Két éve és két napja indult a Gyermekvilág, gyermekjog blog és ebben a két évben  már volt időszak, amikor más teendők kaptak prioritás, így két nyári hónap ki is maradt a blog történetében.

Az elmúlt egy évben sem változott az általatok érdekesnek ítélt témák sora, az viszont tény, hogy ez előző évekhez képest sokkal több drámai történet kerül be a mainstream médiába, melyekről itt a blogon nem mindig íródik poszt.

Nem lehetett szó nélkül hagyni a székesfehérvári kisfiú halálhírét, mely sajnos a blog harmadik legolvasottabb bejegyzése lett. Persze a közvélemény azóta sem tudja, hogy mi történt, ahogy azt sem, hogy az érintett szakterület dolgozói kidolgoztak-e vagy sem egy forgatókönyvet hasonló helyzetben lévő családok támogatására.

A kényszerláthatás ma is ugyanolyan létező és gyermekeket maradandóan megnyomorító jelenség, mint legutóbb. Amelyik gondozó szülő nem akarja kockáztatni szülői felügyeleti jogát, az inkább átadja, akár akarata ellenére is a gyermeket a bántalmazó különélő szülőnek. Hogy a gyermek mit akar, azt nyilván nem kérdezik. Az üggyel hivatalból foglalkozók inkább azt feltételezik, hogy a gyermek azért panaszkodik, mert a gondozó szülő a különélő szülő ellen neveli. Nyilván ez egyszerűbb, mint lefolytatni egy tisztességes bizonyítási eljárást.

A közmédiából még 2015. őszén kiömlő áldozathibáztatás továbbra is aranyérmes és ahogy látható a közbeszédből sem tűnik el olyan lassan ez az attitűd. Nagy felelőssége van minden sajtómunkásnak, aki bárhogyan is megnyilatkozik erről a témáról.

Az elmúlt két évben 66 bejegyzés született és az utóbbi időszak minden posztja felkerült az index címlapjára, melyet egy nagyobb városnyi látogató olvasott el. Több blog és portál hivatkozott a Gyermekvilág, gyermekjog blogra vagy vett át forrásmegjelöléssel tartalmakat. Továbbra is érdemes levelet írni a blog e-mail címére, ha valaki tartalmat venne át. 

A kommentek sokat tettek hozzá a bloghoz, még ha nem feltétlenül lehetett egyetérteni a tartalmukkal. A trágár és személyeskedő kommentek továbbra sem megengedettek.

Köszönöm, ha olvassátok és megosztjátok a blogot és külön köszönöm, ha a kommentekkel valamit hozzáadtok a bloghoz.

Az előző bejegyzésben már volt szó a gyámhivatal által alkalmazott sajátos ügyfélkezelésről és itt még koránt sincs vége a sajátos gyakorlatoknak.

Amikor az ügyfél ügyet indít, a hivatal tárgyalást tűz ki. A hivatal ügyfélfogadási ideje nem túl ügyfélbarát, de már néhol már észrevehető a javulás. Nem csupán 8.00 és 16.00 között, hanem ettől eltérő időpontban is van lehetőség részt venni a hivatal által kitűzött tárgyaláson. Elméletileg.

Gyakorlatban előfordulhat az, hogy a tárgyalás időpontjának a meghatározása egy újabb lehetőség az ügyfél szórakoztatására. Ha ugyanis az ügyfél tájékoztatást ad, hogy mely napszak biztosan nem megfelelő számára, előfordulhat, hogy az ügyintéző pontosan és ismételten az ügyfélnek alkalmatlan időpontra teszi a tárgyalás időpontját.

Túlzás lenne? Aligha. Példa:

A gondozó szülő kapcsolattartás végrehajtást kért. Előzetesen tájékoztatta a hivatalt, hogy napközben délelőtt dolgozik. Ezért, ha megoldható, azt kéri, hogy a tárgyalás délután legyen, amikor a hivatalnak úgyis ügyfélfogadási ideje van. Vagy legyen a hivatal nyitási idejében, reggel 8-kor is. A kérés után a gondozó szülő nagy várakozással bontja fel a kapott ajánlott levelet, melyben valóban értesítették a tárgyalás időpontjáról. Ugyanaz az alkalmatlan hétköznap délelőtt, amiről szó szerint, az ügyintéző szemébe nézve nyilatkozott. Még csak nem is reggel, amit szintén kért, hogy legalább legyen lehetősége aznap később kezdeni a munkáját. Még csak nem is ügyfélfogadási időben. Nem.

Nyilván megkérdezte a hivatal, hogy ez mégis hogyan történhetett és kiderült a szomorú valóság: a tárgyalóterem beosztása miatt nem lehetséges az időpont módosítása. Biztos sokan vannak az ügyfelek, sokan is járnak a gyámhivatalba, más ügyintézők is tartanak tárgyalást, így valóban hihető, hogy a rendelkezésre álló csaknem 40 órából csak és kizárólag az az egy óra volt alkalmas a hivatalnak, ami neki viszont nem és amely időpont alkalmatlanságáról az ügyintéző biztosan tudott.

Ahogy várható volt, a gondozó szülő a tárgyalásra nem tudott elmenni.

Mi történt?

A hivatal megszüntette az eljárást.

A gondozó szülő a kapcsolattartás végrehajtását kérő levelében mindent leírt, az előző eljárásokban a hivatal maga is leírta, hogy a szülők között mediációra nincs lehetőség. A gondozó szülő időben értesítette a hivatalt, hogy a tárgyaláson megjelenni nem tud. Vagyis a hivatal nagy valószínűség szerint le tudta volna folytatni a bizonyítási eljárást és kötelezhette volna a különélő szülőt a kapcsolattartás pótlására. Megállapíthatta volna a különélő szülő önhibáját, bírságolhatott volna. De nem, nem tette meg. Hogy mi volt az oka? Ki tudja?

Vagyis az a tanulság, hogy amennyiben gondozó szülő vagy és a kelleténél gyakrabban távolmaradó különélő szülő ösztökélésére a hivatal közreműködését kéred, állj a hivatal rendelkezésére, bármi is történik, amikor a hivatal utasít. Különben a gyermek kapcsolattartás nélkül marad, ugyanis így nem szükséges a különélő szülőnek bepótolni a kapcsolattartást.

És, ha kedved van, talán már érdemes megkérdezni, a hivatalt, hogy mi is a helyzet a gyermek kapcsolattartási jogával és a különélő szülő kapcsolattartási kötelezettségével? Egyszer mindenképp.

Válasz?

