Gyermekvilág, gyermekjog


Mit ér a nő, ha magyar?

2019. március 08. 20:55 - gyvgyj_gtm

Ismét március nyolcadika van, amikor nem csupán a Zoltánokat köszöntik, hanem a nők is szóba kerülnek a közbeszédben. Mondhatnánk, hogy jól van ez így, hiszen végül is arról a csoportól van szó, ami a népesség felét adja, és amely csoport tagjai képesek kizárólag arra, hogy utódokat hozzanak a világra, megszüljék a népesség másik felét adó nemet is. Mondhatnám, hogy hírszemle következik, de ez attól több. Egy kora tavaszi kísérlet arra, hogy nyilvánvalóvá váljon, a nő is ember, akinek ugyanolyan jogai vannak, mint annak, aki nem nő.

Még a mai napon is sorjáztak a közösségi média fotói között a csokorba kötött hóvirágot ábrázoló fotók. Ki ne emlékezne a számtalan éven keresztül ezen a nevezetes napon az iskolai padon, a munkahelyi íróasztalon fonnyadozó kis hagymás növénykékre, amik mára már védettek, úgyhogy nem kell a megbecsülés jeleként leszaggatni az éppen életre kelt virágokat. A hóvirágcsokros fotóban azért benne van az az áporodott múltba fordulás, ami a nőnap kapcsán kis hazánkban számos helyen és megnyilatkozásban tetten érhető. A joviális mosoly, a diszkrét, virágos leereszkedés, néhány elpuffogtatott frázis, majd másnap a Bözsi kiviszi a kókadt növényt, egy évig megint nem kell a váza.

Egy nő minden nap nő, nem csak március 8-án, így elég volt ennyit is szólni a sete-suta, fenékkel a jövő felé haladó férfiról, azt is mondhatnánk, a nőnap alkalmából nézzük meg, mit ér a nő, ha magyar.

Fizetésben 14 százalékkal kap kevesebbet ugyanazért a munkáért, mint egy férfi, persze ne legyünk igazságtalanok Magyarországgal szemben, más európai országokban is megjelenik ez a probléma. Van, ahol ennél még több is a különbség és persze van, ahol kevesebb. Azt is érdemes megnézni, hogy a nők hány százaléka jut el egyáltalán vezető pozícióba (és itt most nem a BKV-ra gondolunk), itthon ez kicsivel több, mint egyharmad, szóval majdnem kétharmada van a férfiaknak. Azt pedig könnyű belátni, egy vezetőnek minden bizonnyal több a keresete, mint egy beosztottnak (nyilván ez iparágtól függ) de komolyan valószínűsíthető, hogy összeadva az összes magyar nő jövedelme, jóval kevesebb, mint az összes magyar férfi jövedelme összesen. A jövedelemhez viszont munka kell, és azt is mondhatnánk, hogy a nők foglalkoztatásában Magyarország rosszul teljesít, ha bővebb szociológiai elemzésekbe szeretnénk bocsátkozni. Nem mondjuk, de tény, hogy nem állunk valami fényesen ezen a területen. Kezdjük azzal, hogy a részmunkaidő egyelőre a kisgyerekes anyákhoz köthető, már ha van egyáltalán, de a fiatal apákat ezzel nemigen veszik célba. Az is tény, hogy valakinek minél több gyereke van, annál kisebb a valószínűsége, hogy dolgozik. Persze biztos jó dolog a főállású anyaság, de milyen érdekes, ha valaki főállású apa, arról szinte rögtön újságcikk, blogbejegyzés születik, pedig hát apuka is a kezével pelenkáz, nem mással.

Szeretnél gyakrabban bejegyzést olvasni tőlünk? Kövesd a Gyermekvilág, gyermekjogot a Facebookon is.

Ezek eddig azok a statisztikák, amikből a számok alapján bizony feketén fehéren kiderül, a nő pusztán a neme miatt komoly hátránnyal indul, ha a pénzkeresésről van szó. Ennek az időmérlegnek (figyelem 2010-es!)a tanulmányozása mellett a meg nem fizetett, láthatatlannak is nevezett munka kapcsán érdemes tisztázni azt, hogy elméletileg minden ember, ha egészsége megengedi, képes arra, hogy önmagát ellássa. Vagyis tud magának ételt készíteni, maga után elmosogatni, ruháit és környezetét tisztán tartani, ha pedig valamire szüksége van, akkor azt az általa megkeresett pénzből azt a boltban megvenni. Mondhatnánk, hogy aki erre nem képes, az rolleren kívül más ne vezessen, mégis előfordult nem is olyan rég, hogy egy cégtulajdonos írt hosszú bejegyzést arról, hogy milyen kalandos volt bevásárolnia a felesége helyett. Most komolyan, létezik olyan magyar férfi, aki számára olyan nagy kihívás a házimunka, hogy utána kell takarítani, mosogatni, mosni? Na!

A fizetésbeli hátrányos különbségek kiküszöbölése és a láthatatlan munka asszony, vagy lánykézzel való elvégeztetésének szükségtelensége mellett néhány jogszabály és egy komplett szolgáltatási rendszer (vagy milyen nevet is kapjon a bántalmazott nőket és gyerekeket védő rendszer) hiányzik még ahhoz, hogy a magyar nő annyit érjen, mint egy magyar férfi. Friss, ropogós mai hír, hogy Írország ratifikálta az Isztambuli egyezményt és ennek folyományaként nyilván gyakorlati lépéseket is tesznek azért, hogy minden erőszakot elszenvedett nő megkapja a szükséges támogatást, jogit, orvosit, szociálist egyaránt és minden bizonnyal az ezzel foglalkozó civil szervezetek is hasonló támogatást kapnak majd. Magyarország még nem ratifikálta az Isztambuli egyezményt, Magyarországon még nem ér annyit egy magyar nő, hogy ezen a területen történjen előrelépés. Egyelőre annak kell örülni, ha nyílik krízisközpont az áldozatoknak. Hogy abban van-e jó szakember és jut-e segítséghez a bántalmazott nő vagy gyerek, az egy másik kérdés. Szomorú tapasztalat, volt olyan gyámhivatal, ahol egy évekkel ezelőtti zacskós plakáton jót mosolygott az ügyintéző. Az Isztambuli egyezményről pontosabban a Nőkért Egyesület honlapján is lehet tájékozódni, ha érdekel a téma. Ha felelős állampolgár vagy, érdekeljen.

A mérleg kiegyensúlyozatlanságát még lehetne egy darabig sorolni, de mostanra talán te is rájöttél kedves olvasó, ha magyar vagy és nő, bizony itthon hátrányból indulsz.

Szeretnél Hozzászólni? ITT is megteheted.

Szerkesztői megjegyzés: köszönjük  a  visszajelzéseket, hogy írjunk gyakrabban, mert lenne miről. 
Igen, ezt mi is tudjuk és szeretnénk is. Éppen ezért ha úgy gondolod, hogy értékesek az írásaink és szeretnél minket támogatni, használd a Donate gombot. Köszönjük.

money.jpg

1 komment

Kényszerláthatás a gyakorlatban

2018. október 18. 14:25 - gyvgyj_gtm

Több, mint 3 évvel ezelőtt írtunk a kényszerláthatásról, arról a szomorú élethelyzetről, amikor a józan észt és a gyermek mindenek felett álló érdekét legyőzi a hatalom, a tájékozatlan, felelőtlen ügyintéző. A verdikt egyszerű: a hatósági döntést végre kell hajtani, a gyereknek találkozni kell a különélő szülővel. Ellenvetés nincs és nem is lehet. Azt már tudjuk, mit adnak nekünk a bántalmazók, vajon mit adnak a gyerekeiknek?

Előfordul, hogy a különélő szülő hosszabb távollét után ismét szeretne találkozni a gyerekével. A jó fej szülő ilyen esetben kopogtat a gondozó szülőnél, illedelmesen megállva a lakáson kívül, vagy udvarias levelet ír neki és az éveken keresztül tartó mulasztásért elnézést kérve kéri, hogy oldják meg a kapcsolattartást. Esetleg kárpótlást is ad, bár nehéz forintosítani az elvesztegetett éveket.

Amennyiben a különélő szülő bántalmazó, akkor nagy valószínűséggel az illedelmes álldogálás helyett tanúk kíséretében megjelenik a gondozó szülő lakhelyén. Amikor nem kapja meg az évek óta nem látott gyermekét – akinek ő esetleg egy vadidegen ember – akkor a rendőrséget felhívva a segítségüket kéri. A hatósággal valószínűleg nem közli, hogy 1-2-5 évig nem tett eleget szülői kötelezettségének, csak pattog a lakás ajtaja előtt, még akkor is, ha mondjuk a gondozó szülő nincs otthon. Nyilván egy magánlakásba nem törnek be a rend őrei a különélő szülő biztatására sem.

