Gyermekvilág, gyermekjog


Lehetetlen vagy tehetetlen

2017. szeptember 26. 19:10 - gyvgyj_gtm

Sokan visszasírják azokat az időket, amikor a gyengébben teljesítő vagy másként funkcionáló gyerekeket úgynevezett kisegítő iskolába kellett íratni a szülőknek. Mivel ezek a gyerekek felnőve részesei kell, hogy legyenek a társadalomnak – egyébként már most is azok – értelmesebb célnak tűnik integrálva oktatni őket így együtt tanulnak az átlagos – van ilyen? – gyerektársaikkal és közben fejlesztik őket, hogy leküzdjék a hátrányaikat. Fejlesztik? Leküzdi?

Sok kritika éri manapság a hazai és nemzetközi oktatást, lássuk be, okkal. Jó lenne tudni, hogy mi történik az intézményekben, hogy a folyton tanulni vágyó csillogó szemű 6-7 évesből néhány évvel később egy stresszes és nyilvánvalóan alulteljesítő kiskamasz lesz. Még akkor is, ha ő olyan átlagos gyerek, aki nem lóg ki semmilyen irányban a sorból.

Azoknak a gyerekeknek, akik sajátos nevelési igényűek az átlagtól, khm valamivel nehezebb dolguk van az iskolában. Ők azok, akik valamilyen nehézséggel küzdenek és az is gyakran előfordul, hogy közben több más képességükben pedig kiemelkedők. Velük nem tud igazán mit kezdeni a rendszer, mármint az oktatási rendszer. A gyerekekkel foglalkozók szakemberek sajátos hozzáállása számos módon megmutatkozik. Előfordul, hogy a másként teljesítő gyereket az iskola maga diagnosztizálja és bármiféle szakembert megelőzve javasol kislétszámú szegregált iskolát. Ugye, ezt nem teheti meg, mert az általános iskolának a diagnosztizálás helyett az alapfokú oktatással kell foglalkoznia. Az is előfordul, hogy a diagnosztizált BTMN vagy SNI gyereket megtartja az iskola, de a fejlesztéseket csak papíron kapja meg a gyerek. Vagy megkapja, de az nem elegendő és elmarad az elvárt fejlődés. Ezek persze megmutatkoznak a következő vizsgálaton. Addig a szülő is jelezheti a lemaradást, hátha történik valami. Hagy nyugtassam meg az olvasót, nem fog. Legfeljebb a szülőt fogja az iskola összeférhetetlennek bélyegezni egyben elkezd igyekezni, hogy megszabaduljon az SNI gyerektől. Nagyvonalúan javasolja az iskolaváltást, hátha talál a szerencsétlen adófizető szülő egy másik befogadó intézményt.

Mivel a tankötelezettség határa 16 év, nyilván előbb utóbb lesz egy iskola, ami eleget tesz a Szakértői Bizottság javaslatának és felveszi az SNI gyereket, de a szülő jó, ha tudja, amíg nincs másik iskola, nem érdemes kiíratni az eredeti iskolából a gyereket. Még akkor sem, ha ott nem látják szívesen a diákot, ugyanis könnyen előállhat egy olyan helyzet, amikor a tanköteles korú gyerek iskola nélkül marad. Ilyen esetben a szülőt vonják felelősségre, ki gondolta volna.

És akkor nézzük, hogy miből is áll(hat) az a bizonyos fejlesztés, amire az SNI gyerek jogosult. Amíg a BTMN-es gyerekek mindösszesen 2-3 óra fejlesztést kaphatnak hetente, addig a SNI gyerekeknél ez az óraszám már felkúszhat heti 10 órára. Elméletileg. Gyakorlatban a heti fejlesztések száma ettől kevesebb, sokkal kevesebb. A fejlesztő pedagógus általában heti 1-2(!) órában tanórán támogatja a kisdiákot, értd ez alatt, hogy a diák mellett ül a padban és segít neki, miközben a tanár az osztály többi részével is foglalkotik. Hetente 1-2 (!) másik órában a fejlesztő kétszemélyes helyzetben vagy nagyon kis csoportban foglalkozik a diák(ok)kal. Hogy ez a bűvös fejlesztés kifejezés mit takar, az főleg a diák problémájától függ. Az biztos, hogy a legtöbb szülőnek fogalma sincs, hogy pontosan mi is zajlik az iskolában a fejlesztő és a gyereke között, milyen módszerrel és mit terveznek elérni. Előfordulhat az is, hogy a fejlesztő valamilyen módon tájékoztatja a szülőt, és van arra is példa, hogy rendszeres és élő együttműködés jön létre.