2017. február 1-jén a parlament Igazságügyi Bizottsága továbbra sem támogatja, hogy az Országgyűlés elé kerüljön az Európai Tanács által 2010-ben elfogadott Isztanbuli egyezmény ratifikálása. Az esemény kapcsán több portál is hírt adott erről a történésről, világnézete alapján így vagy úgy. 

Aki nem értinett ebben a témában, nincsenek horzsolásai, melyekre büszke lehetne, talán nem is érti, hogy miért lenne érdemes ratifikálni egy egyébként már aláírt egyezményt és kívülállóként esetleg csak az nem világos számára, hogy ha valaki át mond, utána miért nem mond bét. 

Egy portál a február 1-jei események kapcsán a gyámhivatal munkájában megmutatkozó hiányosságokat mintegy alternatív valóságként jellemezte, ami egy kívülálló számára nyilván értelmezhetetlen. A cikk olvasása után nagy valószínűséggel kevesen kutattak utána, hogy az ombudsman hány jelentésben tárta fel a gyermekvédelmi rendszerben és a rendszer fejének számító gyámhivatal működésében fellehető anomáliákat. Az is nyilvánvaló, hogy kevesen fogják végigolvasni az alternatív valóság megfejtésére a Patent egyesület jelentéseit (1), (2), melyekben többek között a gyámhivatali problémákról is van szó. Pedig érdemes lenne, ugyanis nem csak felnőttekről van szó, hanem gyerekekről is, akik nagyon gyakran maguk is elszenvedői az erőszaknak. A gyermek a jövőnk. Hogy is vigyázunk rájuk?

Egy korábbi bejegyzésben már volt szó az elvált szülők kapcsolattartási nehézségeiről és a kényszerláthatásról. Hát igen, nagy visszatartó erő, akár a gyermek kárára is, hogy a gyámhivatal komolyan szankcionálja a kapcsolattartások elmaradását, bár a két nemnél előfordulhat, hogy másképpen billen a mérleg.

Alább részlet egy ügyből, ahol nem feltétlenül a konkrét ügy, hanem a sorokból kivillanó eljárásmód a lényeg. Az iratdarabban nincsenek nevek, a leírásban is van változtatás, mert nem feltétlenül a konkrét eset a lényeg, hanem az elbírálásnál, a határozat meghozatalánál alkalmazott elv.

A tények: a kapcsolattartás jogerősen szabályozott, a gyermek kéthetente páros hétvégéken szombat reggel 9-tól, vasárnap délután 17 óráig van a különélő szülővel. Amennyiben a páros héten a pótlás elmarad, bármilyen okból, úgy a következő héten pótolni kell, ugyanazon az időtartamban. A szülőknek lehetőségük van, arra, hogy bármilyen másik időpontot megbeszéljenek, amennyiben nem felel meg a következő heti pótlás.

Jelen esetben az történt, hogy a különélő szülő, jelen esetben a különélő szülő miatt elmaradt a kapcsolattartás a páros héten és a pótlásra azért nem került sor, mert páratlan héten az gondozó szülőnek és gyermekének előre eltervezett (a határozatban nem szerepelt, hogy kifizetett) programja volt. A gondozó szülő úgy döntött, hogy a régen várt programot választja a gyermekével és nem a szabad hétvégét. A különélő szülő pedig úgy döntött, hogy ahelyett, hogy egyeztetne a gondozó szülővel egy pótlást a kapcsolattartásra, inkább a vonatkozó jogszabályok szerint végrehajtást kér. A gyámhivatal egy tárgyaláson meghallgatta a szülőket, majd meghozta határozatát.

A Gyámhivatal szerint a gondozó szülői önhiba megvalósult, a gondozó szülőt pénzbüntetésre ítélte és kötelezte a kapcsolattartás pótlására.

Hogy mi ezzel a gond?

A gyámhivatal álláspontja az, hogy amennyiben bármelyik páros héten elmarad egy kapcsolattartás, úgy azt a soron következő héten pótolni kell. Még, az is, aki laikus, próbáljon belegondolni, hogy mennyire életszerű és mennyiben szolgálja a gyermek érdekét, hogy ezen szabályozás alapján a gyermek (és a gondozó szülő) egyetlen hétvégéje sem kiszámítható. Hiszen a különélő szülőnek bármi közbe jöhet páros héten és akkor páratlan hétvége lesz az különélő szülőé és a felszabaduló páros hétvége az gondozó szülőé.

A határozatot szigorúan betartva -és ilyen kérelmezős szülő mellett nincs más lehetőség - nem lehet többet hetekre előre szabadidős, kulturális és korosztályos csoportos programot tervezni-szervezni ahogy a gondozó szülő sem tervezhet semmilyen programot magának. Agyő hosszú hétvégék, agyő messzebb lakó családtagok, barátok. Aki a szülők rugalmasságára hívná fel a figyelmet, az kérem, ne tegye. Hatósági eljárásról van szó, és vannak olyan szülők, akik ezt a gyakran alkalmazott szabályozást jól kezelik, de az nem az a helyzet.

A különélő szülő attitűdje alapján a hatóság megtehetné, hogy értékeli, hogy mennyiben szolgálja gyermek mindenek felett álló érdekét az átgondolatlan szabályozás, mely alapján a kiskorú nem tervezhet egyetlen hétvégére sem baráti, sem családi programot.

Azt is megtehetné a hatóság, hogy megvizsgálja, vajon mennyire szolgálja a kiskorú érdekét, hogy az amúgy is túlterhelt, családfenntartóként a munka-gyerek-magánélet vonalon egyensúlyozó gondozó szülő a hivatali procedúrával kap egy újabb terhet. Hiszen a különélő szülő csupán kéthetente hétvégén van a gyermekkel, ha éppen nem mondja le a kapcsolattartást. A gondozó szülő pedig a kettő felnőtt feladatát maga látja el. Az hivatalos eljárás miatt az amúgy is kicentizett ideje terhére a hatóság idézésére a hivatalba be kell menni. Igaz ugyan, hogy adnak igazolást, hogy  gondozó szülő a gyámügyi osztályon jegyzőkönyvezett és nem a műkörmösnél lébecolt munkaidőben, így legalább a munkahelyén is tudnak a történetről. A szintén kicentizett szabadideje (haha) terhére a gondozó szülőnek lehetősége van a határozat fellebbezésére és a másofokú hatóság néhány hét/hónap után majd hoz is döntést. Vagyis a szánhat a fellebbezés megírása temérdek időt és laikus botcsinálta jogászként több óra/nap alatt kikeresheti és értelmezi az összes vonatkozó törvényt, vagy a szintén kicentizett pénztárcája terhére kifizet néhány ezer/tízezer forintot egy ügyvédnek.

