Gyermekvilág, gyermekjog


Lehetetlen vagy tehetetlen

2017. szeptember 26. 19:10 - gyvgyj_gtm

Sokan visszasírják azokat az időket, amikor a gyengébben teljesítő vagy másként funkcionáló gyerekeket úgynevezett kisegítő iskolába kellett íratni a szülőknek. Mivel ezek a gyerekek felnőve részesei kell, hogy legyenek a társadalomnak – egyébként már most is azok – értelmesebb célnak tűnik integrálva oktatni őket így együtt tanulnak az átlagos – van ilyen? – gyerektársaikkal és közben fejlesztik őket, hogy leküzdjék a hátrányaikat. Fejlesztik? Leküzdi?

Sok kritika éri manapság a hazai és nemzetközi oktatást, lássuk be, okkal. Jó lenne tudni, hogy mi történik az intézményekben, hogy a folyton tanulni vágyó csillogó szemű 6-7 évesből néhány évvel később egy stresszes és nyilvánvalóan alulteljesítő kiskamasz lesz. Még akkor is, ha ő olyan átlagos gyerek, aki nem lóg ki semmilyen irányban a sorból.

Azoknak a gyerekeknek, akik sajátos nevelési igényűek az átlagtól, khm valamivel nehezebb dolguk van az iskolában. Ők azok, akik valamilyen nehézséggel küzdenek és az is gyakran előfordul, hogy közben több más képességükben pedig kiemelkedők. Velük nem tud igazán mit kezdeni a rendszer, mármint az oktatási rendszer. A gyerekekkel foglalkozók szakemberek sajátos hozzáállása számos módon megmutatkozik. Előfordul, hogy a másként teljesítő gyereket az iskola maga diagnosztizálja és bármiféle szakembert megelőzve javasol kislétszámú szegregált iskolát. Ugye, ezt nem teheti meg, mert az általános iskolának a diagnosztizálás helyett az alapfokú oktatással kell foglalkoznia. Az is előfordul, hogy a diagnosztizált BTMN vagy SNI gyereket megtartja az iskola, de a fejlesztéseket csak papíron kapja meg a gyerek. Vagy megkapja, de az nem elegendő és elmarad az elvárt fejlődés. Ezek persze megmutatkoznak a következő vizsgálaton. Addig a szülő is jelezheti a lemaradást, hátha történik valami. Hagy nyugtassam meg az olvasót, nem fog. Legfeljebb a szülőt fogja az iskola összeférhetetlennek bélyegezni egyben elkezd igyekezni, hogy megszabaduljon az SNI gyerektől. Nagyvonalúan javasolja az iskolaváltást, hátha talál a szerencsétlen adófizető szülő egy másik befogadó intézményt.

Mivel a tankötelezettség határa 16 év, nyilván előbb utóbb lesz egy iskola, ami eleget tesz a Szakértői Bizottság javaslatának és felveszi az SNI gyereket, de a szülő jó, ha tudja, amíg nincs másik iskola, nem érdemes kiíratni az eredeti iskolából a gyereket. Még akkor sem, ha ott nem látják szívesen a diákot, ugyanis könnyen előállhat egy olyan helyzet, amikor a tanköteles korú gyerek iskola nélkül marad. Ilyen esetben a szülőt vonják felelősségre, ki gondolta volna.

És akkor nézzük, hogy miből is áll(hat) az a bizonyos fejlesztés, amire az SNI gyerek jogosult. Amíg a BTMN-es gyerekek mindösszesen 2-3 óra fejlesztést kaphatnak hetente, addig a SNI gyerekeknél ez az óraszám már felkúszhat heti 10 órára. Elméletileg. Gyakorlatban a heti fejlesztések száma ettől kevesebb, sokkal kevesebb. A fejlesztő pedagógus általában heti 1-2(!) órában tanórán támogatja a kisdiákot, értd ez alatt, hogy a diák mellett ül a padban és segít neki, miközben a tanár az osztály többi részével is foglalkotik. Hetente 1-2 (!) másik órában a fejlesztő kétszemélyes helyzetben vagy nagyon kis csoportban foglalkozik a diák(ok)kal. Hogy ez a bűvös fejlesztés kifejezés mit takar, az főleg a diák problémájától függ. Az biztos, hogy a legtöbb szülőnek fogalma sincs, hogy pontosan mi is zajlik az iskolában a fejlesztő és a gyereke között, milyen módszerrel és mit terveznek elérni. Előfordulhat az is, hogy a fejlesztő valamilyen módon tájékoztatja a szülőt, és van arra is példa, hogy rendszeres és élő együttműködés jön létre.

Palkovics László államtitkár úr nyilatkozta a szeptember 19-i, a Republikon Intézet által szervezett konferencián, hogy a magyar iskolákban nincsenek betekintőablakok az ajtókon, nem úgy, mint az amerikai iskolákban és nem is tervezik, hogy a tanárok oktatási autonómiájába akár ilyen módon beleszólnának. Az egyentankönyvek és a több tucatnyi lojális Tankerület vagy micsoda korában nagyjából mindegy, hogy azon az ajtón van-e ablak vagy nincs, az oktatási autonómia mértékét meg bárki elképzelheti.

Akinek sérülten született gyereke vagy már korábban kellett fejleszteni, az már az iskola előtt a saját zsebéből néhány százezret/milliót rááldozott a gyereke megsegítésére. Annak a szülőnek nem lehet zárt ajtót mutatni. Ugyanis ennek a szülőnek eddig a nem kevés pénzt kereső, valójában megfizethetetlen munkát végző fejlesztő gyógypedagógus, gyógytornász, konduktor mindent alaposan és részletesen elmagyarázott, megmutatott, felvázolt. Vagyis a szakember és a szülő között létrejön egy partneri viszony és a gyerek érdekében szorosan együttműködnek. Nem pedig esetlegesen a szakember jóindulatán és szabad kapacitásán múlt, hogy érkezik-e e-mail a gyerekkel folyó munkáról.

Nem lehet úgy manapság böngészni az internetet, hogy a gyerekek kiemelkedően magas óraszámáról ne essen szó. Heti 36-41 óra. Rengeteg. Miközben a heti javasolt fejlesztések száma meg maximum 10 óra lehet, ami a valóságban 4 óra körül mozog. Vagyis az iskolai órák mindössze 10 százalékában van megsegítve a gyerek, a többi 90-ben meg boldoguljon ahogy tud. Ezzel nem csak az a probléma, hogy a gyereknek az iskola így egyfajta kiképző táborrá alakul, hanem az, hogy ebben a táborban ott vannak a vele foglalkozó képzelten tanárok is. Nincs ugyanis minden tanárnak képesítése az SNI gyerekekhez. Így valószínűleg gyakran előfordul, hogy olyan matematika, magyar, történelem és még sorolhatnám tanár tartja az órákat, aki szaktanárként végzett, a tantárgyát jól is tudja tanítani, még nem is túl fásult, de Aspergeres, figyelemzavaros gyereket jó, tízet látott a pályafutása során. Azokat is csak addig, amíg át nem üldözték egy toleránsabb* vagy egy szegregált iskolába. És hiába a képzetlenség olykor a motiválatlanság, még soha nem hallottam olyan történtet, amikor felmentettek volna egy tanárt, mert nem tudott bánni a rábízott gyerekkel.