Palkovics László államtitkár úr nyilatkozta a szeptember 19-i, a Republikon Intézet által szervezett konferencián, hogy a magyar iskolákban nincsenek betekintőablakok az ajtókon, nem úgy, mint az amerikai iskolákban és nem is tervezik, hogy a tanárok oktatási autonómiájába akár ilyen módon beleszólnának. Az egyentankönyvek és a több tucatnyi lojális Tankerület vagy micsoda korában nagyjából mindegy, hogy azon az ajtón van-e ablak vagy nincs, az oktatási autonómia mértékét meg bárki elképzelheti.

Akinek sérülten született gyereke vagy már korábban kellett fejleszteni, az már az iskola előtt a saját zsebéből néhány százezret/milliót rááldozott a gyereke megsegítésére. Annak a szülőnek nem lehet zárt ajtót mutatni. Ugyanis ennek a szülőnek eddig a nem kevés pénzt kereső, valójában megfizethetetlen munkát végző fejlesztő gyógypedagógus, gyógytornász, konduktor mindent alaposan és részletesen elmagyarázott, megmutatott, felvázolt. Vagyis a szakember és a szülő között létrejön egy partneri viszony és a gyerek érdekében szorosan együttműködnek. Nem pedig esetlegesen a szakember jóindulatán és szabad kapacitásán múlt, hogy érkezik-e e-mail a gyerekkel folyó munkáról.

Nem lehet úgy manapság böngészni az internetet, hogy a gyerekek kiemelkedően magas óraszámáról ne essen szó. Heti 36-41 óra. Rengeteg. Miközben a heti javasolt fejlesztések száma meg maximum 10 óra lehet, ami a valóságban 4 óra körül mozog. Vagyis az iskolai órák mindössze 10 százalékában van megsegítve a gyerek, a többi 90-ben meg boldoguljon ahogy tud. Ezzel nem csak az a probléma, hogy a gyereknek az iskola így egyfajta kiképző táborrá alakul, hanem az, hogy ebben a táborban ott vannak a vele foglalkozó képzelten tanárok is. Nincs ugyanis minden tanárnak képesítése az SNI gyerekekhez. Így valószínűleg gyakran előfordul, hogy olyan matematika, magyar, történelem és még sorolhatnám tanár tartja az órákat, aki szaktanárként végzett, a tantárgyát jól is tudja tanítani, még nem is túl fásult, de Aspergeres, figyelemzavaros gyereket jó, tízet látott a pályafutása során. Azokat is csak addig, amíg át nem üldözték egy toleránsabb* vagy egy szegregált iskolába. És hiába a képzetlenség olykor a motiválatlanság, még soha nem hallottam olyan történtet, amikor felmentettek volna egy tanárt, mert nem tudott bánni a rábízott gyerekkel.

Ezen a ponton juthat az olvasó eszébe, az, hogy ezeknek a tanároknak helyben van egy felettese is. Bizony, az egyes iskolák vezetői, az iskolák igazgatói azok, akiknek akinek pontosan tudniuk kellene, hogy elegendő-e az a fejlesztés, amit a gyerek kap. Sajnos a legtöbb esetben az iskola vezetésének sincs fogalma arról, hogy mi is zajlik fejlesztés címén a saját intézményében. Mással egyszerűen nem magyarázható, hogy az SNI gyerekek számos, és a sajtóban is olvasható módon szenvednek hátrányt és maradnak le. Hát nem egyszerűbb lenne az iskolának változtatni? Így vagy úgy.

Magyarul és egyértelműen, ha rendszeresen és huzamosabb ideig nem tudnak és nem is akarnak megfelelni a saját alapító okiratukban foglaltaknak, nem érnek el eredményeket a sajátos nevelési igényű gyerekekkel, akkor változtassák meg és azt a dokumentumot. Ha egy iskolában jóval az országos átlag alatt van ezeknek a gyerekeknek a száma – 10 százalék helyett 1-2, akkor vállalják ezt. Mondják meg határozottan: nálunk nincs helye SNI gyereknek. Mert annak, semmi értelme nincs, hogy papíron integráló az intézmény, a valóságban meg.