És a másodfokú hatóság döntése sem az utolsó lépés, évek, hónapok telhetnek el, mire az eljárás végére - minden jogorvoslati fórumot, bíróságot, megjárva - pont kerülhet.

Aki arra hívná fel a figyelmet, hogy tetszett volna elengedni a gyermeket a különélő szülővel, az kérem, ne tegye.

Egyszerűen nem életszerű az, hogy a különélő szülői önhibából elmaradó kapcsolattartás végül miatt végül mégis az anyát büntetik meg. Ebből az eljárásból a gyermek biztosan nem profitál. A gondozó szülő egyébként is ragaszkodik a kapcsolattartás pótlásához, neki is jár a szabad hétvége.

Egyszerűen nem lenne szabad életszerűnek lennie, hogy egy ügyintéző vélhetően mindenfajta beleérző képesség és hajlandóság nélkül gondozó szülői önhibát állapítson meg, ahelyett, hogy feltárná a kapcsolattartást kérelmező különélő szülő motivációját, vagy hogy esetleg visszaél-e a különélő szülő a kapcsolattartási jogával. Végül is az ügyintézőnek ez csupán a munkája, ezért kapja a fizetését a fűtött munkahelyén órabérben. Amikor lejár a munkaideje, hazamehet és pihenhet. Ha feltárja a motivációt, ha nem, a fizetés ugyanúgy megérkezik a számlájára. Neki nem vesz el az életéből és nem is tesz hozzá, hogy mit ítél.

A történet többi szereplőjének viszont ez az élete, amit nem órabérben mérnek.

Ismét drámai hír járja be a sajtót, egy 11 éves kisfiú halt meg otthonában, a saját ágyában. A gyerek, a hírek szerint, cukorbeteg volt, szerény körülmények között nevelte őt egyedülálló anyja. Az első hírek még arról szóltak, hogy kihűlés miatt halt meg a kisfiú, több tucatnyi portál írta meg a hírt, némelyik újra színezte a történteket, mintha nem lenne elég nagy a tragédia így is. Aztán néhány nappal később itt az újabb hír, hogy mégsem kihűlés lehetett a halál oka, ismét sok portálon lehet olvasni és megpróbálkozni a lehetetlennel. Megérteni, hogy mi történt.

Különös fintora sorsnak, hogy 2017. január 14-én közölt a feol.hu egy cikket arról, hogy a jogszabályváltozásoknak köszönhetően immár kötelező a családok együttműködése a védőnői hálózattal, ahogy a cikk bevezetője is szól:  „Januártól már nem mondható le a védőnői gondozás, illetve ha ezt a szülő megteszi, az veszélyeztetésnek számít.” Aki ezt elolvassa, azonnal kedvet érez ahhoz, hogy együtt működjön a védőnővel. Kár, hogy a 11 éves kisfiú, ekkor már napok óta halott volt. Így nem tudhatta meg a cikkből, hogy „Innentől (értsd: az iskoláskor kezdetétől) az iskolai védőnők dolga a diákok gondozása.”

Az országos sajtó is rácsapott a tragikus történetre és idéznek Székesfehérvár polgármesterétől, aki a Facebook oldalán ír ennek a szomorú hírnek a kapcsán. És valóban, a polgármester egy országos kereskedelmi televízióból tudta meg, hogy mi történt az általa vezetett városban, és igen, ez elég kellemetlen. A polgármester sem tudja, hogy szociális, egészségügyi vagy emberi mulasztás miatt halt meg a kisfiú és a közleményében, ahogy több sajtóorgánumban is inkább azt emeli ki, hogy merjenek segítséget kérni az emberek és felhívja arra is az emberek figyelmét, hogy amennyiben észrevesznek segítségre szoruló embert jelezzenek maguk is. 

A tudósítások a tragédiával nem tudnak mit kezdeni, a rendőrségi hírzárlat teljes. A szomszédokat, környéken lakókat, a vélt vagy valós ismerősöket faggatják. Az anyát a legtöbb cikk magának valónak, mogorvának és elutasítónak ábrázolja, melyre ráerősít a egy újabb feol.hu cikk is, ahol sikerült névvel is megemlíteni a kisfiút. Kérdés, mennyire lehet hiteles egy másik újságíró tudósítása, ha egy emberről úgy közöl leírást nyomtatásban tíz és százezrek számára, hogy annak alapja egy nyilvánvalóan szubjektív véleményt. Még az anya életkorát, mint objekítv tényt, sem sikerült kideríteni, de több tudósítás is említ életkort. Elég nehéz kibogozni a tudósításokból, hogy az anya akkor most egy 37 éves,könyvelő, aki az önkormányzattól néha kap munkát, vagy egy a gyermekének ebédet sem fizető, a kisfiút alul öltöztető ápolt, csinos ötvenes asszony. A kommenteket pedig el lehet olvasni a kommenteket bármelyik cikk, tudósítás alatt, magukért beszélnek. 

Ami hiányzik az online felületekről és nyilvánvalóan a való életből is, az a tiszta, egyértelmű kommunikáció. Hiányzik például egy valós alappal rendelkező jelentés a helyi szociális ágazat valamely vezetőjétől, ami arról szól, hogy igen, pontosan tudják, hogy hány egyszülős család van a körzetükben és igen, arról is tudnak, hogy hány egyszülős, fogyatékkal vagy tartós betegséggel élő gyermeket nevelő család van ugyanitt. Jó lenne, ha be tudnának számolni arról, hogy van kidolgozott és bevált forgatókönyv, hogy váratlan krízishelyzet, megbetegedés esetén hogyan nyújtanak valódi segítséget egy-egy ilyen családnak. Vagy tudnánk arról, hogy a rossz anyagi helyzetű családnak fel tudnak kínálni olyan programot, képzést, melynek segítségével magasabb jövedelemhez juthatnak. Vagy talán be tudnának számolni arról, hogy valódi közösséget építenek, ahol helye van annak is, aki valamiért lejjebb csúszott és magára maradt. Lehet folytatni a felsorolást, szándék szerint...

Remélhetőleg a vizsgálat kideríti, hogy mi történt, hogy máskor ne történhessen meg, nem csak Székesfehérváron, máshol sem. Egyszer talán, majd valaki összerak egy cselevési tervet, amivel könnyebbé lehet tenni annak a családnak az életét, ahol egy szülő van és a gyermek tartós beteg vagy fogyatékos.

És meg is csinálja. Egyszer. Talán.