Ezen a ponton juthat az olvasó eszébe, az, hogy ezeknek a tanároknak helyben van egy felettese is. Bizony, az egyes iskolák vezetői, az iskolák igazgatói azok, akiknek akinek pontosan tudniuk kellene, hogy elegendő-e az a fejlesztés, amit a gyerek kap. Sajnos a legtöbb esetben az iskola vezetésének sincs fogalma arról, hogy mi is zajlik fejlesztés címén a saját intézményében. Mással egyszerűen nem magyarázható, hogy az SNI gyerekek számos, és a sajtóban is olvasható módon szenvednek hátrányt és maradnak le. Hát nem egyszerűbb lenne az iskolának változtatni? Így vagy úgy.

Magyarul és egyértelműen, ha rendszeresen és huzamosabb ideig nem tudnak és nem is akarnak megfelelni a saját alapító okiratukban foglaltaknak, nem érnek el eredményeket a sajátos nevelési igényű gyerekekkel, akkor változtassák meg és azt a dokumentumot. Ha egy iskolában jóval az országos átlag alatt van ezeknek a gyerekeknek a száma – 10 százalék helyett 1-2, akkor vállalják ezt. Mondják meg határozottan: nálunk nincs helye SNI gyereknek. Mert annak, semmi értelme nincs, hogy papíron integráló az intézmény, a valóságban meg.

A legtöbb esetben ezek az intézményvezetők kényesen ügyelnek arra, hogy papíron minden vagy nagyjából minden rendben legyen és kiállnak amellett, hogy a gyerek a „hülye”, ha nem fejlődik a (papíron) heti 2 órától. Még soha nem hallottam olyan történetet, ahol egy iskolaigazgatót menesztettek volna, mert a rábízott gyerekek nem kapták meg a szükséges fejlesztés vagy nem fejlődtek volna az elvárható mértékben. Vagy bármilyen módon felelősségre vonták volna, hogy a dupla fejpénzt felveszi, de szimplát sem nyúlt cserébe. Nagyon szomorúnak tartom, hogy azok az emberek, akik rendelkeznek elegendő információval és eszközökkel, alig emelik fel a hangjukat ez elégtelen fejlesztések miatt. Nem igazán jellemző, hogy az iskolaigazgató arról nyilatkozik, hogy kevés az a fejlesztés, amit adhatnak, hogy elégtelen az ellátás, ha csupán az órák 10 százalékában van fejlesztő pedagógus és elégedetlenek, mert nincs keretük és lehetőségük képezni a saját kollégáikat a sajátos nevelési igényű gyerekek jobb ellátására. Nem mostanában kevés, amikor már bármely szakos tanárokat keresnek, hanem évek óta és folyamatosan. Pedig neki meg lenne ehhez a kompetenciája, az autonómiája és a tudása is. Helyette inkább az alapító okirat átfabrikálásába és hazudós papírok gyártásába fekteti az energiáját és eszébe sem jut beismerni tehetetlenségét.

A szülő amíg meg tudja tenni, hogy jobban teszi, ha pénzét és idejét magánórákba, mozgásfejlesztésbe tolja, mert, ha hangot ad elégedetlenségének, könnyen kaphat egy közigazgatási eljárást is a nyakába…

És mit csinál az intézményvezető, míg a szülő az ő munkáját végzi? A meg,- vagy újraválasztásáért az SNI gyerekek számának növelésével kampányol és az iskola ajánlójában olyan kifejezésekkel hívogatja a gyerekeket és szüleiket, mint differenciált oktatás, integrált oktatás.

Közben pedig sokkal gyakrabban fordul elő a megengedettnél, hogy a szülő szava mit sem ér az iskolával és óvodával szemben, az intézményvezető szava pedig sokkal kevésbé megkérdőjelezhető az elvárhatónál.

Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebokoon is!

seagull.jpg

 

Szólj hozzá!

Emberségből elégtelen

2017. szeptember 05. 10:41 - gyvgyj_gtm

Vajon mi történik akkor, ha egy kórus tagja nem felel meg a követelményeknek? Hogyan adja a diák tudtára a kórusvezető, hogy kívül tágasabb? Mi lesz az iskola és a szakemberek reakciója, ha az SNI diák szinte beleroppan az őt ért sorozatos megaláztatásba? Ismét egy igaz történet a mai Magyarországról. Csak szövegértőknek!

„Mit keresel még ebben az iskolában?”

Amikor azon a pénteken félrehívta a karnagy egy négyszemközti beszélgetésre Bogit, a kislány még nem gondolt semmi rosszra. Amikor viszont a férfi nekiszegezte a kérdést: mit keresel még a kórusban, hát nem érted, hogy nem vagy idevaló? - úgy érezte vége a világnak. 1x éve minden tapasztalatával próbált valamit mondani, de egyszerűen megdermedt. Neked már évek óta nem kellene itt lenned - folytatta a karnagy és a lánynál eltört a mécses. Sírva hallgatta a további mondatokat, sírva ment ki a kórusteremből is. Két barátnője vigasztalta és később az anyukáját is felhívta, de nagyon fájt neki, ami történt.

Az édesanya a következő tanítási napon felhívta az iskolát és magyarázatot kért a történtekre. Elmondta, hogy Bogit nagyon megviselte ahogy és amit a karnagy mondott neki. Ő, mint szülő egyáltalán nem érti, hogy egy ilyen súlyú döntést, miért nem vele, a szülővel közölt a karnagy először és azt sem érti, hogy miért kellett további megalázó mondatokat a gyerek fejéhez vágni. Egy megrémült kamasz még nem tud riposztozni a karnagynak: azért vagyok még ebben az iskolában, mert a Szakértő Bizottság ezt az oktatási intézményt jelölte ki számomra és ide kell járnom.

A szülő elmondta még, hogy látva a következő évi kórus próbarendet a lányával már gondolkodtak az iskolaváltáson. A kórus a következő évadtól a lehető legmagasabb színvonalat célozza meg, ezért megváltozott a próbarend is. A cél eléréséhez a kórusvezetés szerint arra van szükség, hogy a 12-16 éves kórustagok heti 10 órában próbáljanak, énekeljenek, legtöbbször a tanulószoba ideje alatt, havi egy alkalommal délután pedig várhatóan 5-ig fog tartani a próba. A gyerekek pedig minden nap bent vannak 7.45-től az iskolában. A tanév során előfordult, hogy a délelőtti iskola és délutáni tanulószoba után a kórus 10-16 éves tagjainak még egy esti fellépésen is részt kellett vennie. Másnap természetesen minden kis- és nagydiák ugyanúgy ment iskolába. Az egyik osztály osztályfőnöke ez után a koncert után levélben hívta fel a szülők figyelmét, hogy a gyerekek rendetlenséget hagytak maguk után: beszéljék meg ezt a gyerekekkel, hogy többet ilyen ne forduljon elő, mert ez nem méltó a kórushoz. Az osztályfőnöknek senki nem mondta meg, hogy egy alig 10 éves gyerek a 13. kötelezően teljesítendő órában talán már fáradt. Bogi anyukája többek között ezért is döntött úgy ahogy. Mivel minden gyerek, aki az osztályba jár tagja a kórusnak, a kórusból csak úgy lehet kilépni, ha az osztályból is megy a diák, így ők elmennének ebből az osztályból és az iskolából is.