A kialakult békés vagy békétlen helyzetet a kapcsolattartás újraszabályozásával lehet megoldani, hogy a gyermek kapcsolattartási joga biztosítva legyen – addig, amíg kiskamasz korba érve gyerek nem dönt esetleg másként. Az újraszabályozás kérdésével a Gyámhivatal, legújabb nevén a Gyámügyi és Igazságügyi Osztály (nem lenne jobb név a Gyám- és Igazságügyi Osztály elnevezés?) foglalkozik. Egy közigazgatási eljárás során különböző szempontokat figyelembe véve a hatóság újraszabályozza a kapcsolattartást. Van olyan különélő szülő, aki valóban úgy véli, hogy 5 év miatt között nem kell alkalmazni a fokozatosság elvét (A jogszabályokat érdekesen értelmező Wilhelmről ide kattintva lehet olvasni) és az ügyintézőre hivatkozva azonnal látni kívánja a gyerekét, sőt napokra magával vinni.

A hatóság általában ismeri és alkalmazza a fokozatosság elvét és felügyelt kapcsolattartást ír elő. Mondjuk a különélő szülő szakember felügyeletével, kéthetente 2 órát lehet a gyerekével, egy olyan intézményben, ahol biztosítottak a tárgyi és személyi feltételek.

A területileg illetékes Család-és Gyermekjóléti Központ pont egy ilyen hely, legtöbb helyen a kapcsolattartási ügyelet néven kell keresni a szolgáltatást. A blogban egy gyermekvédelmi konferencia kapcsán már írtunk egy Család-és Gyermekjóléti központról, mert érdekesnek találtuk a tartalmaikat. Az egyszerűség kedvéért a felügyelt kapcsolattartás gyakorlati megvalósítása kapcsán is az ő dokumentumaikat néztük meg. Akinek van ideje, vagy kedve szemezgethet a menüpont tartalmából, de kérdés esetén jogi képviselőjével egyeztessen.

Az látható, hogy ez egy alaposan szabályozott terület, a szülőkkel való ismerkedés, házirend elfogadás után jöhet létre a különélő szülő és a gyerek között a találkozó. Feltételezhető, hogy a különélő szülő együttműködő és örül, hogy egyáltalán lehetőséget kap a sokáig hanyagolt gyermekével való találkozásra és mindent megtesz, hogy egyre több, minőségi időt tölthessen vele. Vannak azonban olyan szülők, akik a gyermeket és a gyermekvédelmi jelzőrendszert tagjait eszközként használják a gondozó szülő bántalmazására, újabb és újabb konfliktusokat generálnak.

Még egyszer mondjuk: a kapcsolattartás a gyereknek jog, a szülőnek jog és kötelesség. Amennyiben a kapcsolattartás nem szolgálja a kiskorú gyermek érdekét a hatóságnak joga van a szülő kapcsolattartási jogát felfüggeszteni, megvonni, a különélő szülőt szankcionálni.

A felügyelt kapcsolattartáson kiemelten fontos a szakemberek jelenléte és az, hogy ők hogyan kezelik a különélő szülőt és mennyire figyelnek a gyerek jelzéseire, ahogy az is fontos, hogy a felügyelt kapcsolattartásról szóló feljegyzésben mennyire pontosan dokumentálják a történteket, milyen jelzést tesznek a Gyámügyi és Igazságügyi Osztály felé. A bántalmazó szülő általában megnyerő modorú, aki a saját jól felfogott érdekében nem agresszív egyetlen hatósággal szemben sem, és nem ver meg egyetlen családgondozót sem. Pofonjait az exházastársának tartogatja és mivel már fizikailag nem tudja bántani – nincs rá lehetősége – hát keres valamilyen eszközt a bántalmazásra. Előfordulhat, hogy a kapcsolttartást felügyelő szociális munkás járatlan a családon belüli erőszak témakörében, nem szimpatikus neki a gondozó szülő, vagy csak szimplán unja az alulfizetett munkáját, de a gyereket legalább utálja, vagy csak szóltak neki, hogy valamiért cserébe legyen kicsit elnézőbb a különélő szülővel és nem a kellő gondossággal végzi a munkáját. Persze ez nem valószínű, de előfordulhat.

Ahogy előfordulhat, hogy a két vadidegennel összezárt, a helyzetre meg nem érett gyerek ebben a szituációban  bármilyen okból nem érzi jól magát, aminek nyilván életkortól függően különböző módon hangot is ad.

A kényszerláthatás* ott kezdődik, amikor a gyerek segítséget kérő vékonyka hangját csak és kizárólag a gondozó szülő hallja meg.

Amikor a gondozó szülőt a házirendre hivatkozva kitiltják a Család-és Gyermekjóléti Központ épületéből, mert a helyzettől megrémült gyerek kifutott a kapcsolattartásra szolgáló helységből. Habitustól függően udvariasan zavarják ki a téli hidegbe, nyári hőségbe, vagy kedvesen küldik el a legközelebbi kávézóba. De akár az utcán is állhat 2 órát, ha akar. Az kényszerláthatás, amikor a gyerek a kapcsolattartás 120 percéből az első 40-et teljes némaságban tölti, vagy a könnyeivel küzd, amikor a kapcsolattartást felügyelő szociális munkás gúnyolja. Amikor felháborodottan utasítják a mosdóba kikéredzkedő kisiskolást, hogy tegye le a telefont, amin a gondozó szülőjétől kért segítséget. A különélő szülő szívesen állítja be pszichésen gyengének és túlféltőnek az általa hátrahagyott családtagokat és megdöbbentő módon előfordulhat, hogy a gyerek csetlése-botlása nem kerül be a kapcsolattartásról szóló jegyzőkönyve, hiszen nincs semmi jelentősége annak, ha a zárt térben labdázás miatt a gyerek megütötte magát és annak sem, ha a szülő elhúzza a kezét, és az ugrabugráló gyerek a falnak esik. Hiszen olyan nagy baj nem történt. De, történt.

Nagyon nagy baj, ha szociális munkások, kapcsolattartási koordinátorok asszisztálnak a különélő szülőnek és kvázi közreműködnek, de legalábbis eltűrik a gyermek bántalmazását és nem a feladatuknak megfelelően járnak el.

Botorság lenne azt hinni, hogy a gyerekre nézve a kényszerláthatásnak nincs semmi hatása. Nem kell gyakorló pszichológusnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, ez nem jó neki. A gyerek megsínyli ezt a helyzetet, változatos pszichés és testi tünetek egész sorát produkálhatja. A jól látható jelekkel tünetelő gyereket viszont már észreveszi a rendszer és működésbe is lép, kopóként elkezdik vizslatni a gondozó szülő felelősségét.

Majd, mint egy rossz dominó, egyik intézkedés követi a másikat, jelzés, esetkonferencia, alapellátás, védelembe vételi javaslat, gyámhivatal, védelembe vétel. Amikor a gondozó szülőt és a gyereket kötelezik együttműködésre. Nem veszik észre, hogy a dominó első darabja hibás volt és a különélő szülővel szemben kellett volna határozottan és hatékonyan fellépni.

Még egyszer: a kapcsolattartás a gyereknek jog, a szülőnek jog és kötelesség és a találkozások a gyermek érdekét kell, hogy szolgálják.

Disclaimer: ez a bejegyzés nem a szakmájukban kiválóan teljesítő és áldozatos munkát végző szociális munkások, családgondozók ellen szól, hanem egy létező és nem kellő figyelemmel kezelt helyzetre kívánt rávilágítani.

*Számos sajtóhír szól erről, nem feltétlenül pozitív hangnemben, így nem linkeljük.

Ha szeretnél hozzászólni, kattints ide: https://www.facebook.com/gyvgyj/

További, kapcsolattartásról szóló bejegyzések olvasásához kattints ide: https://gyermekvilag-gyermekjog.blog.hu/tags/kapcsolattartás

Szólj hozzá!

Minden bajok forrása

2018. március 17. 20:41 - gyvgyj_gtm

Sokan vannak, akik visszasírják azokat az időket, amikor még nem volt integráló az oktatás és az „ilyen gyerekek” egy külön „gyépés”-nek nevezett iskolában tanulhattak. Van egy jó és egy rossz hírem: a társadalom sem külön kasztokból áll, az integráció ma már alapelvárás és bármikor kerülhet a te gyereked, unokád és a kerítés másik oldalára. Ebben a bejegyzésben arról lesz szó, hogy írástudó és tapasztalattal rendelkező szülőként hogyan lehetne egy nehéz helyzetből a lehető legtöbbet kihozni.

Be kell vallanom, hogy vannak olyan portálok, online magazinok, melyeket nem olvasok, mert zavar a sznobság, a felületesség és a társadalmi felelősségvállalásnak álcázott nagyképűség. Nekik nem hiányzik a több tízezernyi követő mellől az én lájkom, nekem meg reggelre pont jó egy finom tejeskávé napindításra. Ma nem volt kávé. A cikket nem fogom hivatkozni, nem is idézem szó szerint csak tartalmilag és csupán a benne foglalt hülyeségeket pontatlanságokat és alapvető tévedéseket említem.

A cikk eleje már erősen indul, a szülő leírja, kislánya elmondása alapján a fiúk meghúzzák a lányok haját és piszkálódnak. A szülő szerint a fiúk már csak ilyenek, mert, ha valaki megtetszik nekik, akkor a szeretetüket így fejezik ki.
Nos, a fiúk nem ilyenek. Ezt az évtizedek óta terjedő baromságot téveszmét jó lenne már egyszer és mindenkorra elfelejteni. Ha egy gyerek meghúzza a másik haját, akkor az a gyerek agresszív és fizikailag bántja a másikat. Ez ma már a legkevésbé sem tolerálható. Ha egy gyerek szereti a másikat, akkor a szeretetét egészen biztosan másként fejezi ki, ugyanis, aki szeret, az nem bánt. A szülőnek jó lenne felvilágosítani a kislányát, arról, hogy a kis osztálytársa átlépett egy határt, amit nem kellett volna. Az osztályfőnök felé pedig jeleznie kellene, hogy nem elfogadható a hajhúzgálás, tegyen rendet az osztályban. Az a kérdés motoszkál még bennem, hogy a szülő szerint hány éves korig elfogadható a hajhúzás, a kedvesség kifejezésére, de majd a magazinból úgyis megtudjuk.