Három úttörő kisfilmnek és az UNICEF hozzá kapcsolódó 1% gyűjtő reklámkampánynak köszönhetően szembesült Magyarország azzal, hogy itt és most a gyermekbántalmazás létezik. Sokkoló? Igen. És mi? Az, hogy a gyermekbántalmazás létezik, vagy az, hogy van, aki nyilvánosan beszél a gyermekbántalmazásról?  

Maga a téma – ezt szerintem senki nem vitatta –dermesztő. Ha jól tudom, nem volt még arra példa, hogy egy bántalmazott csoport (itt a gyerekek) képviselői ennyire direkt módon megjelenjenek képernyőn.

Ha megnézzük a statisztikákat, tudható, hogy Magyarországon igenis van gyermekbántalmazás, az is tudható, hogy a bántalmazások túlnyomó részét apák követik el. De ennyire közvetlenül ezt a tényt még nem mutatta meg senki, mint az UNICEF.

Dobott is tőle mindenki egy hátast.

Egy képernyőn megjelenő, szemmel láthatóan jó állapotban lévő gyerekről senki nem gondolja, hogy bántalmazzák. Egyszerűen dermesztő amint a gyerekek hidegen és tárgyilagosan túlélési javaslatokat adnak a képernyőn keresztül és közben minden néző tudja a lelke mélyén, hogy a gyermeknek egyszerűen nincs esélye. Hiszen mit tehet a komódos kislány, könyveket, székeket pakolhat, szekrénybe bújhat? Persze megteheti és meg is teszi, mert kétségbeesetten menekülne és mivel még gyerek, nem éri fel ésszel, hogy nincs menekvés. De legalább megpróbálja. Most még. És mivel gyermek, és nem felnőtt, nem jut eszébe, hogy kérhetne külső segítséget, bár ő még nem tudja, hogy nem lehet minden gyermeket megvédeni.

Valóban nem abuzált egyetlen kislányt sem férfirokona Magyarországon? Azon kell felháborodni, ha ilyen történik, vagy inkább azon, ha a képernyőről az arcunkba mondják, hogy ilyen megtörténik?

A másik kamaszlány az őt ért ütések ellen sállal, zoknival védi magát, és aki nézi a videót, talán belegondol, hogy vannak gyerekek, aki kapnak testszerte ütéseket. Ahogy a másik filmben beszélő fiúhoz hasonló bánásmódban is élnek gyerekek, akik bizony nekiesnek a kilincsnek, komódsaroknak. Ők, a maguk módján, megoldást keresnek a helyzetre, hogy ne fájjon, hogy nem sérüljön annyira, de mi felnőttek tudjuk, hogy nem ez a megoldás. 

Pont  az abszurditásuk miatt hatásosak ezek a filmek, hiszen arra nem számított senki, hogy az eddig monoklival vagy diszkréten zacskóval letakart fejű alakként megjelenített áldozatok megszólalnak. Egy néma plakátot lehet sajnálni, és lehet csendben elmenni mellette. De, hogy egy bántalmazott gyermek megszólaljon és az átélt bántalmazásokról beszéljen és jótanácsokat adjon?!

Az a megoldás, az lehet, hogy beszéljünk róla, és szembenézünk végre a ténnyel, hogy Magyarországon létezik gyermekbántalmazás és nem csak családon belül. Habár nem működik a gyermekvédelmi jelzőrendszer, mivel a törvényi keretek adottak, tegyük meg, amit meg lehet tenni.

Magyarországon – bármilyen hihetetlen – még nincs 20 éves a gyermekvédelmi törvény, és ezer sebből vérzik a gyermekek jogainak védelme.

Ne legyen senki tévedésben, ez a kampány felnőtteknek szól, nem gyerekeknek. És mi, felnőttek tudunk változtatni azon, hogy hány gyermeket bántalmaznak ebben az országban.

Te tettél már valamit a gyermekbántalmazás ellen?

A 2011. évi CXC. törvény alapján évről évre rendelettel szabályozzák a tanév rendjét, a 2015/2016-os tanévet a 28/2015. (V. 28.) EMMI rendelet határozza meg.  A rendeletben foglaltak alapján a tanév 2015. szeptember 1-jén, kedden kezdődik, az utolsó tanítási nap 2016. június 15., szerda, összesen 181 tanítási nap van egy tanévben, ami azt jelenti, hogy a tanév 201 munkanapjának 90%-át a gyerekek is munkával töltik, jobb esetben csak a kötelező 8 órában terheltek, rosszabb esetben egy kicsivel többel. A rendelet nem csak a tanév kezdetét és végét, hanem a szüneteket is szabályozza:

„Az őszi szünet 2015. október 26-tól 2015. október 30-ig tart. A szünet előtti utolsó tanítási nap 2015. október 22. (csütörtök), a szünet utáni első tanítási nap 2015. november 2. (hétfő). A téli szünet 2015. december 21-től 2015. december 31-ig tart. A szünet előtti utolsó tanítási nap 2015. december 18. (péntek), a szünet utáni első tanítási nap 2016. január 4. (hétfő). A tavaszi szünet 2016. március 24-től 2016. március 29-ig tart. A szünet előtti utolsó tanítási nap 2016. március 23. (szerda), a szünet utáni első tanítási nap 2016. március 30. (szerda).”

Ahogy áttekinthető a szünetek egy része pénteken, más része másik hétköznap kezdődik. A szünetek egy része viszont hétfőn ér véget és más részük viszont egy tetszőlegesen más hétköznapon. Érthetetlen módon.

A szülők – legalábbis a szerencsésebbje – hétköznap dolgozik, ha a szünet hétköznap kezdődik, így nem csak a gyereknek, szülőnek is rövid a hét. Sok értelme van a március 23-ig tartó 3 napos munkahétnek, amit egy kétnapos hétvége előz meg. A szülő így hivatkozhat a gyermekének iskolai szünetére, és vehet ki szabadságot, ha adnak neki. Nyilván döntően a nők fogják ezt tenni, ha esetleg a munkaadójuk elfelejtette volna, hogy ők anyák is, ez főleg a fizetésnél és munka kiosztásánál számít majd. Előfordulhat, hogy gyermekre a vidéken élő nagyszülők vigyáznak, így a szünet előtti iskolai napon –amikor a gyerekek már szinte csak játszanak és már korábban is haza lehet vinni őket – a gyermeket még el is kell juttatni a nagyszülőkhöz. A móka folytatódik a szünet végén, ugyanis az március 30-ig tart, azaz szerdán már mennek a gyermekek iskolába. Igen, nem kedden, hanem szerdán. Vagyis ismét szabadság kérése keddre vagy gyermek a nagyszülőnél. Akit kedden persze vissza kell juttatni a szülőhöz a szerdai iskolakezdésre. Majd 3 nap röpke iskola és megint hétvége.