A telefonhívás során még arról is tájékoztatást adott, hogy a karnagy bánásmódja volt az utolsó csepp a pohárban. A félév és ez a pénteki megaláztatás úgy megviselte kiskamaszt, hogy Bogi valószínűleg nem fog tudni már abban a tanévben iskolába menni. Kérte, hogy ezt a kérelmét fogadják el.

A szülő a következő két hétben pedig megpróbálta a lehetetlent, begyógyítani Bogiban azt a sebet, amit az iskola okozott. A kamaszlány megkönnyebbült, mert már nagyon nehéz volt neki a második félév, betegségek miatt sokat hiányzott és otthon nagyon sokat kellett pótolnia. Jobb lett volna, ha az iskolában tanulhat, de ott nem korrepetálták, tanulószobán alig tanultak.

KLIKK-ek  A  Tankerület

Bogi anyukája sokat gondolkodott, hogy mi lenne a legjobb megoldás az SNI kiskamasz gyerekének. Ebbe az iskolába már nem akarta tovább járatni a gyerekét így a fenntartóhoz, az XY Tankerületi Központhoz fordult. Nekik nyilván nagyobb rálátásuk van az iskolákra. A szülő levelében leírta, hogy az elmúlt tanévben hogyan segített a lányának az iskolában, hogyan tettek meg az iskola helyett szinte mindent, hogy a lánya tudjon teljesíteni. Nem csatolta be, de számtalan tanári üzenettel tudott volna szolgálni, hogy hogyan utasították a tanárok, hogy segítsen a lányának felkészülni angolból, informatikából, magyarból és matematikából. Levelében magyarázatot kért a karnagy eljárására is. A Tankerületi Központ válasza nem késett sokáig. Tájékoztatták a szülőt, hogy a lánya iskolája az elmúlt tanévben (is) mindent megtett, amit számára a törvény előír. Viszont mivel kamaszlány a tanév utolsó két hetében igazolatlanul maradt távol az iskolától felhívják a szülő figyelmét, hogy viselje ennek jogi és anyagi következményeit. A szülő válaszlevelében nem illette keresetlen szavakkal azt, ahogyan összezárt az iskola és a tankerület, de nyomatékosan kérte, hogy adjanak magyarázatot a karnagy eljárására. Azóta sem érkezett válasz.

Tisztelt Karnagy úr!

A karnagy írásos válasza az iskolán keresztül végül egy hónap múlva érkezett meg. A június közepére dátumozott levelet a hónap legvégén sikerült postára adni, így a szülő a levelet július első napjaiban kapta kézhez. A karnagy levelében leírta: Bogi nem alkalmas arra, hogy a kórus tagja legyen. A szülő szerint talán jobb lett volna, ha a karnagy azt írja: nem ebbe a kórusba való Bogi. Azt mindannyian tudják, hogy a lánya tehetséges, de a karnagy kórusában nem ilyen jellegű gyerekeket tartanak meg. Minden jel szerint a karnagynak sokkal egyszerűbb volt a levelét teletűzdelni valótlan állításokkal, hogy a maga igazát bizonyítsa és a gyereket bármilyen értelmes feladatra alkalmatlannak minősítse. A karnagynak, mint zenei képzettséggel rendelkező embernek, valamivel csak meg kellett indokolnia, hogy miért nem tudott kibontakoztatni egy tehetséges gyereket.

Volt azonban egyetlen bekezdés, amivel a szülő egyszerűen nem tudott mit kezdeni.

„Tájékoztatom, Önöket továbbá arról is, hogy amennyiben a gyermek a következő tanévtől is az „X” osztály tagja marad, úgy bizonyos kötelező zenei foglalkozásokon – a tanrend betartása mellett – jelen kell lennie, de semmilyen fellépésen és iskolán kívüli programon nem vehet részt.”

A zenei foglalkozás elég furcsa megfogalmazásnak tűnik, vajon mire gondolt a karnagy? – tűnődött a szülő. A karnagy azt nem merte leírni, hogy Boginak hetente 10 órában részt kell vennie a kóruspróbákon, de nem léphet fel soha. Milyen kár – gondolta a szülő, hogy a karnagy csupán a jogászokra jellemző csavaros fogalmazások megírásába fekteti energiáját és nem a gyerekek támogatásába. Az viszont dicséretre méltó, hogy a karnagy a jövőbelátó képességét is ilyen jól ki tudta fejleszteni: el tudja dönteni egy 12 éves gyerekről, hogy soha nem lesz alkalmas már színpadra.

Iskolaválasztás, ha a gyerek SNI...

A szülő már a Tankerületi Központnak írt levelében jelezte még iskolaváltási szándékét is, amire persze nem kapott érdemi választ, így megkereste a Szakértői Bizottságot is, mely még évekkel ezelőtt megállapította Bogiról, hogy SNI gyerek. Ott azt a tájékoztatást kapta, hogy ő, mint szülő választhat másik iskolát, legegyszerűbb, ha először körzetes iskolába kopogtat be. Ugyanis amennyiben az az iskola visszautasítja a felvételt, a Szakértői Bizottság megkeresheti a Tankerületi Központot és kijelölhetnek egy másik integráló iskolát a Boginak. A szülő megnyugodott, végül is a kerületben, ahol laknak tucatnyi olyan iskola van, amely tudja fogadni az ő SNI lányát. Igaz, ahova most jár az is benne van ebben a tucatban és még tehetségpont is, de talán a maradék iskolák, vagy akár a körzetes iskola tudja vállalni az alapító okiratukban foglaltakat. Így július végén írásban megkereste a körzetes iskolát a felvételi kérelmével.

Az iskolák nyáron ügyeletet tartanak, mindössze kéthetente egyetlen délelőtt vannak nyitva. Valamilyen szerencse folytán a szülő a következő ügyeleti napon már tudott is telefonon beszélni az iskola egyik vezetőjével. A szülő csak annyit kért, hogy bármi is az iskola válasza, írásban adják meg, ugyanis ő csak egy ilyen válasszal tud visszamenni a Szakértői Bizottsághoz. Néhány hét várakozás után a szülő végül tájékoztatta a Szakértői Bizottságot, hogy a körzetes iskola nem ad választ, de ugyanaznap mégis érkezett egy levél az iskola igazgatójától: jövő héten várja a szülőt a gyerekkel együtt.