Körülbelül idáig kellett volna olvasnom a cikket, de a a java még csak most jött, mert bemutatták a gyereket, aki miatt egy egész osztálynyi gyerek nem tud tanulni. Ugyanis az a gyerek agresszív, az író szerint magatartászavara van, órán a padok tetején közlekedik, olykor őrjöng, olykor olyan, mint egy normális gyerek, de az is előfordul, hogy kakival összekeni az osztálytársait. A tanító tehetetlen, a szülők nem vizsgáltatják ki a gyereket, akit olykor az iskolából visz el a mentő. Utolsó mentsvárként a szülők már a fenntartóhoz - értsd Tankerületi Központ – fordulnak, hogy csináljon már valamit.

Előre bocsájtom, hogy nincs nálam a bölcsek köve és a leírtak alapján a szülő kétségbeesését is megértem, hiszen napról-napra lelki és fizikai attrocitásoknak van kitéve a gyereke; és most nem csak a hajhúzásról van szó. Abban viszont téved, hogy nincs megoldása a helyzetnek. Azért, hogy ez a lehetetlen és igen elkeserítő helyzet megoldódjon a következőket érdemes átgondolni és a megfogalmazódott kérdésekre választ adni.

  1. A gyerekért az iskolaidőben az iskola a felelős. Azt bármilyen törvény citálása nélkül lehet tudni, hogy ha az tanító, tanár mulaszt és a gyereknek baja lesz az iskolában, a pedagógus felelősségét fogják ebben a helyzetben firtatni. A tanító bevallottan nem tudja megfékezni az őrjöngő gyereket és nem tud tanítani. Ez a helyzet mitől fog megváltozni? Mégis mire vár? Kerüljön át a gyerek egy másik iskolába? Ott nem fog dühöngeni?

  2. Az iskola – ha úgy látja, hogy a gyermek eltér az átlagtól – akkor kérheti, hogy szakértői bizottság mérje fel a gyerek állapotát. A szakértői bizottság előtt kötelező megjelenni gyerekkel együtt, ha októberben elindították volna a folyamatot, lehet, hogy mostanra már lenne egy szakvélemény a kezükben. Mivel az olykor dühöngő gyerek nagy valószínűséggel járt óvodába, onnan is kérhet jellemzést, hogy tudomást szerezzen a korábbi évek történéseiről. Lehet, hogy már akkor is volt probléma?

  3. Az iskolában -  főleg egy budai tankerületben – van iskolapszichológus és van gyermekvédelemmel foglalkozó szakember is. Nekik például ezt a helyzetet már régen fel kellett volna térképezni, megbeszélést tartani és szükség esetén felvenni a kapcsolatot a gyermekjóléti szolgálattal. Lehet, hogy nekik van joguk a gyerek kezelőorvosával felvenni a kapcsolatot? A gyámhivatal is tud intézkedni, mert van hatásköre. Arról már lehetett olvasni a blogon, hogy van, amikor tud az iskola intézkedni, csak akarnia kell. Az iskola részéről érthetetlen ez a passzivitás.

  4. Nagyon nehezen elképzelhető, hogy a szülőket nem lehet együttműködésre bírni, hiszen a szülőnek is érdeke, hogy a gyereke a képességeihez képest a lehető legjobban fejlődjön. A szülőnek mi abban a jó, ha az iskola falát az ő gyerekének fekáliája díszíti? A lehetséges ANTSZ ellenőrzést most nem is említem. Egy gyerek nagyon sok okból dühönghet és lehet agresszív. Az ok felderítéséhez mindenképpen szakemberre van szükség, nem a többi szülő feladata magatartászavarosnak kikiáltani egy 7 évest.

  5. A többi szülő végül a konfliktus és a kétségkívül nehéz helyzet megoldása érdekében inkább a fenntartóhoz, a Tankerületi Központhoz fordulnak. Budán ebből 3 van, remélhetőleg a cikk linkjét is mellékelték a panaszhoz és felkészítették őket a várható újságírói megkeresésekre. A továbblépés azért is jó, mert így legalább az iskola vezetése megláthatja, hogy át tudnak nyúlni a fejük felett és rendet tudnak tenni az iskolában. Vagy nem. A szülők, amennyiben minden jogorvoslati módot kimerítettek, végül az ombudsmanhoz is fordulhatnak. A levelükben viszont jobban teszik, ha pontosítanak, a gyerekeknek nem a tanuláshoz, hanem a testi-lelki fejlődéshez való joga csorbul – lásd veri a saját fejét a falba, stb.

  6. A szülői kétségbeesés mellett is érthetetlen, hogy miért kapott ez a történet egy fals és félrevezető címet és bevezetőt. A cikkben egyszerűen nem kapott elég nagy hangsúlyt, hogy most egy diagnosztizálatlan és ellátatlan gyerekről beszélünk, ahol a felnőttek felelőssége vitathatatlan. A gyerek a többi szülő kétségbeesésétől nyilván nem lesz jobban, neki megfelelő diagnózist és terápiát kellene kapnia. Az pedig egyszerűen tárgyi tévedés, hogy az SNI-s gyerekek számára megfelelő intézményeket jórészt bezárták, ugyanis az SNI-s gyerekek nagy része integráltan oktatott. Vannak szegregált, kiscsoportos intézmények is, főleg halmozottan sérült tanulóknak, de oda ezeknek a gyerekeknek töredéke jár. Lehet, hogy ez a fiú is mehet integrált iskolába, de lehet, hogy egy szegregált suli lesz a megoldás. A cikk írójának és az elhamarkodottan ítélőknek pedig érdemes lenne tájékozódni, arról, hogy az SNI, mint gyűjtőfogalom mit is jelent. 

 A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC törvény Értelmező rendelkezés, 4. § 25. pontjában írja le, hogy: sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló: az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi (látási, hallási), értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartásszabályozási zavarral) küzd

Nem vitás, hogy ez az állapot így tarthatatlan, a tanév eleje óta már réges-régen meg kellett volna oldani ezt a helyzetet. A történet több mozzanata külön-külön előfordul az internet magyar nyelvű szegletében, szóval nincs új a nap alatt. Tény, hogy nem mindig egyszerű egy SNI-s gyerekkel, de nem kell őket minden baj forrásának kikiáltani. Hiszen látható a tanult döntés-, és írásképes felnőtt is mennyire tehetetlen és tájékozatlan tud lenni.

fearless.jpg

Szólj hozzá!

Missing

2017. november 09. 11:27 - gyvgyj_gtm

A internet és a közösségi média térhódításának köszönhetően egy hangyányit csökkent a látenciája a családon belüli erőszaknak, olyan ügyek is nagyobb nyilvánosságot kaphatnak, melyeket évekkel ezelőtt csak a bűnügyi vagy a bulvár rovat apró betűi között olvashattunk. Ha egyáltalán.

Ahogy Leslie Morgan Steiner videójából is megtudható, azzal, hogy az áldozat kilép a bántalmazó kapcsolatból még nincs vége a szenvedéseinek. A bántalmazó továbbra sem szeretné elveszíteni felette a kontrollt, évekig zaklatja, hatóságok félrevezetésével, manipulálásával tovább nehezíti az életét. Tény, a válás minden érintett számára nehéz, a nem bántalmazó szülők is nehezen lépnek át a vélt vagy valós sérelmeiket és egyeznek meg kulturáltan, szülőhöz méltón a részletekről. A bántalmazó szülő ezzel szemben magában őrjöng, dühöng arra gondolva, hogy az eddig marionett bábuként mozgatott szülőtársa önálló életre kel. Sokszor azonban nem tartja magában ezt a dühöt, hanem a tettek mezejére lép.

Ez történhetett a jelek szerint abban a családban is, ahol az édesapa a kapcsolattartás után egyszerűen nem vitte vissza a gondozó szülőhöz a 3 éves közös gyereküket. Történt mindezt 2017. szeptember 10-én. A kisfiút eltűnt személyként körözte a rendőrség, eredménytelenül.

Az édesanya 2017. október 15-én egy nyilvános Facebook postban kért segítséget, a több, mint egy hónapja ismeretlen helyen tartózkodó 3 éves gyerekének felkutatására.

 

 

Az édesapa 2017. október 25-én egy postban kért segítséget, hogy a róla valaki által terjesztett valótlan állítások miatt.


Az édesapa az édesanya segítséget kérő postjához rendszeresen hozzászól, azt nem tagadja, hogy a közös 3 éves gyerekük nála van, de semmiben nem kooperatív. Közben a bíróság ideiglenes intézkedéssel az édesanyát jogosította fel a szülői felügyeleti jog gyakorlásával, az másik szülő pedig minden vasárnap délelőtt találkozhat két óra hosszáig a kisfiúval, segített kapcsolattartás formájában A bíróság az édesapát felszólította, hogy a gyermeket 3 napon belül adja át az anyának. A körözési listáról időközben eltűnt a 3 éves gyermek, de továbbra sincs az édesanyjánál, az apa nem tett eleget a bíróság végzésének.