Most komolyan! Nem lett volna egyszerűbb egy teljes hetet kiadni egyik vagy másik héten, nem kettébontani a szünetet és kalandtúrára kényszeríteni szülő és gyermeket egyaránt. Valóban egy nappal több így a szünet, de ha a tanév hétfőn és nem kedden(?!) kezdődött volna, nem is lenne hiányzó nap. Már ha valaki ragaszkodik a 181 naphoz.

A tanév befejezése szintén hétköznapra esik, szerdán írják a gyerekek fel a táblára, hogy vakáció. Nem mondom, hogy számfetisiszta, aki ezt kitalálta, de a 2014/2015-ös tanév is 2015. június 15-én, hétfőn fejeződött be, és volt iskola, ahol június 19-én pénteken volt az évzáró. A gyermekek nyilván arra a hétre szublimáltak és csak hétfőn és pénteken álltak az iskola rendelkezésére. Vagy a mindig és mindenkor a rendeletek által (is) szabályozott szülőknek kellett szabadságot kivenni, arra a pár napra. Ha esetleg a munkaadóban még nem tudatosult volna, hogy van gyermek, ezt a fél hétre vonatkozó szabadság kérincsélést ennek a tanévnek a végén is meg lehet tenni.

Annyira fájón logikus lenne, ha pénteken érne véget a tanév és még aznap lenne is tanévzáró, de hát ez úgy tűnik, nem megy.

Hogy lehet ezt még fokozni, az látható, ha egy kicsit elidőzünk a tanévre fordított munkanapok és a szabadnapok arányánál. A gyermekek, a felnőttnek számára 201 munkanapból álló tanévben 181 napot töltenek munkával. Bármilyen hihetetlen, ez a terhelés iskolaidőben nagyjából pontosan megegyezik egy felnőtt terhelésével, ugyanis a munkanapok mindössze 10%-át lehet nekik pihenéssel eltölteni. Az összes többi napon csak orvosi vagy szülői (félévente 3 nap) igazolással maradhat távol az iskolától. Ha kimerültség miatt a gyermek esetleg sokat késik és ezért az igazolatlan percekből igazolhatatlan óra lesz, még a gyermekvédelemmel (haha) is megfenyegetik.

Hogy mégis mi a különbség a gyermek és a felnőtt szabadságolása között? A felnőtt megmondhatja, hogy mikor menjen szabadságra. A gyermek meg csak fogja az iskolatáskát és robotként húzzon tanulni.

Pedig emberből van ő is.

Egy éve indult el a Gyermekvilág-gyermekjog blog. Egy kis visszatekintő az elmúlt év legolvasottabb bejegyzéseire, témáira, hozzászólásaira.

Már a blog indulásakor a gyermekek világát és az ő jogaikat érintő számos terület közül 3 került a középpontba és utólag elmondható, hogy a 3 leglátogatottabb bejegyzés pont ezeket a témákat érinti.

Leglátogatottabb post a közmédia áldozathibáztató műsora miatt készült poszt, amit nyilván nem olvastak a Kunigunda útján, hiszen akkor a nem sokkal későbbi műsorukban nem azt tesztelték volna, hogy egy kék foltokkal teleragasztott átlagos lányt hogyan nem vesznek észre az utcán. Abban a városban, ahol előfordul az út mellett, a csúcsforgalomban, telefondoboz előtt/mögött ürítő hajléktalan, ott nyilván nem megy át az érdektelenség szűrőjén néhány kék plecsni. Jobb lett volna valami értelmes és informatív anyaggal kitölteni az adásidőt, vagy akár meghívni néhány érintettet.

Elmondhatatlanul fontos, hogy gyermek (adott esetben a bántalmazott) szavahihetősége ne legyen megkérdőjelezve, a bántalmazott ne legyen hibáztatva. Minden esetben a bántalmazó a hibás, nincs kivétel. Az, hogy a hírt olvasó ember fejében ösztönösen felmerül a gondolat, hogy kivédhető lett volna, mondjuk a gyerek által kapott pofon, ha nem feleselt volna, nem szabad, hogy megoldási stratégiaként legyen elfogadva. Józanésszel belátható, a feleselő gyerek úgy kerülheti el a pofont, hogy a fegyelmezését a belátási képességgel rendelkező felnőtt másként oldja meg. Pont.

A második legtöbbet olvasott bejegyzés a sokak véleménye szerint nem is létező kényszerláthatást vázolta fel. Kényszerláthatás pedig van. Még mindig. Annak romboló hatása, hogy meglehetősen sok gyermeknek ki kell állni alkalomról, alkalomra ezt a tortúrát, ma még megbecsülhetetlen.

Számtalan azon szülők száma, akik az egykori házastársukon a gyermeken keresztül, a kiskorút eszközként felhasználva állnak bosszút, vagy folytatják az évek óta tartó bántalmazást. A gyermek – ha minden jól megy – azért mégis felnő és meg fogja vonni a mérleget. A gyermeknek az őt érintő kérdésekbe beleszólási joga van, korának és érettségének megfelelően. Egy gyermek már 12 éves kortól büntethető, felelősségre vonható, de a véleménye is számít már.

A harmadik bejegyzés a sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekek továbbtanulási kérdését feszegeti, ami folyamatosan olvasott poszt volt egész évben. A sajátos nevelési igényű gyermekek elméletileg integrálhatóak az oktatásba, gyakorlatilag ez kevéssé valósul meg.

A gyakorlatban teher a képzetlen tanárnak, teher a laikus szülőnek és szenvedés a gyermeknek. És ebben az esetben, azzal, hogy a gyermek felnő, a probléma nem szűnik meg, hiszen az elmaradt fejlesztések hátrányai felnőttkorban kamatostól jelentkeznek a csökkent munkaképességgel. Hogy csak egy tényezőt említsek.

Volt még néhány bejegyzés, mely az index címlapra is kikerült, az elmúlt egy évben összesen 11 és az összesen 55 bejegyzést egy kisvárosnyi látogató olvasta el. Az egyik legkevésbé látogatott és értékelt bejegyzés – meglepően? – az volt, ahol a gyermekek érdekében megvalósuló jó gyakorlatokról adna hírt a blog. Nem jelentkezett senki.

A blogban a hozzászólások előzetes moderálás után jelennek meg így néhány komment nem kerül nyilvánosság elé. Jellemzően az első hozzászóló egy troll volt. A hozzászólók között volt olyan, aki nyilvánvalóan fake hírt lőtt fel az éterbe, majd tényszerű cáfolat után saját téveszméjét még néhány helyen elhintette. Általában elmondható, hogy aki kommentelt, az inkább hozzátett valami értéket a bloghoz. Külön köszönet, ha valaki szánt és szán arra időt és energiát arra, hogy a saját történetét megosztja itt.