Körzetes iskola. Felvételi. Vagy mégsem?

Az körzetes iskola igazgatója szívélyesen fogadta a szülőt, bár mindösszesen negyedórája volt rájuk. A közeledő tanévkezdés miatt érthető volt az elfoglaltsága. Megbeszélték, hogy felveszi Bogit, csak a tanévnyitó hetében egy angoltanárral kell beszélgetni a kiskamasznak, hogy a tudása alapján melyik csoportba osszák be. Ehhez képest a néhány nappal később, a megbeszélt időpontban a szülő és a gyerek egy elfoglalt iskolatitkárral találkozott. Az iskolatitkár a gyerek elé rakott egy-egy felvételi lapot magyarból és matekból majd közölte, hogy a forgalmas irodájában írhatja meg a felvételit, van rá kétszer 45 perce. A szülő addig menjen el..., mondjuk bevásárolni. Közben megérkezett egy angoltanár, aki viszont ragaszkodott a szülő jelenlétéhez, így édes hármasban és meglehetősen nagy zajban folyt az angol meghallgatás. Miután a nagyjából átjáróháznak megfelelő iskolatitkári irodában a Bogi megírta a 4 oldalnyi magyar feladatot az anyukája elment a közeli boltba. Meglepetésére, amikor visszaért a lánya nem az iskolatitkárnál volt, hanem egy szőke nővel beszélgetett, aki rövid úton jelezte neki, csak a lányával kíván kommunikálni, vele nem. Mint később kiderült a nő az egyik osztályfőnök. Miután a kiskamasz közölte az osztályfőnökkel, hogy miért SNI, az osztályfőnök azért meg tudta kérdezni a 1x évestől, hogy ha ez a bajod, akkor a tényleg a mi iskolánk a legjobb neked? A szülő végül megállta, hogy nem tépte vette le a falról és nem mutatta meg dugta a tanerőnek az orra alá a tőlük nagyjából 5 méterre kifüggesztett alapító okiratot, melyben benne van, hogy pont ilyen gyerekeket vesznek fel ebbe az iskolába.

Az iskolatitkár jelezte a szülőnek, hogy két nappal később ismét várja őket az igazgató. Akkor már hozzanak magukkal minden iratot, ami ahhoz szükséges, hogy a gyereket beírassák az iskolába. Meg a tavaly év végi hiányzás igazolását is...

Két nappal később felszabadultan léptek be az iskolába, azonban a jókedvük hamar lelohadt. Az igazgató a gyerek előtt egy hosszas felvezetés után a közölte, hogy Boginak túl gyenge lett a felvételije így nem fogja felvenni. Biztosította a szülőt a segítő szándékáról, rutinosan nyújtott zsebkendőt a gyereknek, aki már megtanult némán sírni. A szülő nyugtatta a lányát, és közben megdöbbenve hallgatta, az igazgatót. Az intézményvezető hosszasan sorolta a kifogásait, amiket sajnos nem tudott alátámasztani, mert az egyik dolgozat valahogy elkeveredett... A hosszas beszélgetésnek az lett a vége, hogy a szülő másolatokat kért a dolgozatokból - kapott abból, ami még nem veszett el - , az igazgató pedig elmondta, hogy szerinte a kislánynak nem érdemes tovább próbálkoznia az integrált oktatásban. Ismer egy kis létszámú osztályokkal működő iskolát, beszélt is annak a vezetőjével és várják a szülő hívását.

Bogi részképességeit az iskola kiválasztásáról döntő Szakértői Bizottság felmérte, kiderült, hogy azok nyolcvan százalékában 3-8 évvel a korosztálya előtt jár.

Viszont miután ez a gyerek eltöltött 5 évet egy olyan iskolában mely tehetségpont egy másik iskola igazgatója szerint az szolgálná a legjobban az érdekét, ha szegregálnák.

A szülő végül elfogadta a szegregált iskola telefonszámát és időpontot is megbeszélt velük. Majd hazaérve egy levélben kérte, hogy a remélhetőleg csak elkallódott másik felvételit is megkaphassa. Azt is kérte az igazgatótól, hogy az intézményvezető írja le: nem veszi fel Bogit és a kislány számára egy szegregált intézményt tart a legmegfelelőbbnek a további általános iskolai tanulásra. A mai napig nem érkezett meg ez a levél.

Mit tesz mindeközben a gyermekvédelem?

Ha még kitart az olvasó a bejegyzés olvasásában, felvetődhet benne, hogy mit tett mindeközben vajon a gyermekvédelmi jelzőrendszer részét képező Gyermekjóléti Szolgálat és a Gyámügyi Osztály?

A szülő hónapok óta élénk levelezésben áll a Család és Gyermekjóléti Központ családgondozójával. A szakemberhez eljuttatott levélben a szülő részletesen leírta, hogy a lányával milyen megalázó módon bántak az iskolában és milyen aggasztó módon reagált erre a gyerek. Az családgondozó azt válaszolta végül, hogy ő nem felettese az iskolának, amennyiben a szülőnek ilyen jellegű gondja van, akkor forduljon panaszával a fenntartóhoz, ami jelen esetben az XY Tankerületi Központ.

Még néhány héttel később azért annyi már feltűnt a családgondozónak, hogy az iskola nincs a helyzet magaslatán. EMMI rendelet ide, házirend oda; ha csak az iskolán múlik, Boginak nem lesz kész a házi feladata és nem fog készülni óráról órára. Az iskola tudja azt hazudni állítani a Tankerületnek, hogy teljesíti a kötelességét, azonban az elért eredmények, vagyis inkább azok hiánya nem ezt mutatják Így a családgondozó - amikor a szülő már a sokadik levelet írta neki - végül felajánlotta, hogy a Gyermekjóléti Központban van fejlesztő, aki tudja korrepetálni a kiskamaszt.

Bogit az anyukája már eddig is vitte különböző fejlesztésekre nem kevés pénzért. Már évekkel ezelőtt rájött, hogy nem szabad csak az óvodára, iskolának és más erre szakosodott intézményekre hagyatkozni. Még ha van szakember, akkor sem biztos, hogy megkapja a lánya a szükséges fejlesztéseket.

Az iskola jelzését az általuk igazolatlannak tekintett hiányzásról megkapta az illetékes Gyámügyi Osztály és július elején el is indult egy védelembe vételi eljárás az igazolatlan órák miatt. Az ügyintézőnek tudomása volt arról, hogy Bogit az anyukája évek óta viszi fizetős fejlesztésekre. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy nagy lendülettel egy nyár eleji határozatban megvonja tőle a családi pótlékot. A határozat ellen nem lehet fellebbezni, a Gyámügyi Osztály ügyintézője ezt nagy súlyú döntést az iskolától kapott meglehetősen egyoldalú információk alapján hozta meg.