A nyilvánosság miatt a közösségi médiában reklamáló édesapa azonban hirtelen feltűnik az egyik országos kereskedelmi csatornán főműsoridőben.

  

 

 

Tény, hogy minden egyes X faktorban van valaki, akinek el kell játszani a nehéz sorsú gyereket, most éppen a Berznay Dániel kapta ezt a szerepet. Szegény elég rosszul alakítja, pedig az apja "nem volt időm" kifogását könnyen megválaszolhatná. Nem kell, hozzá sok ész, hogy ezt a riportot összevetve az édesanya által közöltekkel, feltűnjön, hogy valami azért itt nincs rendben. Sajnos a műsor készítői nem fordítottak erre figyelmet. A bántalmazó kapcsolatokat megkérdőjelezők által gyakran emlegetett „hallgattassék meg a másik fél is” elv alapján, a műsor következő részében az édesanya is elmondhatná a maga verzióját. Esetleg lehetne a Keresem a családom című műsornak egy különkiadása, amikor arról forgatnának, hogy a 3 éves kisfiú hetek után végre találkozhatna az édesanyjával és hazamehetne vele.

Hosszabb távon – még akkor is, ha beszűkült gondolkodású apa ezt nem is látja be – egyáltalán nem kifizetődő a bántalmazás és az, ha egy gyermeket elszakítanak az édesanyjától. A gyerek ebben a légkörben szocializálódik és életének későbbi szakaszában előfordulhat, hogy maga is bántalmazó lesz, elfordul a szüleitől – igen, az apjától is. De ha csak szociális vagy párkapcsolatai nehézségei lesznek emiatt, akkor is elmondható, hogy nem érte meg ezt csinálni.

Zárásként néhány példa, hogy miért öntökönszúrás, ha egy apa elrabolja vagy elzárja a másik szülőtől a gyermekét.

2001. január 19-én tűnt el az akkor 7 éves P. László, akit, mint később kiderült, az édesapja évekre Dél-Amerikába vitt, megakadályozva ezzel, hogy a bíróság az édesanyánál helyezze el a gyermeket. A kisfiút, P. Lászlót a Csellengők magazin műsorával is keresték, de évekig nem jutottak a nyomára. A következő híradás róla 2016. októberi, ekkor derült ki, hogy ő az a fiatalember, akit a köztudatban körúti robbantó néven lett ismert. Az ügy bírósági szakban van, de azt már most el lehet mondani, hogy a fiatalembernek nem felhőtlen a felnőttkora.

Tavaly lehetett sokat olvasni Bence történetéról is, aki évekig volt kénytelen nélkülözni az édesanyját és ebben sajnos közreműködött például a helyi családsegítő is. Az édesapa éveken keresztül meg tudta téveszteni a szakembereket, egyre kevesebbszer engedte az anya-gyermek találkozókat, majd, amikor már nem volt lehetséges azokat meggátolni, ismeretlen helyre távozott a gyerekkel együtt. Néhány hónap után végül Bence az anyukájához, az apa pedig előzetes letartóztatásba került. A történtet itt lehet hosszabban elolvasni, elképesztő, hogy egy civilizált ország kellős közepén ilyen megtörténhet.

Előfordulhat, hogy kevés a belátási képessége egy ilyen helyzetben lévő embernek, de minden bizonnyal nem magányosan csinálja azt, amit. A környezetében lévő embereknek, családtagoknak, barátoknak – ha vannak – érdemes lenne emlékeztetni a bujkáló szülőt, hogy a gyerek az gyerek és nem egy eszköz, amit a nemlétező alkupozíciójának az erősítésére használhat.

Szólj hozzá!

Miért marad?

2017. október 20. 10:29 - gyvgyj_gtm

Annak ellenére, hogy bűncselekmény a másik ember bántalmazása,  meglehetősen kevesen firtatják a családon belüli erőszak esetében a férfi elkövető felelősségét. Leslie Morgan Steriner saját élményét osztja meg a családon belüli erőszak dinamikájáról és arról, hogyan érinti ez a gyerekeket.

„Következmény lehet még az áldozat hosszú távú zaklatása, még azután is, hogy a bántalmazó újra nősült, a pénzügyi források megtagadása és a családi bírósági rendszer manipulációja, hogy megrémissze az áldozatot és annak gyerekeit, akiket arra kényszerítenek a családi bíróság bírói*, hogy rendszeresen időt töltsenek felügyelet nélkül az emberrel, aki verte az anyjukat." 

Ez a TED videó néhány éve már elérhető, azonban a közelmúlt történései alapján úgy tűnik nem jutott el minden szakemberhez és van még mit tanulni az átlagembereknek is.

*Magyarországon a polgári peres ügyek bírói, a családjogi bírók.

 

 

Szólj hozzá!

Okosan diétázni

2017. október 12. 11:46 - gyvgyj_gtm

Tény, egyre több felnőtt és gyerek szenved valamilyen ételallergiától vagy ételintoleranciától, melynek kivizsgálását nehezíti a hosszadalmas bolyongás az egészségügyi rendszerben és a mentes étrend tartásának nehézsége. Mit tehetnek azok a szülők, akinek már kezében a diagnózis és már tudják, hogy a gyereknek milyen ételeket ajánlott kerülni, vagy inkább tilos fogyasztani.

Első lépésben a szülőknek érdemes megkeresni az erről rendelkező szóló EMMI rendelet és alaposan átolvasni. A 37/2014-es rendelet azon kívül, hogy szabályozza az ételek energiamennyiségét meghatározza, és kötelezővé teszi az étlaphoz való hozzáférést is. Egy egész fejezetben taglalja azt, hogy annak a személynek kell diétást étkezést biztosítani, akinek erről szakorvosi igazolása van. A szülők második lépésben haladéktalanul tájékoztassák a gyerek óvodáját/iskoláját arról, hogy a gyermek ezen túl diétás étrenden van és igényeljék meg számára a diétás étrendet. Harmadik lépésben készítsenek egy rövid írásos tájékoztatót a gyerekkel foglalkozóknak, melyben felsorolják, hogy milyen ételeket kell kerülni az étkezések során és írja le azt is, hogy mi történhet a diéta hiba esetén.

A pozitív forgatókönyv szerint a jóindulatúan kedves, de határozottan tájékoztatás után a gyerekkel foglalkozó pedagógusokkal kialakul egy nagyszerű együttműködés, a gyerek eszik, gyarapszik, boldogság és napfény lesz az élet.

Ha mégis felhők gyülekeznének az égen és a gyerek diétáját nem tartják be a szülőknek gyorsan és meglehetősen határozottan kell cselekedni. Ugye megvan a bejegyzés a fejlesztést csak papíron biztosító és intézményvezetőről? Nos, diéta esetén nem működik, az, hogy az intézmény csak papíron tesz eleget a kötelezettségének, mert vagy éhes marad a gyerek, vagy diétahiba következik be. Mindkettőnek jól látható nyoma van, ezt nem lehet elmismásolni. Az ombudsman a közelmúltban közzétett jelentésében feltárta azt, hogy mégis van olyan intézmény, ahol megpróbálkoznak ezzel, szerencsére vannak olyan szülők is, akik nem félnek akár az ombudsmanhoz fordulni egy ilyen visszaélés esetén. A jelentés szerint Répcelakon nem volt megoldható az önkormányzat szerint, hogy a lisztérzékeny gyerek számára a neki megfelelő étrend biztosítása. Valljuk be, azért első hallásra elég meglepőnek tűnik, hogy Európa közepén megoldhatatlan probléma egy óvodás gyereknek diétás táplálása.

A gyermeknek joga, hogy számára biztosítva legyenek a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges feltételek, ők életkoruknál fogva fokozottabban kifejezetten jobban védendők. Minden egyes felnőtt felelős azért a gyerekért, akit rábíznak. Azon túl, hogy az intézmény köteles biztosítani a diétás étrendet, arra is kell ügyelnie, hogy a diétás étel valóban az legyen. Amennyiben diétahiba miatt bármi komolyabb vagy akár kevésbé komolyabb eset adódik, annak az intézménynek az alkalmazottja és a vezetője is felelősségre vonható. 

szülő diéta hiba esetén minden alkalommal és írásban jelezzen a gyerekkel foglalkozónak, az intézmény vezetőjének, majd a fenntartónak. Remélhetőleg, nem fog olyan sokszor előfordulni, hogy ezen a szolgálati útvonalon végig kelljen menni, mert már az első mulasztás után elnézést kérnek tőle és a következőkben figyelnek arra, hogy ne hibázzanak. Ha esetlen az előfordul, hogy az ételt szállító küld hibás,ételt azt ott is jelezzék, de azonnal és írásban. Remélhetőleg nem fordul elő, hogy tejallergiás túrót kapjon, mondván, hogy az nem tej, hanem túró, de ha mégis, ott nagy a baj.

Sajnos csak az az esetek töredékrésze kap nyilvánosságot, talán tízezerből egy. A látencia ebben az esetben is óriási, ami azért baj, mert így talán még a magas pozícióban dolgozó illetékesek is azt gondolják, hogy minden rendben van.