A legtöbb esetben ezek az intézményvezetők kényesen ügyelnek arra, hogy papíron minden vagy nagyjából minden rendben legyen és kiállnak amellett, hogy a gyerek a „hülye”, ha nem fejlődik a (papíron) heti 2 órától. Még soha nem hallottam olyan történetet, ahol egy iskolaigazgatót menesztettek volna, mert a rábízott gyerekek nem kapták meg a szükséges fejlesztés vagy nem fejlődtek volna az elvárható mértékben. Vagy bármilyen módon felelősségre vonták volna, hogy a dupla fejpénzt felveszi, de szimplát sem nyúlt cserébe. Nagyon szomorúnak tartom, hogy azok az emberek, akik rendelkeznek elegendő információval és eszközökkel, alig emelik fel a hangjukat ez elégtelen fejlesztések miatt. Nem igazán jellemző, hogy az iskolaigazgató arról nyilatkozik, hogy kevés az a fejlesztés, amit adhatnak, hogy elégtelen az ellátás, ha csupán az órák 10 százalékában van fejlesztő pedagógus és elégedetlenek, mert nincs keretük és lehetőségük képezni a saját kollégáikat a sajátos nevelési igényű gyerekek jobb ellátására. Nem mostanában kevés, amikor már bármely szakos tanárokat keresnek, hanem évek óta és folyamatosan. Pedig neki meg lenne ehhez a kompetenciája, az autonómiája és a tudása is. Helyette inkább az alapító okirat átfabrikálásába és hazudós papírok gyártásába fekteti az energiáját és eszébe sem jut beismerni tehetetlenségét.

A szülő amíg meg tudja tenni, hogy jobban teszi, ha pénzét és idejét magánórákba, mozgásfejlesztésbe tolja, mert, ha hangot ad elégedetlenségének, könnyen kaphat egy közigazgatási eljárást is a nyakába…

És mit csinál az intézményvezető, míg a szülő az ő munkáját végzi? A meg,- vagy újraválasztásáért az SNI gyerekek számának növelésével kampányol és az iskola ajánlójában olyan kifejezésekkel hívogatja a gyerekeket és szüleiket, mint differenciált oktatás, integrált oktatás.

Közben pedig sokkal gyakrabban fordul elő a megengedettnél, hogy a szülő szava mit sem ér az iskolával és óvodával szemben, az intézményvezető szava pedig sokkal kevésbé megkérdőjelezhető az elvárhatónál.

Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebokoon is!

seagull.jpg

 

Szólj hozzá!

Miért teher a sajátos nevelési igény?

2015. december 11. 11:17 - gyvgyj_gtm

A napi sajtót olvasva és egy-két átlagos gyermeket nevelő szülővel beszélgetve hamar kiderül, hogy nem mindenki örül annak, ha egy osztályban SNI gyermek jár. A jelek szerint a legtöbb intézmény, ha csak teheti, megpróbálja távol tartani magától ezeket a gyerekeket. Elméletben minden egyes tankerületnek van intézménylistája, melyben felsorolják, hogy a körzetben melyik iskola, milyen speciális igény alapján fogad SNI gyerekeket.

Habár annak idején az Esőember sokat tett hozzá az autizmus fogalmának megismeréshez, ellenérzés, távoltartás még most is van. A BKV megállókban az autista utasokkal való empatikusabb együttközlekedésre hívják fel a figyelmet, megadva azt az tájékoztatást, hogy minden 100 emberből egy autista, így statisztikailag minden körúti villamoson utazik egy. Nehezen fogadják el a pszichés zavarral együtt élő gyermeket is, így az ADHD Magyarország már egy kampányt indított az ADHD-s gyerekek elfogadásáért. Hiszen olyan jó lenne észrevenni, hogy az impulzivitás és a nehezen fókuszálható figyelem mögött más képességekben kiemelkedő teljesítményt nyújtó kisgyerek bújik meg. Valami, úgy tűnik, elindult, de még hosszú az út.