Mindeközben az iskolában…

Mivel a tanévnyitó előtt fél nappal, csütörtök délután kiderült, hogy a körzetes iskola nem veszi fel, Bogi ugyanott kezdi meg a következő osztályt, ahol az előzőt befejezte. Közben a kiskamasz sikeresen abszolvált egy osztályozóvizsgát magyarból, mert nem volt elég osztályzata, így a nyár egy része számára nem a pihenésről szólt.

Az első tanítási napon odament Bogihoz az énektanár és megkérdezte a kiskamasztól: Te még itt vagy? Nem úgy volt, hogy iskolát váltasz?

ff29114103.jpg

1 komment

Talpalók

2017. augusztus 09. 15:04 - gyvgyj_gtm

Egy régebbi bejegyzésben írtam arról, hogy milyen nehéz dolguk van azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke megkapta az SNI címkét. Néhány iskola*, kényszeresen kerüli ezeket a gyerekeket, nem motiválja őket a dupla fejpénz. Mert ezekkel a gyerekekkel munka van. Az ellazsált évek, az elmulasztott fejlesztések, az elmismásolt személyre szabott oktató-nevelő munka mind-mind megmutatkozik a gyerek fejlődésében. Vagyis inkább annak hiányában.

Aztán, amikor már ég a ház, égbekiáltó a gyerek lemaradása az iskola elkezd bűnbakot keresni. Aki keres az talál. Hát persze! A szülő az. Mert nem együttműködő. Meg a gyerek. Mert nem is odavaló.

A szülők ilyenkor híján elkezdenek megoldásokat keresni és érdekes tapasztalatokra tesznek szert.

Ha másik iskolát keresnek, onnan a előfordul, hogy nem írásban érkezik az elutasító válasz. Ami azért baj, mert az iskolát kijelölő szakértői bizottság nem szóból, hanem papírból ért. Logikusan. Szóval a szülők csak várnak az írásos válaszra, csak várnak. Az idő, a nyár meg telik.

Mivel a szülők kevesebb gyerekkel találkoznak, és kevesebb gyerek „ügyük” van, az iskola a különböző jogszabályok előrángatásával és tetszőleges alkalmazásával rutinból tudja lenyomni a szülőket.

Ha a gyerek a fejlesztések elmaradása miatt már nagyon kilóg a sorból, megkérhetik a szülőket, hogy a gyerek legyen magántanuló. Kérhetik szépen, de kérhetik egyből a gyermekvédelemmel karöltve, a lényeg nem a gyerek. A szülő ilyen esetben jobb, ha együttműködő, hacsak nem akar a nyakába kapni egy közigazgatási eljárást, ahol az elmaradt iskolai fejlesztések miatt lemaradó gyermeke kapcsán az ő szülői képességeit kérdőjelezik meg.

Van olyan, amikor az iskola biztosra megy, mert a sokat hiányzó gyereket osztályozóvizsgára küldi. Még jól is jöhet valamilyen közigazgatási eljáráson, ha megbukik a szép reményű, de SNI gyerek. Hiszen a szülő nem készítette fel a vizsgára! Azzal a ténnyel senki nem foglalkozik, hogy a szaktanárnak erre lett volna egy éve. Tuti megoldás, hiszen csak a szülő lehet a hibás, ha az iskolai tananyagot a gyerek nem tudja. Meg a gyerek! Mert sem év közben, de még nyáron sem tanult. Tuti megoldás. Kóklereknek.

Nyáron az iskolák kéthetente egy délelőttöt vannak nyitva. Ügyeletet tartanak, segítve az amúgy is hatékony ügyintézést. Nem. Ők biztos nem talpalnak azért, hogy a gyerek a neki megfelelő iskolába járhasson. Ha használják is a talpukat, azt másként.

*Megjegyzés: nem minden iskola ilyen. Vannak jó és gyerekbarát oktatási intézmények és vannak jó tanárok is. Ez egy vélemény rosszgyakorlatokról.

 library.jpg

2 komment

(Nem csak) kommunikációs katasztrófa

2017. január 25. 18:12 - gyvgyj_gtm

Ismét drámai hír járja be a sajtót, egy 11 éves kisfiú halt meg otthonában, a saját ágyában. A gyerek, a hírek szerint, cukorbeteg volt, szerény körülmények között nevelte őt egyedülálló anyja. Az első hírek még arról szóltak, hogy kihűlés miatt halt meg a kisfiú, több tucatnyi portál írta meg a hírt, némelyik újra színezte a történteket, mintha nem lenne elég nagy a tragédia így is. Aztán néhány nappal később itt az újabb hír, hogy mégsem kihűlés lehetett a halál oka, ismét sok portálon lehet olvasni és megpróbálkozni a lehetetlennel. Megérteni, hogy mi történt.

Különös fintora sorsnak, hogy 2017. január 14-én közölt a feol.hu egy cikket arról, hogy a jogszabályváltozásoknak köszönhetően immár kötelező a családok együttműködése a védőnői hálózattal, ahogy a cikk bevezetője is szól:  „Januártól már nem mondható le a védőnői gondozás, illetve ha ezt a szülő megteszi, az veszélyeztetésnek számít.” Aki ezt elolvassa, azonnal kedvet érez ahhoz, hogy együtt működjön a védőnővel. Kár, hogy a 11 éves kisfiú, ekkor már napok óta halott volt. Így nem tudhatta meg a cikkből, hogy „Innentől (értsd: az iskoláskor kezdetétől) az iskolai védőnők dolga a diákok gondozása.”

Az országos sajtó is rácsapott a tragikus történetre és idéznek Székesfehérvár polgármesterétől, aki a Facebook oldalán ír ennek a szomorú hírnek a kapcsán. És valóban, a polgármester egy országos kereskedelmi televízióból tudta meg, hogy mi történt az általa vezetett városban, és igen, ez elég kellemetlen. A polgármester sem tudja, hogy szociális, egészségügyi vagy emberi mulasztás miatt halt meg a kisfiú és a közleményében, ahogy több sajtóorgánumban is inkább azt emeli ki, hogy merjenek segítséget kérni az emberek és felhívja arra is az emberek figyelmét, hogy amennyiben észrevesznek segítségre szoruló embert jelezzenek maguk is. 

A tudósítások a tragédiával nem tudnak mit kezdeni, a rendőrségi hírzárlat teljes. A szomszédokat, környéken lakókat, a vélt vagy valós ismerősöket faggatják. Az anyát a legtöbb cikk magának valónak, mogorvának és elutasítónak ábrázolja, melyre ráerősít a egy újabb feol.hu cikk is, ahol sikerült névvel is megemlíteni a kisfiút. Kérdés, mennyire lehet hiteles egy másik újságíró tudósítása, ha egy emberről úgy közöl leírást nyomtatásban tíz és százezrek számára, hogy annak alapja egy nyilvánvalóan szubjektív véleményt. Még az anya életkorát, mint objekítv tényt, sem sikerült kideríteni, de több tudósítás is említ életkort. Elég nehéz kibogozni a tudósításokból, hogy az anya akkor most egy 37 éves,könyvelő, aki az önkormányzattól néha kap munkát, vagy egy a gyermekének ebédet sem fizető, a kisfiút alul öltöztető ápolt, csinos ötvenes asszony. A kommenteket pedig el lehet olvasni a kommenteket bármelyik cikk, tudósítás alatt, magukért beszélnek. 