Az ismerőseim körében végzett nem reprezentatív kutatásom szerint viszont úgy tűnik, hogy ezen a téren egyáltalán nem mennek jól a dolgok. A szülők által elmondott intézményi mulasztások elég széles skálán mozogtak. Hallottam olyan intézményről, ahol a tejfehérje allergiát igyekeztek elbagatellizálni és és nem értették meg, hogy adott esetben kiskorú veszélyeztetésének és gondatlanságnak számít, ha tejtartalmú ételhez juthat náluk a kisgyerek. Persze a tejfehérje érzékenység nem könnyen megérthető, hiszen van még olyan gyámügyi ügyintéző, aki a szülővel felsoroltatná az összes kazeint tartalmazó ételt panaszának indoklására, ahelyett, hogy szakértőt rendelne ki, vagy egyszerűen csak belegondolna, hogy mit is kér. Sok helyen szinte lesajnálóan nyilatkoznak a bizonyos ételeket nem evő gyerekekről, mondják, hogy „szegény gyerek”, pedig ez a fajta hozzáállás hiányzik a legkevésbé. Volt olyan iskola, ahol eleinte vonakodtak a napi háromszori étkezés biztosításától, eltelt pár hónap mire képesek voltak változtatni. Az ovikban arról szinte minden ünneplés, tortázás alkalmával elfeledkeznek arról, hogy a habos piskótából biztos nem ehet a tojásra vagy tejre diétázó, így ülhet üres tányér előtt a gyerek.

Tartok tőle, hogy a mulasztások felsorolását még lehetne folytatni, ha valakinek van bármilyen tapasztalata, írja meg bátran. Pozitív példát is lehet ám írni.

Nem szabadna annak előfordulnia, hogy egy gyerek ne kapja meg a neki megfelelő ételt, vagy ne a neki megfelelő ételt kapja. Pontosan ennek érdekében viszont nem csupán a gyerek(ek)nek és szülő(k)nek kell megtanulni okosan együtt élni az ételallergiával és intolerancióval, hanem a gyerekekkel foglalkozóknak el kell sajátítani a diétás ellátással kapcsolatos ismereteket.

Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebookon!

tej2.jpg

1 komment

Lehetetlen vagy tehetetlen

2017. szeptember 26. 19:10 - gyvgyj_gtm

Sokan visszasírják azokat az időket, amikor a gyengébben teljesítő vagy másként funkcionáló gyerekeket úgynevezett kisegítő iskolába kellett íratni a szülőknek. Mivel ezek a gyerekek felnőve részesei kell, hogy legyenek a társadalomnak – egyébként már most is azok – értelmesebb célnak tűnik integrálva oktatni őket így együtt tanulnak az átlagos – van ilyen? – gyerektársaikkal és közben fejlesztik őket, hogy leküzdjék a hátrányaikat. Fejlesztik? Leküzdi?

Sok kritika éri manapság a hazai és nemzetközi oktatást, lássuk be, okkal. Jó lenne tudni, hogy mi történik az intézményekben, hogy a folyton tanulni vágyó csillogó szemű 6-7 évesből néhány évvel később egy stresszes és nyilvánvalóan alulteljesítő kiskamasz lesz. Még akkor is, ha ő olyan átlagos gyerek, aki nem lóg ki semmilyen irányban a sorból.

Azoknak a gyerekeknek, akik sajátos nevelési igényűek az átlagtól, khm valamivel nehezebb dolguk van az iskolában. Ők azok, akik valamilyen nehézséggel küzdenek és az is gyakran előfordul, hogy közben több más képességükben pedig kiemelkedők. Velük nem tud igazán mit kezdeni a rendszer, mármint az oktatási rendszer. A gyerekekkel foglalkozók szakemberek sajátos hozzáállása számos módon megmutatkozik. Előfordul, hogy a másként teljesítő gyereket az iskola maga diagnosztizálja és bármiféle szakembert megelőzve javasol kislétszámú szegregált iskolát. Ugye, ezt nem teheti meg, mert az általános iskolának a diagnosztizálás helyett az alapfokú oktatással kell foglalkoznia. Az is előfordul, hogy a diagnosztizált BTMN vagy SNI gyereket megtartja az iskola, de a fejlesztéseket csak papíron kapja meg a gyerek. Vagy megkapja, de az nem elegendő és elmarad az elvárt fejlődés. Ezek persze megmutatkoznak a következő vizsgálaton. Addig a szülő is jelezheti a lemaradást, hátha történik valami. Hagy nyugtassam meg az olvasót, nem fog. Legfeljebb a szülőt fogja az iskola összeférhetetlennek bélyegezni egyben elkezd igyekezni, hogy megszabaduljon az SNI gyerektől. Nagyvonalúan javasolja az iskolaváltást, hátha talál a szerencsétlen adófizető szülő egy másik befogadó intézményt.

Mivel a tankötelezettség határa 16 év, nyilván előbb utóbb lesz egy iskola, ami eleget tesz a Szakértői Bizottság javaslatának és felveszi az SNI gyereket, de a szülő jó, ha tudja, amíg nincs másik iskola, nem érdemes kiíratni az eredeti iskolából a gyereket. Még akkor sem, ha ott nem látják szívesen a diákot, ugyanis könnyen előállhat egy olyan helyzet, amikor a tanköteles korú gyerek iskola nélkül marad. Ilyen esetben a szülőt vonják felelősségre, ki gondolta volna.

És akkor nézzük, hogy miből is áll(hat) az a bizonyos fejlesztés, amire az SNI gyerek jogosult. Amíg a BTMN-es gyerekek mindösszesen 2-3 óra fejlesztést kaphatnak hetente, addig a SNI gyerekeknél ez az óraszám már felkúszhat heti 10 órára. Elméletileg. Gyakorlatban a heti fejlesztések száma ettől kevesebb, sokkal kevesebb. A fejlesztő pedagógus általában heti 1-2(!) órában tanórán támogatja a kisdiákot, értd ez alatt, hogy a diák mellett ül a padban és segít neki, miközben a tanár az osztály többi részével is foglalkotik. Hetente 1-2 (!) másik órában a fejlesztő kétszemélyes helyzetben vagy nagyon kis csoportban foglalkozik a diák(ok)kal. Hogy ez a bűvös fejlesztés kifejezés mit takar, az főleg a diák problémájától függ. Az biztos, hogy a legtöbb szülőnek fogalma sincs, hogy pontosan mi is zajlik az iskolában a fejlesztő és a gyereke között, milyen módszerrel és mit terveznek elérni. Előfordulhat az is, hogy a fejlesztő valamilyen módon tájékoztatja a szülőt, és van arra is példa, hogy rendszeres és élő együttműködés jön létre.

Palkovics László államtitkár úr nyilatkozta a szeptember 19-i, a Republikon Intézet által szervezett konferencián, hogy a magyar iskolákban nincsenek betekintőablakok az ajtókon, nem úgy, mint az amerikai iskolákban és nem is tervezik, hogy a tanárok oktatási autonómiájába akár ilyen módon beleszólnának. Az egyentankönyvek és a több tucatnyi lojális Tankerület vagy micsoda korában nagyjából mindegy, hogy azon az ajtón van-e ablak vagy nincs, az oktatási autonómia mértékét meg bárki elképzelheti.

Akinek sérülten született gyereke vagy már korábban kellett fejleszteni, az már az iskola előtt a saját zsebéből néhány százezret/milliót rááldozott a gyereke megsegítésére. Annak a szülőnek nem lehet zárt ajtót mutatni. Ugyanis ennek a szülőnek eddig a nem kevés pénzt kereső, valójában megfizethetetlen munkát végző fejlesztő gyógypedagógus, gyógytornász, konduktor mindent alaposan és részletesen elmagyarázott, megmutatott, felvázolt. Vagyis a szakember és a szülő között létrejön egy partneri viszony és a gyerek érdekében szorosan együttműködnek. Nem pedig esetlegesen a szakember jóindulatán és szabad kapacitásán múlt, hogy érkezik-e e-mail a gyerekkel folyó munkáról.

Nem lehet úgy manapság böngészni az internetet, hogy a gyerekek kiemelkedően magas óraszámáról ne essen szó. Heti 36-41 óra. Rengeteg. Miközben a heti javasolt fejlesztések száma meg maximum 10 óra lehet, ami a valóságban 4 óra körül mozog. Vagyis az iskolai órák mindössze 10 százalékában van megsegítve a gyerek, a többi 90-ben meg boldoguljon ahogy tud. Ezzel nem csak az a probléma, hogy a gyereknek az iskola így egyfajta kiképző táborrá alakul, hanem az, hogy ebben a táborban ott vannak a vele foglalkozó képzelten tanárok is. Nincs ugyanis minden tanárnak képesítése az SNI gyerekekhez. Így valószínűleg gyakran előfordul, hogy olyan matematika, magyar, történelem és még sorolhatnám tanár tartja az órákat, aki szaktanárként végzett, a tantárgyát jól is tudja tanítani, még nem is túl fásult, de Aspergeres, figyelemzavaros gyereket jó, tízet látott a pályafutása során. Azokat is csak addig, amíg át nem üldözték egy toleránsabb* vagy egy szegregált iskolába. És hiába a képzetlenség olykor a motiválatlanság, még soha nem hallottam olyan történtet, amikor felmentettek volna egy tanárt, mert nem tudott bánni a rábízott gyerekkel.

