk már csak ilyenek, mert, ha valaki megtetszik nekik, akkor a szeretetüket így fejezik ki.
Nos, a fiúk nem ilyenek. Ezt az évtizedek óta terjedő baromságot téveszmét jó lenne már egyszer és mindenkorra elfelejteni. Ha egy gyerek meghúzza a másik haját, akkor az a gyerek agresszív és fizikailag bántja a másikat. Ez ma már a legkevésbé sem tolerálható. Ha egy gyerek szereti a másikat, akkor a szeretetét egészen biztosan másként fejezi ki, ugyanis, aki szeret, az nem bánt. A szülőnek jó lenne felvilágosítani a kislányát, arról, hogy a kis osztálytársa átlépett egy határt, amit nem kellett volna. Az osztályfőnök felé pedig jeleznie kellene, hogy nem elfogadható a hajhúzgálás, tegyen rendet az osztályban. Az a kérdés motoszkál még bennem, hogy a szülő szerint hány éves korig elfogadható a hajhúzás, a kedvesség kifejezésére, de majd a magazinból úgyis megtudjuk.

Körülbelül idáig kellett volna olvasnom a cikket, de a a java még csak most jött, mert bemutatták a gyereket, aki miatt egy egész osztálynyi gyerek nem tud tanulni. Ugyanis az a gyerek agresszív, az író szerint magatartászavara van, órán a padok tetején közlekedik, olykor őrjöng, olykor olyan, mint egy normális gyerek, de az is előfordul, hogy kakival összekeni az osztálytársait. A tanító tehetetlen, a szülők nem vizsgáltatják ki a gyereket, akit olykor az iskolából visz el a mentő. Utolsó mentsvárként a szülők már a fenntartóhoz - értsd Tankerületi Központ – fordulnak, hogy csináljon már valamit.

Előre bocsájtom, hogy nincs nálam a bölcsek köve és a leírtak alapján a szülő kétségbeesését is megértem, hiszen napról-napra lelki és fizikai attrocitásoknak van kitéve a gyereke; és most nem csak a hajhúzásról van szó. Abban viszont téved, hogy nincs megoldása a helyzetnek. Azért, hogy ez a lehetetlen és igen elkeserítő helyzet megoldódjon a következőket érdemes átgondolni és a megfogalmazódott kérdésekre választ adni.

  1. A gyerekért az iskolaidőben az iskola a felelős. Azt bármilyen törvény citálása nélkül lehet tudni, hogy ha az tanító, tanár mulaszt és a gyereknek baja lesz az iskolában, a pedagógus felelősségét fogják ebben a helyzetben firtatni. A tanító bevallottan nem tudja megfékezni az őrjöngő gyereket és nem tud tanítani. Ez a helyzet mitől fog megváltozni? Mégis mire vár? Kerüljön át a gyerek egy másik iskolába? Ott nem fog dühöngeni?

  2. Az iskola – ha úgy látja, hogy a gyermek eltér az átlagtól – akkor kérheti, hogy szakértői bizottság mérje fel a gyerek állapotát. A szakértői bizottság előtt kötelező megjelenni gyerekkel együtt, ha októberben elindították volna a folyamatot, lehet, hogy mostanra már lenne egy szakvélemény a kezükben. Mivel az olykor dühöngő gyerek nagy valószínűséggel járt óvodába, onnan is kérhet jellemzést, hogy tudomást szerezzen a korábbi évek történéseiről. Lehet, hogy már akkor is volt probléma?

  3. Az iskolában -  főleg egy budai tankerületben – van iskolapszichológus és van gyermekvédelemmel foglalkozó szakember is. Nekik például ezt a helyzetet már régen fel kellett volna térképezni, megbeszélést tartani és szükség esetén felvenni a kapcsolatot a gyermekjóléti szolgálattal. Lehet, hogy nekik van joguk a gyerek kezelőorvosával felvenni a kapcsolatot? A gyámhivatal is tud intézkedni, mert van hatásköre. Arról már lehetett olvasni a blogon, hogy van, amikor tud az iskola intézkedni, csak akarnia kell. Az iskola részéről érthetetlen ez a passzivitás.

  4. Nagyon nehezen elképzelhető, hogy a szülőket nem lehet együttműködésre bírni, hiszen a szülőnek is érdeke, hogy a gyereke a képességeihez képest a lehető legjobban fejlődjön. A szülőnek mi abban a jó, ha az iskola falát az ő gyerekének fekáliája díszíti? A lehetséges ANTSZ ellenőrzést most nem is említem. Egy gyerek nagyon sok okból dühönghet és lehet agresszív. Az ok felderítéséhez mindenképpen szakemberre van szükség, nem a többi szülő feladata magatartászavarosnak kikiáltani egy 7 évest.