Ami hiányzik az online felületekről és nyilvánvalóan a való életből is, az a tiszta, egyértelmű kommunikáció. Hiányzik például egy valós alappal rendelkező jelentés a helyi szociális ágazat valamely vezetőjétől, ami arról szól, hogy igen, pontosan tudják, hogy hány egyszülős család van a körzetükben és igen, arról is tudnak, hogy hány egyszülős, fogyatékkal vagy tartós betegséggel élő gyermeket nevelő család van ugyanitt. Jó lenne, ha be tudnának számolni arról, hogy van kidolgozott és bevált forgatókönyv, hogy váratlan krízishelyzet, megbetegedés esetén hogyan nyújtanak valódi segítséget egy-egy ilyen családnak. Vagy tudnánk arról, hogy a rossz anyagi helyzetű családnak fel tudnak kínálni olyan programot, képzést, melynek segítségével magasabb jövedelemhez juthatnak. Vagy talán be tudnának számolni arról, hogy valódi közösséget építenek, ahol helye van annak is, aki valamiért lejjebb csúszott és magára maradt. Lehet folytatni a felsorolást, szándék szerint...

Remélhetőleg a vizsgálat kideríti, hogy mi történt, hogy máskor ne történhessen meg, nem csak Székesfehérváron, máshol sem. Egyszer talán, majd valaki összerak egy cselevési tervet, amivel könnyebbé lehet tenni annak a családnak az életét, ahol egy szülő van és a gyermek tartós beteg vagy fogyatékos.

És meg is csinálja. Egyszer. Talán.

halonet.jpg

1 komment

Miért teher a sajátos nevelési igény?

2015. december 11. 11:17 - gyvgyj_gtm

A napi sajtót olvasva és egy-két átlagos gyermeket nevelő szülővel beszélgetve hamar kiderül, hogy nem mindenki örül annak, ha egy osztályban SNI gyermek jár. A jelek szerint a legtöbb intézmény, ha csak teheti, megpróbálja távol tartani magától ezeket a gyerekeket. Elméletben minden egyes tankerületnek van intézménylistája, melyben felsorolják, hogy a körzetben melyik iskola, milyen speciális igény alapján fogad SNI gyerekeket.

Habár annak idején az Esőember sokat tett hozzá az autizmus fogalmának megismeréshez, ellenérzés, távoltartás még most is van. A BKV megállókban az autista utasokkal való empatikusabb együttközlekedésre hívják fel a figyelmet, megadva azt az tájékoztatást, hogy minden 100 emberből egy autista, így statisztikailag minden körúti villamoson utazik egy. Nehezen fogadják el a pszichés zavarral együtt élő gyermeket is, így az ADHD Magyarország már egy kampányt indított az ADHD-s gyerekek elfogadásáért. Hiszen olyan jó lenne észrevenni, hogy az impulzivitás és a nehezen fókuszálható figyelem mögött más képességekben kiemelkedő teljesítményt nyújtó kisgyerek bújik meg. Valami, úgy tűnik, elindult, de még hosszú az út.

A 32/2012-es EMMI rendelet az, amely hosszan és részletesen szabályozza az sajátos nevelési igényű gyermekek óvodai és iskolai oktatásának irányelveit. Érdemes minden érintettnek alaposan átolvasnia, alapvető és fontos információkhoz lehet jutni belőle. Mivel elég nagy terjedelmű most csak két elvet emelet ki belőle, talán így is képet lehet kapni az rendelet alapelveiből.

Általános elvként a Nemzeti alaptantervet és a választott tantervet kell alkalmazni, az oktatásuknak a NAT a kulcsdokumentuma. Az iskoláknak pedagógiai programot kell készíteni, melyben a következőket kell figyelembe venni:

  • „a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény (a továbbiakban: köznevelési törvény), a Nat és az Irányelv rájuk vonatkozó előírásait,
  • a kollégiumi nevelés országos alapprogramját,
  • a nevelés és oktatás helyi célkitűzéseit és lehetőségeit,
  • a fővárosi, megyei feladatellátási, intézményhálózat-működtetési és köznevelés-fejlesztési tervet,
  • a szülők elvárásait és
  • az általuk nevelt tanulók sajátosságait.”

A rendelet irányelvének célja, hogy a „sajátos nevelési igényű tanulók esetében a tartalmi szabályozás és a gyermeki sajátosságok ugyanúgy összhangba kerüljenek, mint más gyermekeknél.”

Az irányelv annak biztosítását szolgálja, hogy:

  • „a fejlesztés a számukra megfelelő tartalmak közvetítése során valósuljon meg, segítse a minél teljesebb önállóság elérését és a társadalomba való mind teljesebb beilleszkedést,
  • az iskola fejlesztési követelményei igazodjanak a fejlődés lehetséges üteméhez,
  • ha szükséges, a fejlesztés az iskoláskor előtti képességfejlődés területeire is terjedjen ki,
  • a rehabilitációs célú fejlesztő terápiák programjai váljanak az intézmények pedagógiai programjainak tartalmi elemeivé,
  • a tanulókat a nevelés, oktatás, fejlesztés ne terhelje túl.”

Az irányelv érvényesítése érdekében meghatározza

  • a tartalmak kijelölésekor egyes területek módosításának, elhagyásának vagy egyszerűsítésének, illetve új területek bevonásának lehetőségeit,
  • a sérült képességek rehabilitációs, habilitációs célú korrekciójának területeit,
  • a nevelés, oktatás és fejlesztés szokásosnál nagyobb mértékű időbeli kiterjesztésére vonatkozó javaslatokat.

A rendeletből kiderül, hogy a jogalkotó meglehetősen részletesen és világos célok mentén fogalmazza meg a tennivalókat. Részletesen szabályozza a mozgásszervi fogyatékos, látássérült, a hallássérült, az enyhén értelmi fogyatékos, a középsúlyosan értelmi fogyatékos, a beszédfogyatékos, az autizmus spektrumzavarral küzdő, és a pszichés zavarral küzdő tanulók fejlesztésének elveit. Meghatározza a kulcskompetenciákat és tantárgyakra lebontva leírja a kitűzendő és elérendő célokat.