Ezen a ponton juthat az olvasó eszébe, az, hogy ezeknek a tanároknak helyben van egy felettese is. Bizony, az egyes iskolák vezetői, az iskolák igazgatói azok, akiknek akinek pontosan tudniuk kellene, hogy elegendő-e az a fejlesztés, amit a gyerek kap. Sajnos a legtöbb esetben az iskola vezetésének sincs fogalma arról, hogy mi is zajlik fejlesztés címén a saját intézményében. Mással egyszerűen nem magyarázható, hogy az SNI gyerekek számos, és a sajtóban is olvasható módon szenvednek hátrányt és maradnak le. Hát nem egyszerűbb lenne az iskolának változtatni? Így vagy úgy.

Magyarul és egyértelműen, ha rendszeresen és huzamosabb ideig nem tudnak és nem is akarnak megfelelni a saját alapító okiratukban foglaltaknak, nem érnek el eredményeket a sajátos nevelési igényű gyerekekkel, akkor változtassák meg és azt a dokumentumot. Ha egy iskolában jóval az országos átlag alatt van ezeknek a gyerekeknek a száma – 10 százalék helyett 1-2, akkor vállalják ezt. Mondják meg határozottan: nálunk nincs helye SNI gyereknek. Mert annak, semmi értelme nincs, hogy papíron integráló az intézmény, a valóságban meg.

A legtöbb esetben ezek az intézményvezetők kényesen ügyelnek arra, hogy papíron minden vagy nagyjából minden rendben legyen és kiállnak amellett, hogy a gyerek a „hülye”, ha nem fejlődik a (papíron) heti 2 órától. Még soha nem hallottam olyan történetet, ahol egy iskolaigazgatót menesztettek volna, mert a rábízott gyerekek nem kapták meg a szükséges fejlesztés vagy nem fejlődtek volna az elvárható mértékben. Vagy bármilyen módon felelősségre vonták volna, hogy a dupla fejpénzt felveszi, de szimplát sem nyúlt cserébe. Nagyon szomorúnak tartom, hogy azok az emberek, akik rendelkeznek elegendő információval és eszközökkel, alig emelik fel a hangjukat ez elégtelen fejlesztések miatt. Nem igazán jellemző, hogy az iskolaigazgató arról nyilatkozik, hogy kevés az a fejlesztés, amit adhatnak, hogy elégtelen az ellátás, ha csupán az órák 10 százalékában van fejlesztő pedagógus és elégedetlenek, mert nincs keretük és lehetőségük képezni a saját kollégáikat a sajátos nevelési igényű gyerekek jobb ellátására. Nem mostanában kevés, amikor már bármely szakos tanárokat keresnek, hanem évek óta és folyamatosan. Pedig neki meg lenne ehhez a kompetenciája, az autonómiája és a tudása is. Helyette inkább az alapító okirat átfabrikálásába és hazudós papírok gyártásába fekteti az energiáját és eszébe sem jut beismerni tehetetlenségét.

A szülő amíg meg tudja tenni, hogy jobban teszi, ha pénzét és idejét magánórákba, mozgásfejlesztésbe tolja, mert, ha hangot ad elégedetlenségének, könnyen kaphat egy közigazgatási eljárást is a nyakába…

És mit csinál az intézményvezető, míg a szülő az ő munkáját végzi? A meg,- vagy újraválasztásáért az SNI gyerekek számának növelésével kampányol és az iskola ajánlójában olyan kifejezésekkel hívogatja a gyerekeket és szüleiket, mint differenciált oktatás, integrált oktatás.

Közben pedig sokkal gyakrabban fordul elő a megengedettnél, hogy a szülő szava mit sem ér az iskolával és óvodával szemben, az intézményvezető szava pedig sokkal kevésbé megkérdőjelezhető az elvárhatónál.

Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebokoon is!

seagull.jpg

 

Szólj hozzá!

Emberségből elégtelen

2017. szeptember 05. 10:41 - gyvgyj_gtm

Vajon mi történik akkor, ha egy kórus tagja nem felel meg a követelményeknek? Hogyan adja a diák tudtára a kórusvezető, hogy kívül tágasabb? Mi lesz az iskola és a szakemberek reakciója, ha az SNI diák szinte beleroppan az őt ért sorozatos megaláztatásba? Ismét egy igaz történet a mai Magyarországról. Csak szövegértőknek!

„Mit keresel még ebben az iskolában?”

Amikor azon a pénteken félrehívta a karnagy egy négyszemközti beszélgetésre Bogit, a kislány még nem gondolt semmi rosszra. Amikor viszont a férfi nekiszegezte a kérdést: mit keresel még a kórusban, hát nem érted, hogy nem vagy idevaló? - úgy érezte vége a világnak. 1x éve minden tapasztalatával próbált valamit mondani, de egyszerűen megdermedt. Neked már évek óta nem kellene itt lenned - folytatta a karnagy és a lánynál eltört a mécses. Sírva hallgatta a további mondatokat, sírva ment ki a kórusteremből is. Két barátnője vigasztalta és később az anyukáját is felhívta, de nagyon fájt neki, ami történt.

Az édesanya a következő tanítási napon felhívta az iskolát és magyarázatot kért a történtekre. Elmondta, hogy Bogit nagyon megviselte ahogy és amit a karnagy mondott neki. Ő, mint szülő egyáltalán nem érti, hogy egy ilyen súlyú döntést, miért nem vele, a szülővel közölt a karnagy először és azt sem érti, hogy miért kellett további megalázó mondatokat a gyerek fejéhez vágni. Egy megrémült kamasz még nem tud riposztozni a karnagynak: azért vagyok még ebben az iskolában, mert a Szakértő Bizottság ezt az oktatási intézményt jelölte ki számomra és ide kell járnom.

A szülő elmondta még, hogy látva a következő évi kórus próbarendet a lányával már gondolkodtak az iskolaváltáson. A kórus a következő évadtól a lehető legmagasabb színvonalat célozza meg, ezért megváltozott a próbarend is. A cél eléréséhez a kórusvezetés szerint arra van szükség, hogy a 12-16 éves kórustagok heti 10 órában próbáljanak, énekeljenek, legtöbbször a tanulószoba ideje alatt, havi egy alkalommal délután pedig várhatóan 5-ig fog tartani a próba. A gyerekek pedig minden nap bent vannak 7.45-től az iskolában. A tanév során előfordult, hogy a délelőtti iskola és délutáni tanulószoba után a kórus 10-16 éves tagjainak még egy esti fellépésen is részt kellett vennie. Másnap természetesen minden kis- és nagydiák ugyanúgy ment iskolába. Az egyik osztály osztályfőnöke ez után a koncert után levélben hívta fel a szülők figyelmét, hogy a gyerekek rendetlenséget hagytak maguk után: beszéljék meg ezt a gyerekekkel, hogy többet ilyen ne forduljon elő, mert ez nem méltó a kórushoz. Az osztályfőnöknek senki nem mondta meg, hogy egy alig 10 éves gyerek a 13. kötelezően teljesítendő órában talán már fáradt. Bogi anyukája többek között ezért is döntött úgy ahogy. Mivel minden gyerek, aki az osztályba jár tagja a kórusnak, a kórusból csak úgy lehet kilépni, ha az osztályból is megy a diák, így ők elmennének ebből az osztályból és az iskolából is.

A telefonhívás során még arról is tájékoztatást adott, hogy a karnagy bánásmódja volt az utolsó csepp a pohárban. A félév és ez a pénteki megaláztatás úgy megviselte kiskamaszt, hogy Bogi valószínűleg nem fog tudni már abban a tanévben iskolába menni. Kérte, hogy ezt a kérelmét fogadják el.

A szülő a következő két hétben pedig megpróbálta a lehetetlent, begyógyítani Bogiban azt a sebet, amit az iskola okozott. A kamaszlány megkönnyebbült, mert már nagyon nehéz volt neki a második félév, betegségek miatt sokat hiányzott és otthon nagyon sokat kellett pótolnia. Jobb lett volna, ha az iskolában tanulhat, de ott nem korrepetálták, tanulószobán alig tanultak.

KLIKK-ek  A  Tankerület

Bogi anyukája sokat gondolkodott, hogy mi lenne a legjobb megoldás az SNI kiskamasz gyerekének. Ebbe az iskolába már nem akarta tovább járatni a gyerekét így a fenntartóhoz, az XY Tankerületi Központhoz fordult. Nekik nyilván nagyobb rálátásuk van az iskolákra. A szülő levelében leírta, hogy az elmúlt tanévben hogyan segített a lányának az iskolában, hogyan tettek meg az iskola helyett szinte mindent, hogy a lánya tudjon teljesíteni. Nem csatolta be, de számtalan tanári üzenettel tudott volna szolgálni, hogy hogyan utasították a tanárok, hogy segítsen a lányának felkészülni angolból, informatikából, magyarból és matematikából. Levelében magyarázatot kért a karnagy eljárására is. A Tankerületi Központ válasza nem késett sokáig. Tájékoztatták a szülőt, hogy a lánya iskolája az elmúlt tanévben (is) mindent megtett, amit számára a törvény előír. Viszont mivel kamaszlány a tanév utolsó két hetében igazolatlanul maradt távol az iskolától felhívják a szülő figyelmét, hogy viselje ennek jogi és anyagi következményeit. A szülő válaszlevelében nem illette keresetlen szavakkal azt, ahogyan összezárt az iskola és a tankerület, de nyomatékosan kérte, hogy adjanak magyarázatot a karnagy eljárására. Azóta sem érkezett válasz.