Még néhány hónappal ezelőtt sokan és sokféleképpen viccelődtek a Pedagógus Önértékelő Csoporton, vagyis inkább az elnevezésén. Tegyük hozzá joggal, de feleslegesen. Aki vette a fáradtságot és poénfarigcsálás helyett/előtt/után jobban belemélyedt a témába, és átolvasta az Oktatási Hivatal dokumentumait erről az értékelési módról, az már valószínűleg nem nevetett.

Az tiszta sor, hogy az elvégzett munka minőségét jó ellenőrizni, visszacsatolást adni. Nem lehet úgy dolgozni, hogy nincs visszajelzés, visszacsatolás. Az elvégzett munka soha nincs minősítve, ellenőrizve.

A jelenlegi rendszerben a pedagógus tanít, a gyermek tanul. Az évek alatt kialakult gyakorlat szerint szinte semmilyen mód nincs a tanűr ellenőrzésére, arra, hogy egy tanár hogyan adja le az óráját, milyen módszertant használ, egyáltalán megtanít-e bármit.

Ilyen szempontból a kisiskolások vannak a legnehezebb helyzetben, a szüleik együtt tanulnak velük és gyakran a békesség kedvéért inkább maguk végzik el a tanító feladatát. A szülők a tanító helyett lesznek tanítói a gyerekeiknek és gyakorolnak, magolnak, tanulnak nap nap után a tartalmasan együtt töltött idő helyett és a napi 8 óra kötelezően iskolában töltendő idő után.

Előfordulhat, hogy a szülő jelzi a tanítónak, hogy a betűvetést, írást, olvasást inkább az iskolában tanulja már meg a gyermek és ezt a kérést a tanító nem veszi jó néven. Hiszen ő pályája alatt már rengeteg gyereket tanított, van rutinja, tapasztalata, a szülőnek meg csak ez az egy/kettő/öt gyereke van, nehogy már ő jobban tudja, hogy mi kell egy iskolásnak. Ha ezért a kisiskoláson áll bosszút, szekálja, netán bántja a szülő gyakran hiába szól. Mivel ő nincs jelen a tanórákon, egy kisgyerek szava egy felnőtt tanáréval szemben semmit sem ér, a gyerek biztos csak úgy véli, hogy a tanító bántja őt. Nagyon érzékeny ez a gyerek kedves szülő, lehet, egy kis osztálylétszámú speciális iskolában jobb helye lenne, nem gondolja?

Úgy általában a szülőnek nincsen sok szava a tanárral szemben, ha sokat kekeckedik, úgyis az ő gyerekén csattan az ostor. Messze még az az idő, hogy a gyerek és a szülő partner legyen és ne csak egy leuralandó, kellemetlen tényező.

A pedagógus önértékelésről bővebben az Oktatási Hivatal honlapján lehet olvasni, áttekinthetőek, az összesen 9 területre kidolgozott önértékelési kézikönyvek. Elektronikus formában megtalálható az általános iskolák tanárainak szóló kézikönyv is, mely az Oktatási Hivatal által a TÁMOP-3.1.8-09/1-2010-0004 „Átfogó minőségfejlesztés a közoktatásban” c. kiemelt európai uniós projekt keretében készült.

A második javított kiadás 2016. január 25-én hagyták jóvá, mondhatni elég friss. Ez egy 102 oldalas kis könyvecske, mellékletekkel együtt. Ha valakit érdekel, innen megtudhatja, hogy az általános iskolában hogyan működik az önértékelés és magában az önértékelésben mennyit számít a szülők véleménye. Íme: „A 2. számú melléklet a pedagógus önértékelésében alkalmazott szülői kérdőív állításait tartalmazza, amelyek szintén sokrétű információt nyújthatnak a pedagógus munkájáról, személyéről, kapcsolatáról a szülőkkel, valamint megállapíthatók segítségével a kiemelkedő és a fejleszthető területek.”

A 2. számú mellékletben a kiadvány 92. oldalán elolvashatók a kérdések is melyekre a szülők válaszolhatnak:

„41. Időben tájékoztatja a szülőket és a tanulókat a feladatokról, elvárásokról.

42. Gyermekem otthoni tanulását tanácsaival segíti.
43. A házi feladatokat, a gyermekem munkáit rendszeresen ellenőrzi.
44. A szülőkkel való párbeszédét a kölcsönös megbecsülés, együttműködésre való törekvés, más véleményének tiszteletben tartása jellemzi.
45. Értékelése, visszajelzései rendszeresek, aktuálisak.
46. Fogadóórán informatív és gyermekem fejlődése szempontjából hasznos tanácsokat ad.
47. Szülői kérdésre időben és pontosan reagál.
48. Segítségért fordulhatok hozzá nevelési problémákkal.
49. Felismeri a tanuló problémáit, tanulási nehézségeit és képes segítséget nyújtani.
50. A tanulók bizalommal fordulhatnak hozzá.
51. Gyermekem hosszabb hiányzása esetén lehetőség szerint ad időt és segítséget a felzárkózásához.”

Igen, ezek alapján a kompetenciákat néhol keverő, többnyire felületes kérdések alapján lehetséges ma egy szülőnek értékelni a pedagógust, de csak akkor, ha az intézményi szülői szervezet írásban és kifejezetten kéri ezt és jegyzőkönyvezi is (56. oldal. 4. pont) Mivel 8-tól 4-ig kötelező az iskola értelmezhetetlen a gyermek otthoni tanulására vonatkozó kérdés (42. kérdés). Vagy a heti 40 óra nem elég a tanulásra? Amennyiben a gyermekkel kapcsolatban nevelési problémák vannak, nagy valószínűséggel kevés pedagógus partner a megoldásban, mondván oldja meg a szülő (48. kérdés). Sőt, jellemzőbb az, hogy a tanár ír be a gyermek ellenőrzőjébe, ha a gyermek nem jól viselkedett az órán/szünetben/ebédnél/napköziben, és utasítja a szülőket, hogy beszélgessenek el vele a helyes viselkedésről otthon. A szülők nagy valószínűséggel más szempontok mentén (is) értékelnék a gyermekeik tanárait, ezzel a 10 kérdéssel a felszínt kapargathatják meg csupán, vagy azt sem.

Sajnos így ez a rendszer így, nagy valószínűséggel, nem fog jól működni. Felesleges terhet ró a a jól teljesítő tanárokra, az alkalmatlanja pedig pont ettől nem fog észbe kapni, csupán papírmunkával igyekszik takargatni hiányosságait.

