Gyermekvilág, gyermekjog


A vélelem bére

2017. augusztus 21. 14:45 - gyvgyj_gtm

A nyári uborkaszezonban is erősnek számított az a hír, ami arról szólt, hogy a miután a tanár bántalmazott egy diákot, a gyereket tanácsolták el az iskolából. Alaposabban olvasva a sajtóhíreket, kiderül, hogy az eset nem egyedi, előfordul, hogy a gyereket bántalmazza az iskolában egy felnőtt. Az igazgató megoldása miatt különös az egész történet: eltanácsolni a gyereket az iskolából, majd miután a történetből ügy lesz, megválni a tanártól is. Az esetet megvizsgálta az ombudsman is és ajánlásokat fogalmazott meg, ami egyrészt jó hír. Másrészt viszont a gyereket bántó ember valahol valószínűleg tanárként dolgozik továbbra is, sem neki sem pedig az ügyet furcsa irányba terelő felettesének nem kell az eset után büntetőjogi következményekkel számolni.

Ami minden szülőt elgondolkodásra késztethet, hogy mi van, ha ez az ő gyerekével történik. És ne legyen senkinek illúziója, ez bárkivel megtörténhet.

A szokástól eltérően egy személyes történetet osztok meg, nem manapság történt, úgy tűnik, nem új keletű a konfliktusok ilyen jellegű kurta-furcsa lezárása. Az én gyerekem járt egy olyan óvodába, ahol elég sok volt a fejlesztést igénylő vagy csak szimplán nehezen kezelhető gyerek. Az én gyerekem nem kapott fejlesztést, nem volt rá szüksége az óvoda szerint. Könnyen beszokott, hamar barátkozott, eleinte úgy tűnt minden rendben van. Aztán néhány hónap múlva kiderült, hogy semmi sincs rendben. Az ovinak sikerült egy olyan csoportot összeállítani, aminek a negyede nehezen kezelhető, vagy inkább agresszív gyerek volt. Aki verekedtek, 2-4-es csapatokba verődve, általában a kisebbeket véve célba, néha egészen furcsán viselkedve. Tavasz végén egy nagyobb ordibálást hallva az óvónő szólt, hogy az egyik testvérpár szüleinek ne tegyük szóvá, ha unjuk, hogy a mi gyerekünk az éppen aktuális boxzsák vagy csicska, mert ettől a szülők nagyon mérgesek lesznek. Pedig volt mit szóvá tenni, szóltunk szülőnek is, óvónőnek is, óvoda vezetőnek is. Szemtől szembe ígértek együttműködést, fegyelmezést, fokozott figyelmet. A valóságban meg annyi volt a változás, ha az óvónők már elfordultak, ha látták, hogy verekedés vagy inkább verés van. Az bántalmazott gyereket utána leszidták, hogy miért ment közel, ahhoz, aki megütötte őt. "Megtanulhatnád már, hogy kitől tartsd magad távol!" - szólt az intelem. Nyárra az óvónők már teljesen lefáradtak és ekkorra már túl voltunk néhány írásos bejelentésen is, bármilyen eredmény nélkül.

Egy reggel, amikor bevittem a gyerekem, felhívva az óvónőfigyelmét egy újabb foltra, ami abból eredt, hogy a gyerek leesett a lépcsőn, közölték, hogy az biztos nem történt meg, mert ők nem látták. A gyerek hiába mutatta volna meg naivan, mi történt, ő csak vette már észre, hogy a dajka hihetetlen vehemenciával – amit az agresszív gyerekeknél sosem vett elő - nekem támad és engem kezd szidni. A vita vége az lett, hogy a gyerekem azonnal kimentettem abból az oviból. Bár jobb szó a kimenekültünk.

Az óvodát az önkormányzat működteti, így a fenntartóhoz fordultam, vázolva a kialakult helyzetet kértem, hogy vegyék fel a másik oviba a gyerekem. A nyár a szabadság ideje, ez jár bármely illetékes elvtársnak bürokratának. Két hétig valóban mindenki szabadságon volt, mindenki.

A történetnek az lett a vége, hogy az illetékes szakemberek tartottak egy szakmaközi megbeszélést, ahol a következő álláspontra jutottak:

  • A vélt vagy valós sérelmeim miatt nem bízom már meg az óvodában, így a gyermekemnek nem kell az eddigi óvodájába járni.
  • Az óvodavezetők nyár végi megbeszélésén a kerület 10+ óvodája közül egy óvoda vezetője vállalta, hogy felveszi a gyermekem, oda beírathatom.
  • Majd kaptam egy levelet, az általam megkeresett és az ügybe bekapcsolódó családgondozótól, melyben az állt, hogy nincs itt semmi látnivaló a gyereket felvették egy másik óvodába, gyermekvédelmi intézkedésre okot adó körülmény nem áll fenn.