Tisztelt Karnagy úr!

A karnagy írásos válasza az iskolán keresztül végül egy hónap múlva érkezett meg. A június közepére dátumozott levelet a hónap legvégén sikerült postára adni, így a szülő a levelet július első napjaiban kapta kézhez. A karnagy levelében leírta: Bogi nem alkalmas arra, hogy a kórus tagja legyen. A szülő szerint talán jobb lett volna, ha a karnagy azt írja: nem ebbe a kórusba való Bogi. Azt mindannyian tudják, hogy a lánya tehetséges, de a karnagy kórusában nem ilyen jellegű gyerekeket tartanak meg. Minden jel szerint a karnagynak sokkal egyszerűbb volt a levelét teletűzdelni valótlan állításokkal, hogy a maga igazát bizonyítsa és a gyereket bármilyen értelmes feladatra alkalmatlannak minősítse. A karnagynak, mint zenei képzettséggel rendelkező embernek, valamivel csak meg kellett indokolnia, hogy miért nem tudott kibontakoztatni egy tehetséges gyereket.

Volt azonban egyetlen bekezdés, amivel a szülő egyszerűen nem tudott mit kezdeni.

„Tájékoztatom, Önöket továbbá arról is, hogy amennyiben a gyermek a következő tanévtől is az „X” osztály tagja marad, úgy bizonyos kötelező zenei foglalkozásokon – a tanrend betartása mellett – jelen kell lennie, de semmilyen fellépésen és iskolán kívüli programon nem vehet részt.”

A zenei foglalkozás elég furcsa megfogalmazásnak tűnik, vajon mire gondolt a karnagy? – tűnődött a szülő. A karnagy azt nem merte leírni, hogy Boginak hetente 10 órában részt kell vennie a kóruspróbákon, de nem léphet fel soha. Milyen kár – gondolta a szülő, hogy a karnagy csupán a jogászokra jellemző csavaros fogalmazások megírásába fekteti energiáját és nem a gyerekek támogatásába. Az viszont dicséretre méltó, hogy a karnagy a jövőbelátó képességét is ilyen jól ki tudta fejleszteni: el tudja dönteni egy 12 éves gyerekről, hogy soha nem lesz alkalmas már színpadra.

Iskolaválasztás, ha a gyerek SNI...

A szülő már a Tankerületi Központnak írt levelében jelezte még iskolaváltási szándékét is, amire persze nem kapott érdemi választ, így megkereste a Szakértői Bizottságot is, mely még évekkel ezelőtt megállapította Bogiról, hogy SNI gyerek. Ott azt a tájékoztatást kapta, hogy ő, mint szülő választhat másik iskolát, legegyszerűbb, ha először körzetes iskolába kopogtat be. Ugyanis amennyiben az az iskola visszautasítja a felvételt, a Szakértői Bizottság megkeresheti a Tankerületi Központot és kijelölhetnek egy másik integráló iskolát a Boginak. A szülő megnyugodott, végül is a kerületben, ahol laknak tucatnyi olyan iskola van, amely tudja fogadni az ő SNI lányát. Igaz, ahova most jár az is benne van ebben a tucatban és még tehetségpont is, de talán a maradék iskolák, vagy akár a körzetes iskola tudja vállalni az alapító okiratukban foglaltakat. Így július végén írásban megkereste a körzetes iskolát a felvételi kérelmével.

Az iskolák nyáron ügyeletet tartanak, mindössze kéthetente egyetlen délelőtt vannak nyitva. Valamilyen szerencse folytán a szülő a következő ügyeleti napon már tudott is telefonon beszélni az iskola egyik vezetőjével. A szülő csak annyit kért, hogy bármi is az iskola válasza, írásban adják meg, ugyanis ő csak egy ilyen válasszal tud visszamenni a Szakértői Bizottsághoz. Néhány hét várakozás után a szülő végül tájékoztatta a Szakértői Bizottságot, hogy a körzetes iskola nem ad választ, de ugyanaznap mégis érkezett egy levél az iskola igazgatójától: jövő héten várja a szülőt a gyerekkel együtt.

Körzetes iskola. Felvételi. Vagy mégsem?

Az körzetes iskola igazgatója szívélyesen fogadta a szülőt, bár mindösszesen negyedórája volt rájuk. A közeledő tanévkezdés miatt érthető volt az elfoglaltsága. Megbeszélték, hogy felveszi Bogit, csak a tanévnyitó hetében egy angoltanárral kell beszélgetni a kiskamasznak, hogy a tudása alapján melyik csoportba osszák be. Ehhez képest a néhány nappal később, a megbeszélt időpontban a szülő és a gyerek egy elfoglalt iskolatitkárral találkozott. Az iskolatitkár a gyerek elé rakott egy-egy felvételi lapot magyarból és matekból majd közölte, hogy a forgalmas irodájában írhatja meg a felvételit, van rá kétszer 45 perce. A szülő addig menjen el..., mondjuk bevásárolni. Közben megérkezett egy angoltanár, aki viszont ragaszkodott a szülő jelenlétéhez, így édes hármasban és meglehetősen nagy zajban folyt az angol meghallgatás. Miután a nagyjából átjáróháznak megfelelő iskolatitkári irodában a Bogi megírta a 4 oldalnyi magyar feladatot az anyukája elment a közeli boltba. Meglepetésére, amikor visszaért a lánya nem az iskolatitkárnál volt, hanem egy szőke nővel beszélgetett, aki rövid úton jelezte neki, csak a lányával kíván kommunikálni, vele nem. Mint később kiderült a nő az egyik osztályfőnök. Miután a kiskamasz közölte az osztályfőnökkel, hogy miért SNI, az osztályfőnök azért meg tudta kérdezni a 1x évestől, hogy ha ez a bajod, akkor a tényleg a mi iskolánk a legjobb neked? A szülő végül megállta, hogy nem tépte vette le a falról és nem mutatta meg dugta a tanerőnek az orra alá a tőlük nagyjából 5 méterre kifüggesztett alapító okiratot, melyben benne van, hogy pont ilyen gyerekeket vesznek fel ebbe az iskolába.

Az iskolatitkár jelezte a szülőnek, hogy két nappal később ismét várja őket az igazgató. Akkor már hozzanak magukkal minden iratot, ami ahhoz szükséges, hogy a gyereket beírassák az iskolába. Meg a tavaly év végi hiányzás igazolását is...

Két nappal később felszabadultan léptek be az iskolába, azonban a jókedvük hamar lelohadt. Az igazgató a gyerek előtt egy hosszas felvezetés után a közölte, hogy Boginak túl gyenge lett a felvételije így nem fogja felvenni. Biztosította a szülőt a segítő szándékáról, rutinosan nyújtott zsebkendőt a gyereknek, aki már megtanult némán sírni. A szülő nyugtatta a lányát, és közben megdöbbenve hallgatta, az igazgatót. Az intézményvezető hosszasan sorolta a kifogásait, amiket sajnos nem tudott alátámasztani, mert az egyik dolgozat valahogy elkeveredett... A hosszas beszélgetésnek az lett a vége, hogy a szülő másolatokat kért a dolgozatokból - kapott abból, ami még nem veszett el - , az igazgató pedig elmondta, hogy szerinte a kislánynak nem érdemes tovább próbálkoznia az integrált oktatásban. Ismer egy kis létszámú osztályokkal működő iskolát, beszélt is annak a vezetőjével és várják a szülő hívását.

Bogi részképességeit az iskola kiválasztásáról döntő Szakértői Bizottság felmérte, kiderült, hogy azok nyolcvan százalékában 3-8 évvel a korosztálya előtt jár.

Viszont miután ez a gyerek eltöltött 5 évet egy olyan iskolában mely tehetségpont egy másik iskola igazgatója szerint az szolgálná a legjobban az érdekét, ha szegregálnák.

A szülő végül elfogadta a szegregált iskola telefonszámát és időpontot is megbeszélt velük. Majd hazaérve egy levélben kérte, hogy a remélhetőleg csak elkallódott másik felvételit is megkaphassa. Azt is kérte az igazgatótól, hogy az intézményvezető írja le: nem veszi fel Bogit és a kislány számára egy szegregált intézményt tart a legmegfelelőbbnek a további általános iskolai tanulásra. A mai napig nem érkezett meg ez a levél.

Mit tesz mindeközben a gyermekvédelem?

Ha még kitart az olvasó a bejegyzés olvasásában, felvetődhet benne, hogy mit tett mindeközben vajon a gyermekvédelmi jelzőrendszer részét képező Gyermekjóléti Szolgálat és a Gyámügyi Osztály?