A rendeletnek több melléklete van, melyekben szinte mindenre kiterjedően meghatározzák azokat a szempontokat, melyek mentén megvalósuló fejlesztések szükségesek ahhoz, hogy a gyermek elsajátítson olyan ismereteket, melyek segítségével felnőve beilleszkedhet a társadalomba. Szabályozza például azt, hogy a mozgássérült tanuló az informatikai ismereteket hamarabb is elkezdheti megtanulni, mert a számítógép használat adta lehetőségek a pályaorientációt előnyösen befolyásolhatják. A hiperaktivitás zavarral küzdő tanulóknál pedig a következőket határozza meg: „Azoknál a tanulóknál, akiknél a sajátos nevelési igény oka a hiperaktivitás, a figyelemzavar, indokolt a korszerű, rugalmas szervezeti keretek és módszerek előtérbe helyezése a helyi tanterv készítésénél.” Már az óvodások esetében is meghatározza, hogy a fejlesztés céljait „minden esetben a fejleszthetőséget megfogalmazó gyógypedagógiai-orvosi-pszichológiai komplex vizsgálat diagnózisára, javaslataira kell építeni.” és meghatározza az egyéni sikereket segítő tulajdonságok, funkciók fejlesztését is. Vagyis az óvónő nem bírálhatja felül a szakorvos javaslatát. A rendelet előírja, hogy segíteni kell társadalomba való beilleszkedését a sajátos nevelési igényű gyermeknek, a helyzet viszont az, hogy a gyermek már része a társadalomnak és még felnőtté válása előtt megtapasztalja, hogyan viszonyulnak hozzá a társadalom többségi tagjai, azok, akiket épnek, normálisnak, vagy átlagosnak neveznek.

A rendelet alapján biztosan elmondható, hogy ezeknek a hátrányoknak a leküzdésében az óvodának és az iskolának van oroszlánrésze, de a harciasság sokszor csak a feladat visszautasításában érhető tetten.

Ugyanis ezekkel a gyerekekkel munka van, nem is kevés, melynek eredménye tartós sikerélmény, ha azt a munkát a pedagógus is beleteszi. Ha beleteszi. Az általában jellemző, hogy a szülők információhiányban szenvedve bolyonganak a rendszerben és inkább magánúton és/vagy orvostól orvosig járva keresik a leginkább a gyermeknek való terápiát. De, ha Szakértői Bizottság is kimondja, hogy a gyermek SNI, akkor már nem csak a szülő feladata a terápia keresése és a komplex fejlesztés biztosítása, hanem az iskoláé is. A Szakértői Bizottság diagnózisa viszont nem az idők végeztéig szól, hanem évente, kétévente a gyermeket felülvizsgálják, hogy hogyan halad, fejlődik, képes lesz-e a társadalomba beilleszkedni. Ezekre a felülvizsgálatokra az iskola kell, hogy készítsen egy pedagógiai véleményt, melyben leírja, hogy ő mit tett az elmúlt időszakban. Előfordulhat, hogy az az iskola, amelyik az első pedagógia véleményt írja, nem kívánja tanulói közé az SNI gyermeket, még akkor sem, ha benne van az alapító okiratban. Vagyis szinte borítékolható az iskolaváltás. A rossz pozícióban lévő – például magatartási problémákkal küzdő gyermeket mintegy eltanácsolják az iskolából – és a helyett, hogy megbirkóznának a problémával, segítenének az addigra már biztosan megtépázott önbizalmú gyermeknek – ahogy a rendelet is előírja – vagyis egyszerűen elvégeznék a munkájuk, oroszlánként küzdve, inkább megpróbálnak kiállni a feladat mögül. Általában sikerrel.

Így az iskolának nem kell semmi erőfeszítést tenni, nem kell holmi egyéni tanrendeket írni, nem kell a verbális számonkéréssel bajlódni, majd megcsinálja más. Elkészíti az egyéni tanrendet, és meg is tartja, hogy a következő felülvizsgálatra valamit, lehetőleg valamilyen fejlődést tudjanak felmutatni.

Ezzel a helyzettel, úgy néz ki, a szülők nem tudnak mit kezdeni. Ha az iskola nem akarja fogadni a gyermeket, vagy tovább az intézményben tartani, akkor nem fogja. Azt egyetlen szülő sem kockáztatja, hogy az iskola akarata ellenében, ott hagyja a gyermeket. A kelletlen, a hibákat felnagyító, az úgysem lesz ebből a gyerekből semmi hozzáállás a gyermeknek árt. Ilyenkor már lehet, tehetetlen a fenntartó is. Inkább a szülő keres egy befogadó iskolát és kész.

Ha az SNI gyermekeket csak papíron fogadó iskolák egy piaci alapon működő intézményrendszer tagjai lennének, és érték lenne a hátránnyal küzdők elfogadása és támogatása ezek az iskolák hamar bezárnának. Akkor elfogadott lenne, hogy akiknek teher egy SNI gyermek oktatása-nevelése, és csak papíron vállalkozik rá, az ne oktasson-neveljen más gyereket sem. Vagy érzékenyítenék a témában járatlan pedagógust, vezetőt, tovább,- vagy átképeznék, hogy megfeleljen a korszerű pedagógia elvekben. Akkor nem lenne teher a sajátos nevelési igény.

Most, egyelőre, nem teljesítmény alapján működik az iskolarendszer, így nem marad más, mint a 32/2012-as EMMI rendelet.

school.jpg

Szólj hozzá!

Ünneplés nélkül

2015. november 20. 19:45 - gyvgyj_gtm

1989. november 20-án hirdették ki New Yorkban az Egyesült Nemzetek Szervezet a Gyermekek jogairól szóló Egyezményt. A Magyar Köztársaság megerősítő okiratát 1991 október 7-én helyezték letétbe. A Gyermek jogairól szóló Egyezményt a itthon a 1991 évi LXIV. törvényben, 1991 október 22-én hirdették ki. Magyarország, tehát az ENSZ döntése után csaknem két évvel később már beillesztette jogrendjébe az Egyezményt.

A Gyermekek jogairól szóló Egyezmény kihirdetése óta 26 év, és a helyzet nem túl biztató. Vannak, akik szerint a gyermeki jogok inkább az úri huncutságnak számítanak. „Bezzeg a kötelességeiket meg nem emlegetik a büdös kölykök” – érvelnek a jogok hallatán. Majd folytatják: „A szülők se szóljanak egy szót sem, legtöbbjük úgyis elbukik a bögreteszten.”

Idén az az évfordulóról és a gyermekjogokról kevés helyen jelent meg híradás, üzenet. Ahhoz képest, hogy a gyermekeink a jövőnk, úgy tűnik, mégsem olyan fontos a Gyermekjogok világnapján felhívni a figyelmet a további tennivalókra. Mert tennivaló az van bőven, ezért is válogattam az elmúlt időszakban, a gyermekek sérelmére megvalósult esetekből néhányat. Igen, minden bizonnyal létezik jó gyakorlat és pozitív példa is, ezért ha valaki tud róla, ne tartsa magában, írja meg.

Az állami gondoskodásban élő gyermekeket jogaik érvényesítésében elméletileg a gyermekvédelmi gyám és a gyermekjogi képviselő is segíti. Mondom elméletileg, a gyakorlat olykor teljesen mást mutat.