  5. A többi szülő végül a konfliktus és a kétségkívül nehéz helyzet megoldása érdekében inkább a fenntartóhoz, a Tankerületi Központhoz fordulnak. Budán ebből 3 van, remélhetőleg a cikk linkjét is mellékelték a panaszhoz és felkészítették őket a várható újságírói megkeresésekre. A továbblépés azért is jó, mert így legalább az iskola vezetése megláthatja, hogy át tudnak nyúlni a fejük felett és rendet tudnak tenni az iskolában. Vagy nem. A szülők, amennyiben minden jogorvoslati módot kimerítettek, végül az ombudsmanhoz is fordulhatnak. A levelükben viszont jobban teszik, ha pontosítanak, a gyerekeknek nem a tanuláshoz, hanem a testi-lelki fejlődéshez való joga csorbul – lásd veri a saját fejét a falba, stb.

  6. A szülői kétségbeesés mellett is érthetetlen, hogy miért kapott ez a történet egy fals és félrevezető címet és bevezetőt. A cikkben egyszerűen nem kapott elég nagy hangsúlyt, hogy most egy diagnosztizálatlan és ellátatlan gyerekről beszélünk, ahol a felnőttek felelőssége vitathatatlan. A gyerek a többi szülő kétségbeesésétől nyilván nem lesz jobban, neki megfelelő diagnózist és terápiát kellene kapnia. Az pedig egyszerűen tárgyi tévedés, hogy az SNI-s gyerekek számára megfelelő intézményeket jórészt bezárták, ugyanis az SNI-s gyerekek nagy része integráltan oktatott. Vannak szegregált, kiscsoportos intézmények is, főleg halmozottan sérült tanulóknak, de oda ezeknek a gyerekeknek töredéke jár. Lehet, hogy ez a fiú is mehet integrált iskolába, de lehet, hogy egy szegregált suli lesz a megoldás. A cikk írójának és az elhamarkodottan ítélőknek pedig érdemes lenne tájékozódni, arról, hogy az SNI, mint gyűjtőfogalom mit is jelent. 

 A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC törvény Értelmező rendelkezés, 4. § 25. pontjában írja le, hogy: sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló: az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi (látási, hallási), értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartásszabályozási zavarral) küzd

Nem vitás, hogy ez az állapot így tarthatatlan, a tanév eleje óta már réges-régen meg kellett volna oldani ezt a helyzetet. A történet több mozzanata külön-külön előfordul az internet magyar nyelvű szegletében, szóval nincs új a nap alatt. Tény, hogy nem mindig egyszerű egy SNI-s gyerekkel, de nem kell őket minden baj forrásának kikiáltani. Hiszen látható a tanult döntés-, és írásképes felnőtt is mennyire tehetetlen és tájékozatlan tud lenni.

fearless.jpg

Szólj hozzá!

A pohár betelt

2018. március 03. 11:43 - gyvgyj_gtm

A médiában az utóbbi évtizedben lezajlott változásoknak és a közösségi média térhódításának köszönhetően egyre többször lehet hallani azokról a gyerekekről, aki valamilyen nehézséggel élnek együtt. A megjelenések száma még most sincs arányban a gyerekek számával, de legalább van szó róluk. Kell hozzá persze egy olyan jogsérelem, ami mellett már nem megy el szó nélkül az átlagember sem és kell hozzá olyan szülő is, aki vállalja az életüket ország-világ előtt, annak esetleges negatív hozadékaival is. A blog legújabb bejegyzésében bemutatunk egy szülőt, aki egy kicsit másként tenne többet az eddigieknél. 

Disclaimer: A blog eddig és a tervek ezen túl sem fog aktuálpolitikával és politikusokkal foglalkozni, továbbá a blog nem fog a lassan, de hevesen zajló választási kampányban semmilyen részt vállalni. A gyerekek ettől sokkal fontosabbak. Azonban mi is olvasunk újságot és felkeltette a figyelmünket valami, ami mellett nem szeretnénk szó nélkül elmenni.