Biztos mindenki találkozott már olyan tanárral, aki, a legtöbb óráján minősíthetetlen teljesítményt nyújtott, vagy csak szimplán alkalmatlan volt a feladatra. Amikor egy ilyen tanár végigmegy ezen a procedúrán (kézikönyv 36. oldal), elolvassa az értékelésében szinte súlytalanul, és minden bizonnyal kellő intelligenciával megírt szülői véleményt az másnapra megvilágosodik? Tényleg? Valószínűleg, erre elég kicsi az esély. Nagyobb az esély arra, hogy amennyiben néhány szülő le merte azt írni, hogy a tanerő szakmaiatlan, alkalmatlan dafke is szívatni fogja az osztályokat. De az önfejlesztési tervet biztosan elkészíti.

Jellemzően a jól, vagy nagyon jól tanítók pedig megszívlelik a kapott kritikát és igaz lesz a mondás, azt a lovat ütik, amelyik húz. Aki eddig is magasról tett a tanításra, a gyerekekre, a tanrendre, az nem fogja magát önértékelni, hanem továbbra is kibekkeli a tanéveket szépen sorban.

A megoldás nagy valószínűséggel nem ez az uniós pályázatból készült füzetecske lenne, önértékeléssel, vezetőpedagógussal, intézkedési tervvel, jegyzőkönyvekkel és brutális mennyiségű adminisztrációval együtt. Ideje lenne inkább szemléletet váltani. Talán lehet arra is pályázni az Uniónál, hogy a bántalmazó tanárt ne fedezhesse senki, ahogy az alkalmatlant sem. Így talán nem lenne kontraszelekció a pályán.

Annak, akit nem érdekel a gyerekek sorsa, és mégis köze van az oktatáshoz, elég lenne néhány gazdasági alaptanulmányt elővenni, hogy tudja azért attól több a tét, hogy egy tanár évekig szívat vagy sem néhány osztályt. Egy jobb tanár elő tudja segíteni, hogy diákja évekkel később nagyobb bevételre tegyen szert. Kicsit bonyolult ugyan a képlet, de könnyen belátható, hogy jobb tanárral jobb eredményt érnek el a gyerekek és a pozitív hatás még évek múlva is érződik. Ezért is érthetetlen ez a „pöcsölés”, így, ebben a formában.

Akit megkérdeznek, hogy Magyarországon kihez lehet fordulni, ha bajba kerül egy gyermek, nagy valószínűséggel két intézményt fog megnevezni. A gyermekjóléti szolgálatot és a gyámhivatalt. Bármilyen hihetetlen, de sokkal több intézmény foglalkozik valamilyen módon a krízishelyzetbe került gyermekekkel.

Íme, egy nem teljes összefoglaló ezekről az  intézményekről, szívesen fogadunk kiegészítéseket.

A gyámhivatalokkal kezdve a felsorolást, érdemes megemlíteni, hogy míg évekkel ezelőtt a gyámhivatal az önkormányzathoz tartozott, ez 2013. január 1-én megváltozott: a gyámhivatal ma már a kormányhivatal része. 2015. április 12-től a gyámhivatalnak már a neve sem az, ami volt, hanem gyámügyi osztálynak hívják és a Járási – Budapesten a kerületi – Hivataloknak egy osztálya. Aki érintett, a területileg illetékes kormányhivatal honlapján tájékozódhat a kormanyhivatal.hu-n.

A 2015-ös évben (is) volt szó a gyermekvédelem rossz helyzetéről, amit a szaktárca törvénymódosítással  is próbált orvosolni, így „2016. január 1-jétől a családsegítés csak gyermekjóléti szolgáltatással integráltan – egy szervezeti és szakmai egységben – működhet: települési szinten a család- és gyermekjóléti szolgálat, járási szinten a család- és gyermekjóléti központ keretében.” Ezeknek a szolgáltatásosnak a biztosítása továbbra is önkormányzati feladat. Bővebben itt lehet erről olvasni.

Az Emberi Erőforrások Minisztériumához tartozik a Szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárság. Ennek és a Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkárságnak a háttérintézménye a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet, mely a szociálpolitikai, család-politikai, gyermekvédelmi, esélyteremtési, ifjúság- és drogpolitikai irányítási és szakmapolitikai feladatainak megvalósításában támogatja az államtitkárságokat. Ha ez így sok ember számára nem ismert, azért jó tudni, hogy ennek az intézetnek az egységeként működik az OKIT - Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat - mely a hozzátartozók közötti erőszak, a prostitúció és emberkereskedelem áldozatainak megsegítésével foglalkozik. Ez az a szolgálat, mely az információnyújtás mellett azonnali segítséget nyújt, akár szabad férőhelyet is, ha van. Telefonon az ország egész területéről éjjel-nappal hívhatóak a 06-80/20-55-20-as telefonszámon. Ez az intézet működteti a bantalmazas.hu honlapot, mely kifejezetten fontos híreket tartalmaz, lehet e-mailt is írni a okit@ncsszi.hu címre. Gyorsan és hatékonyan tájékozódhat az, aki máshol még nem tudott, nem mert, akár a távoltartásról is.

Egy másik hivatal a Nemzeti Rehabilitációs Hivatal (NRH), melynek feladata többek között „a szociális, gyermekjóléti és gyermekvédelmi szolgáltatók, intézmények ágazati azonosítójával és országos nyilvántartásával, a szociális szolgáltatások országos jelentési rendszerével, a szociális szolgáltatások, a gyermekjóléti alapellátások és a gyermekvédelmi szakellátások finanszírozásának ellenőrzése céljából vezetett nyilvántartással, az Országos Gyermekvédelmi Szakértői Névjegyzékkel kapcsolatos feladatokat ellátása.” Ez az intézmény szintén egy költségvetési szerv, feladatát a 74/2015- számú kormányrendelet határozza meg. A NRH része a Szociális Főosztály, mely szakmai és hivatalos kapcsolatot tart például a szociális és gyámhivatalokkal, az önkormányzatok és az önkormányzati társulások szociális igazgatási egységeivel, továbbá a szociális, gyermekvédelmi és gyermekjóléti ellátásokat fenntartó szervezetekkel. A Hivatal - szociális, gyermekjóléti, gyermekvédelmi feladatkörében – ellátja a „gyermekjóléti és gyermekvédelmi szolgáltatók, intézmények esetén a működés engedélyezésével működtetésével kapcsolatos feladatokat.” Jogosult ellenőrizni is a Szociális és gyermekvédelmi intézményeket, részletek erről itt olvashatók.