Ami elmaradt:

  • Nem vonták felelősségre az óvónőket és az óvodát sem a történtek miatt
  • Nem figyeltek a továbbiakban sem kiemelten a csoportban a bántalmazott gyerekekre.
  • Nem próbáltak együttműködést kialakítani az agresszív gyerekek szüleivel.
  • Nem vontak be szakebereket az ilyen esetek kezelésére, megelőzésére.

Amit másként csinálnék, az az, hogy hamarabb alkalmaznám az egyszer szólok, azt is írásban elvet. Ha nem javul a helyzet az óvónő után azonnal a óvodavezetőhöz fordulok. Ha nála sem jutok eredményre akkor pedig sokkal hamarabb fordultam volna a fenntartóhoz. Nehezítette a baj pontos felismerését, hogy a gyerekem sem mondott sokáig semmit, csak az látszódott, hogy valami nincs rendben vele. Utólag derült ki, hogy mennyire félt, vagy inkább rettegett az oviban. Számomra nagy tanulság lett, hogy mennyire kell figyelni a jeleket és hamarabb és jobban utánajárni, hogy mi lehet a baj.

A gyerekem csak hónapokkal később merte és tudta elmondani, hogy mik történtek vele a másik oviban, amikor már elhitte, hogy nem kell oda visszamenni. Amikor évekkel később már iskolásként szembesült azzal, hogy a verekedős ovijából érkeznek hozzájuk ovisok és óvónők egy fesztiválra, elbújt előlük, és inkább nem vett részt a programon.

A másik óvodába végül beírattam a gyereket, ahol igaz lett a mondás: minden rosszban van valami jó. Habár az ovi nem volt közel a lakóhelyünkhöz – nem úgy, mint a 4 másik ovi –, rémes volt a tömegközlekedés – sok átszállással jutottunk el reggelente oviba, munkába: busz, busz, ovi, busz, villamos, villamos, busz munkahely –, egy valódi, jól működő óvodába sikerült felvenni a gyereket. Multikulti gyereksereg és jól fegyelmező, gyerekeket odaadással és figyelemmel terelgető és adott esetben fejlesztő óvónők. Ott nem volt olyan, hogy egy szülő ne legyen együttműködő, ha gond volt a gyerekkel, de nem is volt elfogadott a másik gyerek bántása, megverése, trágárkodás.

Amikor 3 hét elteltével felhívtam az ovi vezetőjét, kicsit hűvös hangon fogadta hívásom, pedig csak azért hívtam, hogy megköszönjem, hogy visszakaptam azt a gyereket, aki mindig is volt és azt, hogy nyugodtan engedem oviba, mert tudom, hogy jó helyen van. Azt hiszem meglepődött, talán nem ezt várta tőlem.

A verekedős óvoda ma is működik, talán az még nem nyugdíjazták a történet szereplőit, a családgondozó pedig még  ma is aktív.

velelem.jpg

Szólj hozzá!

Nem egy álom

2015. október 06. 14:08 - gyvgyj_gtm

Sok szülő igen gondosan választ gyermekének óvodát, iskolát. Amennyiben nem olyan településen lakik, ahol csak egy-egy intézmény van, megpróbálja feltérképezni a lehetőségeket és optimálisan dönteni. Van, amikor jól választ és van, amikor nem. Ha választás nem volt jó, vagy nem is választott, hanem a körzetes oviban, suliba íratta be a gyerekét és észleli, hogy gond van, vajon mit tehet? A lehetőségek tárháza széles, az igazán jó megoldásoké szűkös.

Óvodával, iskolával alapvetően az lehet a gond, hogy pályára alkalmatlan óvodapedagógus, tanár kerül a gyermekek közelébe. A tanítás, a gyermekekkel való foglalkozás egy nagyon nehéz szakma, kimagasló képesség és kitartás kell, ahhoz, hogy valaki évekig jó legyen benne. Előfordul, hogy az óvodapedagógus, tanár elfárad és az is előfordul, hogy már nem is szeretne ezzel foglalkozni. A jogi kereteken túl, viszont a szülőnek természetes igénye, hogy gyermeke jogait figyelembe vegyék, jó helyen legyen, fejlődjön.