A tavalyi év egyik botrányos esete volt, amikor egy jó hírűnek mondott iskolában egy nyolcadikos fiút nem ballaghatott az osztálytársaival együtt. Az indoklás szerint azért, mert magántanulóként nem volt része az osztály közösségének. Az édesanya nem hagyta annyiban a dolgot és előbb a nyilvánossághoz, majd az egyenlő bánásmód hatósághoz fordul. A nyilvánossága hatására sem hátrált meg az iskolavezetés és a fiú bizony kimaradt ebből ez életre szóló élményből, vagyis inkább szerzett egy másikat. A hatóság tette a dolgát, a szülő bejelentése alapján megvizsgálta a helyzetet, a magántanulóságot, a fejlesztéseket, a ballagást és arra a következtetésre jutott, hogy az iskola bizony hibázott. Meghozta döntését, elmarasztalta az iskolát. Aki vitt már véghez állam kontra állam ügyet, az tudja milyen nagy szó, hogy a jogszabályok rengetegében a döntéshozó tudott arra döntésre jutni, hogy itt bizony valami hibádzik.

Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebookon is!

Az édesanyának érdemes volt küzdeni, mert mással talán nem fog megesni egy ilyen megalázó történet. Sok hivatal és hatóság számára szokatlan, ha a szülők képesek a gyerekükért oroszlánként küzdeni. Pedig mostanában is elég sok olyan történettel találkozhatunk, ami a leggalamblelkűbb szülőből is előhozza az oroszlánt. Bármilyen hihetetlen, a gyerekeknek tényleg vannak jogaik, sőt, ők azok a csoport, akik koruknál és állapotuknál fogva fokozottan védendők. Na, hát ez az, ami nem mindig sikerül. Hozzá nem értés, hanyagság, rosszindulat és még ki tudja, hogy miatt.

Valószínűleg ebből lett elege annak a nyolcadikos fiú édesanyjának is, aki úgy döntött, hatalmas fába vágja a fejszéjét és elindul az idei választáson. Függetlenként.

Veressné Buzás Zsuzsanna döntéséről sajtómegjelenésekből értesültünk és két hír volt, az, ami miatt végül klaviatúrát ragadtunk. Egy független jelöltnél kulcskérdés a média megfelelő kezelése és a kampánycsapatának, vagy a neki segítő önkéntesek megfelelő irányítása. Ezért is érthető nehezen, hogy az ATV a riportnak miért ezt,  az utóbb végül módosított címet választotta, amikor megfogalmazta előbb a választáson való indulás, majd a megmérettetés tényét. Pont a kétségbeesés az, ami távol áll és egyáltalán nem jellemző egy olyan szülőre, aki évek óta küzd a gyermekéért. Habár Zsuzsanna most még nem tűnik olyan rutinos nyilatkozónak és nem is barátja annyira a kamerának, mint aki évek óta ebből él, az elszántsága eléggé nyilvánvalónak látszik.

A riportot érdemes a legvégéig megnézni a felhívásig, a címadást ellensúlyozza a tartalom. 

Nem vagyunk politikai elemzők, hogy megjósoljuk Budapest 1. számú választókörzetében politikai nagyágyúk ellen milyen reménnyel lehet összegyűjteni a jelöltséghez szükséges támogató aláírásokat és milyen eredménnyel lehet nyerni, mindenesetre Zsuzsa nincs túl könnyű helyzetben. Elismerésre méltó a nyitottság és a bátorság, amivel a „saját baján” túl lát és az eddig megszerzett ismereteiből, a megtapasztaltakból építkezni szeretne. Figyelemreméltó a gondolata: ha a döntéshozók folyamatosan negligálnak problémákat, megpróbál inkább saját maga döntéshozóvá válni. Előfordulhat, hogy ez a gondolata sokak számára hallhatóvá válik és kihallatszik a politikai zajból.

politics.jpg

A pohár telik.

Kép: pixabay.com

Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebookon is!

 

1 komment

Minek nevezd a gyereket, ha SNI-s?

2017. december 06. 10:33 - gyvgyj_gtm

Az iskoláskorú gyerekek egyre nagyobb hányada sajátos nevelési igényű. Az oktatásban és a mindennapi életben olyan nagy számban vannak jelen, hogy nem lehet és nem szabad őket figyelmen kívül hagyni. Ennek ellenére van, aki megpróbálkozna a kirekesztésükkel, megbélyegzésükkel. Nézzük meg, hogy kinek van ebből haszna és van-e ennek értelme.