A szülő hónapok óta élénk levelezésben áll a Család és Gyermekjóléti Központ családgondozójával. A szakemberhez eljuttatott levélben a szülő részletesen leírta, hogy a lányával milyen megalázó módon bántak az iskolában és milyen aggasztó módon reagált erre a gyerek. Az családgondozó azt válaszolta végül, hogy ő nem felettese az iskolának, amennyiben a szülőnek ilyen jellegű gondja van, akkor forduljon panaszával a fenntartóhoz, ami jelen esetben az XY Tankerületi Központ.

Még néhány héttel később azért annyi már feltűnt a családgondozónak, hogy az iskola nincs a helyzet magaslatán. EMMI rendelet ide, házirend oda; ha csak az iskolán múlik, Boginak nem lesz kész a házi feladata és nem fog készülni óráról órára. Az iskola tudja azt hazudni állítani a Tankerületnek, hogy teljesíti a kötelességét, azonban az elért eredmények, vagyis inkább azok hiánya nem ezt mutatják Így a családgondozó - amikor a szülő már a sokadik levelet írta neki - végül felajánlotta, hogy a Gyermekjóléti Központban van fejlesztő, aki tudja korrepetálni a kiskamaszt.

Bogit az anyukája már eddig is vitte különböző fejlesztésekre nem kevés pénzért. Már évekkel ezelőtt rájött, hogy nem szabad csak az óvodára, iskolának és más erre szakosodott intézményekre hagyatkozni. Még ha van szakember, akkor sem biztos, hogy megkapja a lánya a szükséges fejlesztéseket.

Az iskola jelzését az általuk igazolatlannak tekintett hiányzásról megkapta az illetékes Gyámügyi Osztály és július elején el is indult egy védelembe vételi eljárás az igazolatlan órák miatt. Az ügyintézőnek tudomása volt arról, hogy Bogit az anyukája évek óta viszi fizetős fejlesztésekre. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy nagy lendülettel egy nyár eleji határozatban megvonja tőle a családi pótlékot. A határozat ellen nem lehet fellebbezni, a Gyámügyi Osztály ügyintézője ezt nagy súlyú döntést az iskolától kapott meglehetősen egyoldalú információk alapján hozta meg.

Mindeközben az iskolában…

Mivel a tanévnyitó előtt fél nappal, csütörtök délután kiderült, hogy a körzetes iskola nem veszi fel, Bogi ugyanott kezdi meg a következő osztályt, ahol az előzőt befejezte. Közben a kiskamasz sikeresen abszolvált egy osztályozóvizsgát magyarból, mert nem volt elég osztályzata, így a nyár egy része számára nem a pihenésről szólt.

Az első tanítási napon odament Bogihoz az énektanár és megkérdezte a kiskamasztól: Te még itt vagy? Nem úgy volt, hogy iskolát váltasz?

ff29114103.jpg

1 komment

2 éves a blog

2017. március 17. 18:26 - gyvgyj_gtm

Két éve és két napja indult a Gyermekvilág, gyermekjog blog és ebben a két évben  már volt időszak, amikor más teendők kaptak prioritás, így két nyári hónap ki is maradt a blog történetében.

Az elmúlt egy évben sem változott az általatok érdekesnek ítélt témák sora, az viszont tény, hogy ez előző évekhez képest sokkal több drámai történet kerül be a mainstream médiába, melyekről itt a blogon nem mindig íródik poszt.

Nem lehetett szó nélkül hagyni a székesfehérvári kisfiú halálhírét, mely sajnos a blog harmadik legolvasottabb bejegyzése lett. Persze a közvélemény azóta sem tudja, hogy mi történt, ahogy azt sem, hogy az érintett szakterület dolgozói kidolgoztak-e vagy sem egy forgatókönyvet hasonló helyzetben lévő családok támogatására.

A kényszerláthatás ma is ugyanolyan létező és gyermekeket maradandóan megnyomorító jelenség, mint legutóbb. Amelyik gondozó szülő nem akarja kockáztatni szülői felügyeleti jogát, az inkább átadja, akár akarata ellenére is a gyermeket a bántalmazó különélő szülőnek. Hogy a gyermek mit akar, azt nyilván nem kérdezik. Az üggyel hivatalból foglalkozók inkább azt feltételezik, hogy a gyermek azért panaszkodik, mert a gondozó szülő a különélő szülő ellen neveli. Nyilván ez egyszerűbb, mint lefolytatni egy tisztességes bizonyítási eljárást.

A közmédiából még 2015. őszén kiömlő áldozathibáztatás továbbra is aranyérmes és ahogy látható a közbeszédből sem tűnik el olyan lassan ez az attitűd. Nagy felelőssége van minden sajtómunkásnak, aki bárhogyan is megnyilatkozik erről a témáról.

Az elmúlt két évben 66 bejegyzés született és az utóbbi időszak minden posztja felkerült az index címlapjára, melyet egy nagyobb városnyi látogató olvasott el. Több blog és portál hivatkozott a Gyermekvilág, gyermekjog blogra vagy vett át forrásmegjelöléssel tartalmakat. Továbbra is érdemes levelet írni a blog e-mail címére, ha valaki tartalmat venne át. 

A kommentek sokat tettek hozzá a bloghoz, még ha nem feltétlenül lehetett egyetérteni a tartalmukkal. A trágár és személyeskedő kommentek továbbra sem megengedettek.

Köszönöm, ha olvassátok és megosztjátok a blogot és külön köszönöm, ha a kommentekkel valamit hozzáadtok a bloghoz.

2.jpg

Szólj hozzá!

Rosszgyakorlat – vol I.

2017. február 22. 15:49 - gyvgyj_gtm

Az előző bejegyzésben már volt szó a gyámhivatal által alkalmazott sajátos ügyfélkezelésről és itt még koránt sincs vége a sajátos gyakorlatoknak.

Amikor az ügyfél ügyet indít, a hivatal tárgyalást tűz ki. A hivatal ügyfélfogadási ideje nem túl ügyfélbarát, de már néhol már észrevehető a javulás. Nem csupán 8.00 és 16.00 között, hanem ettől eltérő időpontban is van lehetőség részt venni a hivatal által kitűzött tárgyaláson. Elméletileg.

Gyakorlatban előfordulhat az, hogy a tárgyalás időpontjának a meghatározása egy újabb lehetőség az ügyfél szórakoztatására. Ha ugyanis az ügyfél tájékoztatást ad, hogy mely napszak biztosan nem megfelelő számára, előfordulhat, hogy az ügyintéző pontosan és ismételten az ügyfélnek alkalmatlan időpontra teszi a tárgyalás időpontját.

Túlzás lenne? Aligha. Példa:

A gondozó szülő kapcsolattartás végrehajtást kért. Előzetesen tájékoztatta a hivatalt, hogy napközben délelőtt dolgozik. Ezért, ha megoldható, azt kéri, hogy a tárgyalás délután legyen, amikor a hivatalnak úgyis ügyfélfogadási ideje van. Vagy legyen a hivatal nyitási idejében, reggel 8-kor is. A kérés után a gondozó szülő nagy várakozással bontja fel a kapott ajánlott levelet, melyben valóban értesítették a tárgyalás időpontjáról. Ugyanaz az alkalmatlan hétköznap délelőtt, amiről szó szerint, az ügyintéző szemébe nézve nyilatkozott. Még csak nem is reggel, amit szintén kért, hogy legalább legyen lehetősége aznap később kezdeni a munkáját. Még csak nem is ügyfélfogadási időben. Nem.

Nyilván megkérdezte a hivatal, hogy ez mégis hogyan történhetett és kiderült a szomorú valóság: a tárgyalóterem beosztása miatt nem lehetséges az időpont módosítása. Biztos sokan vannak az ügyfelek, sokan is járnak a gyámhivatalba, más ügyintézők is tartanak tárgyalást, így valóban hihető, hogy a rendelkezésre álló csaknem 40 órából csak és kizárólag az az egy óra volt alkalmas a hivatalnak, ami neki viszont nem és amely időpont alkalmatlanságáról az ügyintéző biztosan tudott.

Ahogy várható volt, a gondozó szülő a tárgyalásra nem tudott elmenni.

Mi történt?

A hivatal megszüntette az eljárást.

A gondozó szülő a kapcsolattartás végrehajtását kérő levelében mindent leírt, az előző eljárásokban a hivatal maga is leírta, hogy a szülők között mediációra nincs lehetőség. A gondozó szülő időben értesítette a hivatalt, hogy a tárgyaláson megjelenni nem tud. Vagyis a hivatal nagy valószínűség szerint le tudta volna folytatni a bizonyítási eljárást és kötelezhette volna a különélő szülőt a kapcsolattartás pótlására. Megállapíthatta volna a különélő szülő önhibáját, bírságolhatott volna. De nem, nem tette meg. Hogy mi volt az oka? Ki tudja?

Vagyis az a tanulság, hogy amennyiben gondozó szülő vagy és a kelleténél gyakrabban távolmaradó különélő szülő ösztökélésére a hivatal közreműködését kéred, állj a hivatal rendelkezésére, bármi is történik, amikor a hivatal utasít. Különben a gyermek kapcsolattartás nélkül marad, ugyanis így nem szükséges a különélő szülőnek bepótolni a kapcsolattartást.

És, ha kedved van, talán már érdemes megkérdezni, a hivatalt, hogy mi is a helyzet a gyermek kapcsolattartási jogával és a különélő szülő kapcsolattartási kötelezettségével? Egyszer mindenképp.

Válasz?

file.jpg

Szólj hozzá!