A 32/2012-es EMMI rendelet az, amely hosszan és részletesen szabályozza az sajátos nevelési igényű gyermekek óvodai és iskolai oktatásának irányelveit. Érdemes minden érintettnek alaposan átolvasnia, alapvető és fontos információkhoz lehet jutni belőle. Mivel elég nagy terjedelmű most csak két elvet emelet ki belőle, talán így is képet lehet kapni az rendelet alapelveiből.

Általános elvként a Nemzeti alaptantervet és a választott tantervet kell alkalmazni, az oktatásuknak a NAT a kulcsdokumentuma. Az iskoláknak pedagógiai programot kell készíteni, melyben a következőket kell figyelembe venni:

  • „a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény (a továbbiakban: köznevelési törvény), a Nat és az Irányelv rájuk vonatkozó előírásait,
  • a kollégiumi nevelés országos alapprogramját,
  • a nevelés és oktatás helyi célkitűzéseit és lehetőségeit,
  • a fővárosi, megyei feladatellátási, intézményhálózat-működtetési és köznevelés-fejlesztési tervet,
  • a szülők elvárásait és
  • az általuk nevelt tanulók sajátosságait.”

A rendelet irányelvének célja, hogy a „sajátos nevelési igényű tanulók esetében a tartalmi szabályozás és a gyermeki sajátosságok ugyanúgy összhangba kerüljenek, mint más gyermekeknél.”

Az irányelv annak biztosítását szolgálja, hogy:

  • „a fejlesztés a számukra megfelelő tartalmak közvetítése során valósuljon meg, segítse a minél teljesebb önállóság elérését és a társadalomba való mind teljesebb beilleszkedést,
  • az iskola fejlesztési követelményei igazodjanak a fejlődés lehetséges üteméhez,
  • ha szükséges, a fejlesztés az iskoláskor előtti képességfejlődés területeire is terjedjen ki,
  • a rehabilitációs célú fejlesztő terápiák programjai váljanak az intézmények pedagógiai programjainak tartalmi elemeivé,
  • a tanulókat a nevelés, oktatás, fejlesztés ne terhelje túl.”

Az irányelv érvényesítése érdekében meghatározza

  • a tartalmak kijelölésekor egyes területek módosításának, elhagyásának vagy egyszerűsítésének, illetve új területek bevonásának lehetőségeit,
  • a sérült képességek rehabilitációs, habilitációs célú korrekciójának területeit,
  • a nevelés, oktatás és fejlesztés szokásosnál nagyobb mértékű időbeli kiterjesztésére vonatkozó javaslatokat.

A rendeletből kiderül, hogy a jogalkotó meglehetősen részletesen és világos célok mentén fogalmazza meg a tennivalókat. Részletesen szabályozza a mozgásszervi fogyatékos, látássérült, a hallássérült, az enyhén értelmi fogyatékos, a középsúlyosan értelmi fogyatékos, a beszédfogyatékos, az autizmus spektrumzavarral küzdő, és a pszichés zavarral küzdő tanulók fejlesztésének elveit. Meghatározza a kulcskompetenciákat és tantárgyakra lebontva leírja a kitűzendő és elérendő célokat.

A rendeletnek több melléklete van, melyekben szinte mindenre kiterjedően meghatározzák azokat a szempontokat, melyek mentén megvalósuló fejlesztések szükségesek ahhoz, hogy a gyermek elsajátítson olyan ismereteket, melyek segítségével felnőve beilleszkedhet a társadalomba. Szabályozza például azt, hogy a mozgássérült tanuló az informatikai ismereteket hamarabb is elkezdheti megtanulni, mert a számítógép használat adta lehetőségek a pályaorientációt előnyösen befolyásolhatják. A hiperaktivitás zavarral küzdő tanulóknál pedig a következőket határozza meg: „Azoknál a tanulóknál, akiknél a sajátos nevelési igény oka a hiperaktivitás, a figyelemzavar, indokolt a korszerű, rugalmas szervezeti keretek és módszerek előtérbe helyezése a helyi tanterv készítésénél.” Már az óvodások esetében is meghatározza, hogy a fejlesztés céljait „minden esetben a fejleszthetőséget megfogalmazó gyógypedagógiai-orvosi-pszichológiai komplex vizsgálat diagnózisára, javaslataira kell építeni.” és meghatározza az egyéni sikereket segítő tulajdonságok, funkciók fejlesztését is. Vagyis az óvónő nem bírálhatja felül a szakorvos javaslatát. A rendelet előírja, hogy segíteni kell társadalomba való beilleszkedését a sajátos nevelési igényű gyermeknek, a helyzet viszont az, hogy a gyermek már része a társadalomnak és még felnőtté válása előtt megtapasztalja, hogyan viszonyulnak hozzá a társadalom többségi tagjai, azok, akiket épnek, normálisnak, vagy átlagosnak neveznek.