Ha a gyermek rendszeresen olyan történeteket oszt meg a szülővel, hogy az oviban/suliban dolgozó felnőttek kiabálnak vele, zsarolják, indokolatlanul és elfogadhatatlan módon fegyelmezik, a dolgait elveszik, akkor a szülő fejében joggal szólal meg a vészcsengő. Ha látja, hogy gyermeke fél, szorong, testi tünetei vannak mielőtt még önjelölt pszichológussá (is) átképezné magát, a gyermekkel foglalkozó felnőttel kell felvennie a kapcsolatot.

Első lépésként így az együttműködésben gondolkodó szülő bemegy és fogadóórát kezdeményez, ahol egyeztetnek pedagógussal. Előfordulhat, hogy a pedagógusnak csak rossz napja(i) van(nak) és, ha „rászól” valaki, észreveszi magát. Ritkán történik ilyen. Fogadóórát több alkalommal is lehet kezdeményezni, különösen kirívó esetben akár rendkívüli szülői értekezletet is, ha más szülőknek is vannak észrevételei, panaszai.

A következő lépés az, hogy a szülő a vezetőhöz fordul, most már írásban és felsorolja kifogásait a gyermeke nevelője kapcsán. Ez a lépés már előremutatóbb szokott lenni, főleg akkor, ha már más szülőtársak is „lepattantak” az óvodapedagógusról/tanárról a fogadóórán. A szomorú helyzet az, hogy több esetben ez a megbeszélés sem hozza el a szükséges eredményt, a vezető már nyilván mástól is értesült beosztottja kvalitásairól. Közben azért telik az idő és a kisgyerek hozzászokik, hogy az óvodában/iskolában a jutalmazó nevelés helyett inkább a büntető nevelést részesítik előnybe. Persze, ő a maga nyelvén ezt nem így fogalmazza meg, ő „csak” tapasztal. Csak egy példa, pedig van sok: megtapasztalja, hogy amíg otthon, miután elvégezte a részét a házimunkából, jutalmul használhatja a tabletet egy rövid mese megnézésére, addig az iskolában, ha nem terít meg pontosan és szépen, akkor be kell írnia a füzetébe, hogy: „Ígérem, mindig pontosan elvégzem hetesként a feladataim.” Huszonötször. Alá is kell íratnia a szüleivel természetesen.

Ebből, vajon mit tanul meg a gyermek?

Amennyiben a szülő, sőt több szülő sem jár eredménnyel a vezetőségnél sem, és a gyermek még mindig ugyanabban az intézményben van, akkor a gyermek érdekében meg kell keresni a fenntartót. Óvodáknál a helyi önkormányzat, iskoláknál a KLIK helyi tankerülete az illetékes. A szülőnek panaszait írásban kell összefoglalni, melyekre néhány hetes kivizsgálást követően kap majd választ. A kivizsgálást követően előfordulhat, hogy történik változás, a szülőnek mindenesetre érdemes addigra már sűrűn tanulmányoznia a közoktatási törvényt (2011. évi CXC. törvény) és a hozzá kapcsolódó rendeletekkel.

Amennyiben a helyzet nem javult a gyermek javára, meg lehet még keresni a KLIK eljárása után az Oktatási Jogok Biztosának Hivatalát. Az OKBH honlapján egy részletes és alapos tájékoztatás olvasható többek között az eljárásokról, arról, hogy kik fordulhatnak a hivatalhoz.

Abban pedig csak bízni lehet, ha végül mégis óvodát/iskolát váltanak, és van is erre lehetőségük, nem kezdődik a folyamat elölről.

keknet.jpg

Szólj hozzá!

Bélyeg, avagy vissza a feladónak

2015. augusztus 28. 20:34 - gyvgyj_gtm

Már korábban is volt szó a blogon a SNI-s gyerekekről, akiknek a nevelése, gondozása és fejlesztése már akkor is külön erőfeszítést kíván a szülőktől, még mielőtt bármilyen igényűnek nyilvánítanák őket. A Szakértői Bizottságok által adott minősítés pont arra szolgál, hogy a gyermekkel foglalkozó nevelési/oktatási intézmények a szükséges fejlesztésekben részesítsék a gyerekeket, biztosítsák a sajátos nevelési igényükből származó hátrányok leküzdését. Elméletileg.