Az Országos Gyermekegészségügyi Intézet a Nemzeti               Egészségfejlesztési Intézet része. Azért került bele a felsorolásba, mert ez az intézet készíti a gyermekbantalmazas.hu honlapot. A bemutatkozásból kiderül, hogy igazán átfogó területen foglalkoznak a gyermekeket érintő dolgokkal: „Évek óta foglalkozunk a gyermekbántalmazás és elhanyagolás kérdéseivel is. Módszertani levelet, oktatási anyagokat adtunk ki, számos konferenciát szerveztünk. Ezzel a honlappal a szakemberek mellett a laikusok felé is szeretnénk fordulni, mert a gyermekbántalmazás és elhanyagolás megelőzése össztársadalmi feladat, közös felelősségünk. A honlapra feltöltött anyagokkal szeretnénk tájékoztatni, szemléletet formálni. Célunk, hogy nyíltan lehessen erről a kényes témáról beszélni. Nem vállalhatjuk azonban egyéni problémák megoldását, ezt szolgálják a helyi gyermekvédelmi szakemberek, segítő szervezetek és szolgálatok http://www.gyermekbantalmazas.hu/fooldal honlapon számtalan információs anyag megtalálható.” Mivel a bejegyzés írásakor a lap nem volt elérhető, bővebben itt lehet olvasni róluk:

Egy másik intézmény a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, mely fenntartója több javítóintézetnek és gyermekotthonnak is. A szociális ellátórendszer változott a rendszerváltás óta, egy összefoglaló a honlapjukon olvasható erről. A fenntartói feladatokon túl a Főigazgatóságnak vannak még gyermekjóléti, gyermekvédelmi feladat is, az SZMSZ szerint például „összesíti, kiértékeli és elemzi a szolgáltatók és intézmények által szolgáltatott és más az ellátó rendszerrel kapcsolatos adatokat, javaslatokat, azokat megküldi a miniszternek, és honlapján folyamatosan közzéteszi…” A Főigazgatóságon, ahogy a szervezeti ábrán is látható van Gyermekjogi Osztály, Gyermekvédelmi osztály és Szociális Feladat ellátási osztály is. A Főigazgatóság honlapján a szakmai anyagok között külön menüpontot szentelnek a Gyermekbántalmazás felismerése és kezelése témának, összesen 3 pdf fájl található itt, részletes szakmai anyagok.

Azért, hogy az intézmények egy részét bemutató írás keretes legyen, meg kell említeni, hogy most még létezik Magyarországon egy olyan intézmény is, melyet úgy hívnak, hogy Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központ (OBDK). Ezt az intézményt 2012. augusztus 1-i hatállyal a lett létrehozva: „az OBDK központi hivatalként ellátja a betegek jogainak hatékony védelmét, és letéteményese az ellátotti és gyermeki jogok védelmének.” Az OBDK jogvédelmi képviseletet lát el, nem csak gyerekek, de felnőttek tekintetében is. Hatóságként pedig vezeti a betegjogi, ellátott jogi, gyermekjogi képviselők nyilvántartását és folyamatosan nyomon követi az egészségügyi szolgáltatások hozzáférhetőségét, az ellátásszervezéssel, beutalási renddel, betegtájékoztatással kapcsolatos szabályok érvényesülését. Ami miatt ebbe felsorolásba is belevettem ezt az intézményt, az az, hogy az OBDK részéként működnek a gyermekjogi képviselők, akik a közreműködnek a gyermekvédelmi gondoskodásban részesülő gyermek e törvényben meghatározott jogainak védelmét, és segíti a gyermeket jogai megismerésében és érvényesítésében, valamint kötelességei megismerésében és teljesítésében. Ezen kívül a gyermekjogi képviselő figyelemmel kíséri az óvoda, az iskola, a kollégium és a pedagógiai szakszolgálat intézményeiben folyó gyermekvédelemmel kapcsolatos tevékenységet, segíti a gyermeki jogok érvényesülését. Joga van indokolt esetben megkeresni ezeknek az intézményeknek a fenntartóját és szükség szerint – a gyermek érdekében – akár gyámhatósági eljárást is kezdeményezhet.

A felsorolás a hosszú, de nem teljes. Valószínű, hogy a gyermekvédelemmel, gyermekjoggal foglalkozó intézmények kis része került most említésre. A bejegyzést olvasva talán van, akinek felvetődik a kérdés, ha ennyi hivatal és így foglalkozik a gyerekekkel, miért történt meg Szigetszentmiklós vagy Kisléta, miért létezik a kényszerláthatás és áldozathibáztatás, miért küzd sok szülő nap, mint nap a sajátos nevelési igényű gyermeke közösségi elfogadtatásáért, miért bántalmazhatnak gyerekeket nevelési, oktatási intézményekben?

Igen, kérdésből is sok van.

Vannak olyan témák, melyeket nem lehet elégszer ismételni. Talán egyszer lesz változás, talán. Az év utolsó bejegyzésében néhány téma, ahol a történetek kárvallottjai a gyermekek.

A szülő-gyermek kapcsolatot próbára teheti a szülők válása. Mivel a korábban valószínűleg jó kapcsolatban lévő szülők között a kapcsolat megromlik, megszakad vagy legalábbis megváltozik ez hatással van a gyermekre. Ebben a térben, ebben a kapcsolatban a gyermek, logikusan nem vagy nehezen találja meg a helyét. Ha a szülő ember marad és erőfitogtatás helyett a kiskorú érdekeit nézi, egy magabiztos és boldog felnőttkort alapozhat meg.

Most még nem lehet tudni, hogy, mi lesz azzal a kisfiúval, aki miatt a nagymamája győri bíróság előtt kellett, hogy sztrájkoljon. Hónapokra elszakították az anyukájától, féltestvérétől, megszokott környezetéből. Talán egyszer megoldódik az ügy, de a hatás nem marad el.

Vannak szakértők, akik hamarabb hibáztatják, az áldozatot a bántalmazottat, mintsem felmérnék, hogy a bántalmazó hogyan lenne megfékezhető.

Hiába van egy gyermekvédelmi törvény és van gyermekvédelmi jelzőrendszer, az úgy tűnik, nem működik túl jól.

Végül, de nem utolsó sorban az örök téma és konfliktusforrás a különélő szülő és a gyermek kapcsolattartása. A hírek szerint még most is gyakori, hogy különbség van a különélő szülő és a gondozó szülő bánásmódjának értelmezésében. Hiába van veszélyeztetve a gyermek a különélő, bántalmazó szülőnél, a hatóságok nem lépnek.