A rendelet alapján biztosan elmondható, hogy ezeknek a hátrányoknak a leküzdésében az óvodának és az iskolának van oroszlánrésze, de a harciasság sokszor csak a feladat visszautasításában érhető tetten.

Ugyanis ezekkel a gyerekekkel munka van, nem is kevés, melynek eredménye tartós sikerélmény, ha azt a munkát a pedagógus is beleteszi. Ha beleteszi. Az általában jellemző, hogy a szülők információhiányban szenvedve bolyonganak a rendszerben és inkább magánúton és/vagy orvostól orvosig járva keresik a leginkább a gyermeknek való terápiát. De, ha Szakértői Bizottság is kimondja, hogy a gyermek SNI, akkor már nem csak a szülő feladata a terápia keresése és a komplex fejlesztés biztosítása, hanem az iskoláé is. A Szakértői Bizottság diagnózisa viszont nem az idők végeztéig szól, hanem évente, kétévente a gyermeket felülvizsgálják, hogy hogyan halad, fejlődik, képes lesz-e a társadalomba beilleszkedni. Ezekre a felülvizsgálatokra az iskola kell, hogy készítsen egy pedagógiai véleményt, melyben leírja, hogy ő mit tett az elmúlt időszakban. Előfordulhat, hogy az az iskola, amelyik az első pedagógia véleményt írja, nem kívánja tanulói közé az SNI gyermeket, még akkor sem, ha benne van az alapító okiratban. Vagyis szinte borítékolható az iskolaváltás. A rossz pozícióban lévő – például magatartási problémákkal küzdő gyermeket mintegy eltanácsolják az iskolából – és a helyett, hogy megbirkóznának a problémával, segítenének az addigra már biztosan megtépázott önbizalmú gyermeknek – ahogy a rendelet is előírja – vagyis egyszerűen elvégeznék a munkájuk, oroszlánként küzdve, inkább megpróbálnak kiállni a feladat mögül. Általában sikerrel.

Így az iskolának nem kell semmi erőfeszítést tenni, nem kell holmi egyéni tanrendeket írni, nem kell a verbális számonkéréssel bajlódni, majd megcsinálja más. Elkészíti az egyéni tanrendet, és meg is tartja, hogy a következő felülvizsgálatra valamit, lehetőleg valamilyen fejlődést tudjanak felmutatni.

Ezzel a helyzettel, úgy néz ki, a szülők nem tudnak mit kezdeni. Ha az iskola nem akarja fogadni a gyermeket, vagy tovább az intézményben tartani, akkor nem fogja. Azt egyetlen szülő sem kockáztatja, hogy az iskola akarata ellenében, ott hagyja a gyermeket. A kelletlen, a hibákat felnagyító, az úgysem lesz ebből a gyerekből semmi hozzáállás a gyermeknek árt. Ilyenkor már lehet, tehetetlen a fenntartó is. Inkább a szülő keres egy befogadó iskolát és kész.

Ha az SNI gyermekeket csak papíron fogadó iskolák egy piaci alapon működő intézményrendszer tagjai lennének, és érték lenne a hátránnyal küzdők elfogadása és támogatása ezek az iskolák hamar bezárnának. Akkor elfogadott lenne, hogy akiknek teher egy SNI gyermek oktatása-nevelése, és csak papíron vállalkozik rá, az ne oktasson-neveljen más gyereket sem. Vagy érzékenyítenék a témában járatlan pedagógust, vezetőt, tovább,- vagy átképeznék, hogy megfeleljen a korszerű pedagógia elvekben. Akkor nem lenne teher a sajátos nevelési igény.

Most, egyelőre, nem teljesítmény alapján működik az iskolarendszer, így nem marad más, mint a 32/2012-as EMMI rendelet.

school.jpg

Szólj hozzá!