A Gyermekvilág, gyermekjog blogon a kommentek moderálva jelennek meg, aminek oka van. Így csak a blog szerkesztőit szórakoztatja az, akinek a megjegyzései értelmetlenek és/vagy trágár nyelvezetűek, megjelenni ezen felületen nem fognak. Sajnálatosan néhány értelmesnek tűnő hozzászólás is fennakad a rostán, ha mégis durvaság kerül bele. A közelmúlt egyik kimoderált kommentje viszont arra lett érdemesítve, hogy publikálása mellé kanyarítsak egy választ, pontról pontra megválaszolva és értelmezve a leírtakat. A komment első mondata nem lesz idézve, emiatt akadt fel a rostán. Bár nincs illúzióm, a kommentelő mást gondolni sosem fog, de talán lesznek olyanok, akik igen. Az elemzést szándékosan az utolsó ponttal kezdtem és haladok előre.

„Ami még hozzátartozik a dologhoz - és ebbe kétlem, hogy az SNI-s gyerkek integrált oktatását forszírozó gyerekek szülei belegondoltak - hogy ezek a gyerekek felnőtt korukban is így vagy úgy, de erősen fognak függeni a többségi társadalomtól. Na most, ha az oktatás színvonalát a fenti integrációval a béka segge alá viszik, akkor később a felnövekvő következő generáció vajmi keveset fog tudni nekik segíteni.”

Az oktatás színvonala nem az integrációval kerül a béka feneke alá. Sőt, az integrálás inkább emeli a színvonalat, ugyanis az eltérő igényeknek megfelelően, egyénre szabottan kell ugyanazt a tananyagot megtanítani a minden gyereknek. A tanár számára ez ugyan kihívás, de egyben fejlődési lehetőség. Alapvető tévedés, hogy minden SNI-s gyerek örök életre függő viszonyra kárhoztatott. Amennyiben az SNI-s gyerek felnőve munkát vállal, szert tesz versenyképes jövedelemre, úgy biztosan nem fog függeni a kommentelő által többségi társadalomnak nevezett rétegtől. Egyetlen érettségi bizonyítványban, diplomában sincs benne az, hogy a tulajdonosa SNI-s. Megtanulta a tananyagot és tudja is, van róla papírja, itt Papírországban. Azt a kérdést már érdemesebb lenne feszegetni, hogy arányaiban miért olyan kevés az SNI-s, aki leérettségizik, lediplomázik, holott képesek lennének rá. Arra még visszatérek, hogy a felnövekvő generációban ki segít kinek.

„2. A legtöbb iskolában - beleértve azokat is, amik elvben képesek erre - ehhez nincsenek meg az anyagi és a személyi feltételek. Sajna, az SNI-s gyerekek nagy részével nem csak az a baj hogy nem tudnak haladni a többivel, hanem időnként rohamot kapnak, és akkor ön és közveszélyesekké válnak. Ezt egy olyan iskolában, ahol ezzel foglalkoznak, tudják kezelni (ott nem 30 gyerek jut egy pedagógusra hanem 8, ráadásul ez utóbbiak direkt erre vannak kiképezve), de egy normál iskolában ez bizony nemigen oldható meg biztonsággal, még akkor sem, ha az önkormányzati időkben a nagyobb támogatásért bevállalták ezt az igazgatók.”

Kezdjük a végével, nem csak az önkormányzati időkben kaptak nagyobb támogatást az iskolák az SNI-s gyerekekért. Ma, a Klebelsberg-korban is kettőnek vagy háromnak számítanak, ami kétszer, háromszor annyi pénzt jelent. Meglehetősen nagy logikai bukfenc felróni a tárgyi és személyi feltételek hiányát azoknak, akiknek pont erre a tárgyi és személyi állományra van szükségük. Attól még, hogy ez tény, ennek a mondatnak itt nincs funkciója.

Bármilyen hihetetlen az SNI-s gyerek képes és szokott is haladni a többi diákkal, csak mindezt a haladást jóval több energia befektetésével éri el. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint amikor az ember járni tanul: eltart egy ideig amíg a bizonytalan kapaszkodó lépésektől eljut odáig elszalad egyik helyről a másikra. Lehet, hogy valaki soha nem fogja 10 másodperc alatt lefutni a 100 métert, de egyetlen egy sportoló sem megy oda egy botladozó 15 hónaposhoz és nem mondja azt neki, hogy kisöreg, ne erőlködj, maradj a fenekeden, én ennyi idősen már futottam, te meg csak botladozol a saját lábadban. Az is lehet, hogy soha nem fog megtanulni járni és az is lehet, hogy aki addig nyúlként futkosott, hirtelen elveszíti a futóképességét. Arról is le kell mondani?