Az óvodák és az iskolák kiválasztása évről-évre külön fejtörést okoz a szülőknek, mindenki a legjobbat szeretné adni a gyermekének, érthetően. A zűrzavarban, némileg segít rendet tartani, hogy minden óvodának, iskolának van körzete és a körzetben lakó gyermekeket kötelesek felvenni oda, ahová tartozik. Abban az esetben, ha egy gyermek sajátos nevelési igényű és a körzetes óvoda, iskola alapító okiratában nem szerepel, hogy SNI-s gyerekeket felvesz, akkor a bizottság kijelöl egy másik intézményt, ahová felveszik a gyermeket. Mivel integrált az oktatási rendszer, eleve érdekes, hogy hogyan szegregálhatnak mégis egyes intézmények.

Amennyiben az óvoda/iskola integráló és körzetes is, a szülő beíratja SNI-s gyermekét az óvodába/iskolába. Elméletileg.

Gyakorlatban ez nem szokott olyan egyszerűen menni, ugyanis egyes intézmények a sajátos nevelési igényen belül még alkategóriákra osztottak. Sajátos nevelési igényű lehet egy gyermek például azért, mert autista, vagy diszgráfiás, vagy figyelemzavaros, vagy látássérült, vagy hiperaktív, vagy mozgássérült. Ezért előfordulhat az, hogy a Szakértői Bizottság kijelöl egy óvodát/iskolát, de ott pont azért nem fogadják a gyermeket, mert az intézmény mozgássérülteket fogad, a gyermek meg látássérült. Vagy csak egyszerűen nincsen hely. Ebben az esetben az a hibás gyakorlat, hogy szülőnek kell megkeresnie a megfelelő intézményt, a megfelelő lista birtokában, de ha nincs lista, akkor is. Annak a szülőnek kell felhívnia több intézményt, felvennie a kapcsolatot több óvodával/iskolával, aki amúgy laikus, mert nyilvánvaló hogy nem tudja, melyik iskolának mi a specialitása. Az intézmények is a legritkább esetben teszik nyilvánossá az ilyen jellegű adataikat, pedig ez akár közérdekű adat is lehetne, lássuk be. A szülő tehát talpal, telefonál, magyaráz, és amikor megtalálja a megfelelő óvodát/iskolát, akkor visszamegy a Szakértői Bizottsághoz és kijelölteti azt az óvodát/iskolát, amelyik vállalja a gyermekkel való foglalkozást és van is hely.

Rossz nyelvek azt mondják, hogy ez a nyúl viszi a puskát tipikus esete. Ugyanis, amennyiben a szülő nem tesz eleget a Szakértői Bizottság utasításának  t.i nem íratja be, mert nem írathatja be a kijelölt, de nem fogadó intézménybe a gyereket – bírsággal sújtható lesz az együttműködés hiánya miatt. Viszont az a kijelölt intézmény, amelyik nem veszi fel a gyereket, semmilyen következménnyel nem kell, hogy számoljon. Végül is a gyermeket felvették. Valahová.

A nyilvántartásban meg csak az fog látszani, hogy a szülő nem fogadta el a Szakértő Bizottság döntését és ő volt az, aki kérte egy másik intézmény kijelölését. Az erőfeszítés és a megalázó kuncsorgás, az nem lesz sehol látható. Különösen rossznyelvek azt mondják, hogy ha az az intézmény, ahová végül felvették a gyermeket valamiért nem válik be, még a végén a szülő lesz az összeférhetetlen, mert hurcolja azt a „szerencsétlen gyereket” ide-oda.

Külön fejezetet érdemelnek azok az intézmények, melyek elméletileg integrálók, de a gyakorlatban a sajátos nevelési igényű gyermekeket khm, nem látják szívesen a falaikon belül. Az alapító okiratban leírtak alapján fogadnak sni-s gyerekeket, de náluk nagyítóval kell keresni még az átlagtól valamennyire eltérőket is és indokok tucatjait hozzák fel, hogy miért nincsenek náluk sni-s gyerekek. „De, hát olyan sokan vannak a csoportban/osztályban? Úgysem éri utol a többieket. Amíg vele foglalkozik az óvónő/tanítónő addig a többiekkel ki törődik? Máshol meg tudják oldani, mi sajnos nem.”

Ha feltételezzük, hogy a csoportban/osztályban a gyerekekkel foglalkozóknak a gyerekekkel való foglalkozás a szakmája, talán még kreditpontos továbbképzésre is járnak, a legtöbb kérdés egyszerűen csak kifogás, üres kifogás, vérlázító üres kifogás. A szókimondó szülő ilyenkor megszólalna, hogy..., de a legtöbb szülő inkább elkerüli ezeket a helyeket.

Ők már tudják, az a lényeg, hogy ragad már a bélyeg.

kép: via pinterest

Szólj hozzá!