Az időnként rohamot kapó ön és közveszélyes SNI-s gyerek egy sztereotípia, nem érdemes összemosni a neveletlenséget, az agresszív viselkedést egy diagnózissal. Ha egy gyerek pedig valóban ön- és közveszélyes, azt minden bizonnyal nem iskolában kezelik.

 „1. Az SNI-s gyerek ha megfeszül sem fog tudni együtt haladni a többivel. Ennek aztán vagy az a következménye hogy a hülye gyerek lemarad, és ezért folyamatos kisebbségi érzése lesz - amit aztán agresszióval vezet le, és az első pár osztályismétlés után ehhez a fizikai ereje is meglesz, vagy a többi nem fog tudni haladni.”

Az a helyzet, hogy nem kell a gyereknek megfeszülnie, egyedül megbirkóznia a NAT-nak nevezett kásaheggyel. Vannak körülötte szakemberek, akiket úgy hívnak, hogy tanárok, fejlesztő pedagógusok, gyógypedagógusok*. Pontosan ezért sajátos nevelési igényű. Érdemes lenne a kommentelőnek elgondolkodnia azon, hogyan is történik az SNI-s gyerek diagnosztizálása? Az iskolában bekerülve, ha jelentkeznek a problémák eltelik néhány hónap, sokszor egy félév mire a fejlesztésre jogosító papír a szülő kezében lesz és kezdődhet a fejlesztés. A gyerek lemaradása és kudarcélménye ennyi idő alatt borítékolható, amit előbb/utóbb egy jó szakembernek ezt kezelni kell. Át kellene gondolni, hogy a kisebbségi érzés ok vagy okozat. Ahogy azt is, hogy ha egy gyerek látja, hogy másokhoz képest valamiben nem túl acélos, hogyan is tudná megőrizni az önbizalmát?

Személyes kedvencemet, a többi gyerekre való hivatkozást is behozta a kommentelő és ennél jobbat nem is tehetett volna. Ugyanis az SNI-s gyerek nem egy légüres térben létezik, hanem már gyerekként is vannak társas kapcsolatai. Jé, ki gondolta volna. Lehet neki is tanulópárja, ahogy általában az iskolában a gyerekeknek lenni szokott. Vajon a többi gyerek hogyan segíti őt behozni a lemaradásait és az SNI-s gyerek hogyan segít másoknak, abban, amiben ő a jó? Szóval, ha a kommentelő azt állítja, hogy a többi nem fog tudni haladni az SNI-s gyerektől, akkor visszakérdeznék, hogy a többiek miben nem tudnak haladni pontosan? Tényleg csak annak van értelme, ha elzárjuk az SNI-s gyerekeket a többi gyerektől, hogy csak felnőttként találkozzanak egymással, amikor kilépnek a „nagybetűs életbe”? Majd akkor kezdjenek egymással valamit? Vagy akkor is legyen köztük egy kerítés?

Szóval az azért látható, hogy a fejekben a fogalmak terén elég nagy a zűrzavar és sokak számára könnyebb kiközösíteni, bűnbaknak kinevezni, mintsem elfogadni és megérteni azt, ha valaki valamiben gyengébben teljesít. A szakmailag gyengébb lábon álló szakemberek ebből rövid távon húzhatnak hasznot, addig sem az ő hiányosságaik vannak célkeresztben. Az ilyen fajta tendenciózus hátrányos megkülönböztetés azért veszélyes, mert ki tudja, hogy évek múlva hol lesz meghúzva a határ, ki lesz a segítendő és kit lehet majd kiközösíteni? Ma még csak az a megbélyegzett, aki lassabban tanul, kevesebb ideig tud koncentrálni, vagy járókeret kell a mozgásához, holnap pedig azt, aki szemüveges vagy balkezes?

Éppen ezért az SNI-s gyereket nevezd annak ami: sajátos nevelésű igényű tanuló és bánj vele úgy, mint egy leendő felnőttel, akinek a jogai - koránál és állapotánál fogva - most még fokozottan védendők és figyelembe veendők. És semmiképpen se illesd csúnya szavakkal, mert azzal inkább magadat minősíted.

Aki lehet, hogy majd gondoskodik rólad, ha felnő. Mert addigra, ha minden jól megy, te meg megöregszel.

*Az SNI-s gyerek szüleire háruló többlet terhekre meg inkább ki sem térek. Itt van róla egy külön post.

 Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebookon!

bunny.jpg

Szólj hozzá!