Az iskolába járó gyermekek közül a speciális nevelési igényű tanulókat meglehetősen sok hátrány éri, erről a közelmúltban megjelent ombudsmani jelentés is részletesen és hosszan beszámolt. Elképesztő olvasni, hogy a nem olyan régen létező KLIK milyen akadályokat gördít a szülők elé. Ahogy minden bizonnyal azt olvasva, hogy nem helyénvaló, ha a plusz fejlesztés a tanórán történik, mivel a gyermek a tanóra anyagát máshol kell, hogy pótolja, több szülő felsóhajt, hogy abban az iskolában legalább van fejlesztés.

Az már szinte tipikus, ha a gyermek egy-egy tanára bántalmazó, általában a gyermek hagyja ott az iskolát és nem a tanár a pályát. Alig van olyan híradás, ahol a törvényi lehetőséggel élve elmarasztalnák a pedagógust.

A válási procedúrákat is inkább a gyermek sínyli meg, a nagy intézményrendszer nem védi meg, még akkor sem, ha bántalmazó a szülője. Kényszerláthatásra kötelezik, annak ellenére, hogy a gyermeknek csak joga, de nem kötelessége a kapcsolattartás. A gondozó szülő ez irányú jelzéseit hivatalos szervek nem értékelik összefüggésében és megfelelően, szomorú tény, hogy olykor a különélő szülőét sem.

Alapelv lenne, hogy a gyermekjóléti és családsegítő központok is a gyermekekért vannak. Ehhez képest szakmai egyesületük vezetője több alkalommal jelezte, gondok vannak. Tervezet szerint a következő évtől a gyermekjóléti központok száma megnégyszereződik, ami elméletileg hatalmas kapacitásbővülést jelent, de az a helyzet, hogy, úgy tűnik, nem mindig a mennyiséggel van a gond.

Látható, a gyerek fontos. Csak mindenkinek kicsit másképp.

file.jpg

Olvasd el a többi bejegyzést és kövesd a Gyermekvilág, gyermekjog blogot a Facebookon és a Twitteren.

Szólj hozzá!

Bélyeg, avagy vissza a feladónak

2015. augusztus 28. 20:34 - gyvgyj_gtm

Már korábban is volt szó a blogon a SNI-s gyerekekről, akiknek a nevelése, gondozása és fejlesztése már akkor is külön erőfeszítést kíván a szülőktől, még mielőtt bármilyen igényűnek nyilvánítanák őket. A Szakértői Bizottságok által adott minősítés pont arra szolgál, hogy a gyermekkel foglalkozó nevelési/oktatási intézmények a szükséges fejlesztésekben részesítsék a gyerekeket, biztosítsák a sajátos nevelési igényükből származó hátrányok leküzdését. Elméletileg.

Az óvodák és az iskolák kiválasztása évről-évre külön fejtörést okoz a szülőknek, mindenki a legjobbat szeretné adni a gyermekének, érthetően. A zűrzavarban, némileg segít rendet tartani, hogy minden óvodának, iskolának van körzete és a körzetben lakó gyermekeket kötelesek felvenni oda, ahová tartozik. Abban az esetben, ha egy gyermek sajátos nevelési igényű és a körzetes óvoda, iskola alapító okiratában nem szerepel, hogy SNI-s gyerekeket felvesz, akkor a bizottság kijelöl egy másik intézményt, ahová felveszik a gyermeket. Mivel integrált az oktatási rendszer, eleve érdekes, hogy hogyan szegregálhatnak mégis egyes intézmények.

Amennyiben az óvoda/iskola integráló és körzetes is, a szülő beíratja SNI-s gyermekét az óvodába/iskolába. Elméletileg.

Gyakorlatban ez nem szokott olyan egyszerűen menni, ugyanis egyes intézmények a sajátos nevelési igényen belül még alkategóriákra osztottak. Sajátos nevelési igényű lehet egy gyermek például azért, mert autista, vagy diszgráfiás, vagy figyelemzavaros, vagy látássérült, vagy hiperaktív, vagy mozgássérült. Ezért előfordulhat az, hogy a Szakértői Bizottság kijelöl egy óvodát/iskolát, de ott pont azért nem fogadják a gyermeket, mert az intézmény mozgássérülteket fogad, a gyermek meg látássérült. Vagy csak egyszerűen nincsen hely. Ebben az esetben az a hibás gyakorlat, hogy szülőnek kell megkeresnie a megfelelő intézményt, a megfelelő lista birtokában, de ha nincs lista, akkor is. Annak a szülőnek kell felhívnia több intézményt, felvennie a kapcsolatot több óvodával/iskolával, aki amúgy laikus, mert nyilvánvaló hogy nem tudja, melyik iskolának mi a specialitása. Az intézmények is a legritkább esetben teszik nyilvánossá az ilyen jellegű adataikat, pedig ez akár közérdekű adat is lehetne, lássuk be. A szülő tehát talpal, telefonál, magyaráz, és amikor megtalálja a megfelelő óvodát/iskolát, akkor visszamegy a Szakértői Bizottsághoz és kijelölteti azt az óvodát/iskolát, amelyik vállalja a gyermekkel való foglalkozást és van is hely.

Rossz nyelvek azt mondják, hogy ez a nyúl viszi a puskát tipikus esete. Ugyanis, amennyiben a szülő nem tesz eleget a Szakértői Bizottság utasításának  t.i nem íratja be, mert nem írathatja be a kijelölt, de nem fogadó intézménybe a gyereket – bírsággal sújtható lesz az együttműködés hiánya miatt. Viszont az a kijelölt intézmény, amelyik nem veszi fel a gyereket, semmilyen következménnyel nem kell, hogy számoljon. Végül is a gyermeket felvették. Valahová.

A nyilvántartásban meg csak az fog látszani, hogy a szülő nem fogadta el a Szakértő Bizottság döntését és ő volt az, aki kérte egy másik intézmény kijelölését. Az erőfeszítés és a megalázó kuncsorgás, az nem lesz sehol látható. Különösen rossznyelvek azt mondják, hogy ha az az intézmény, ahová végül felvették a gyermeket valamiért nem válik be, még a végén a szülő lesz az összeférhetetlen, mert hurcolja azt a „szerencsétlen gyereket” ide-oda.

Külön fejezetet érdemelnek azok az intézmények, melyek elméletileg integrálók, de a gyakorlatban a sajátos nevelési igényű gyermekeket khm, nem látják szívesen a falaikon belül. Az alapító okiratban leírtak alapján fogadnak sni-s gyerekeket, de náluk nagyítóval kell keresni még az átlagtól valamennyire eltérőket is és indokok tucatjait hozzák fel, hogy miért nincsenek náluk sni-s gyerekek. „De, hát olyan sokan vannak a csoportban/osztályban? Úgysem éri utol a többieket. Amíg vele foglalkozik az óvónő/tanítónő addig a többiekkel ki törődik? Máshol meg tudják oldani, mi sajnos nem.”

Ha feltételezzük, hogy a csoportban/osztályban a gyerekekkel foglalkozóknak a gyerekekkel való foglalkozás a szakmája, talán még kreditpontos továbbképzésre is járnak, a legtöbb kérdés egyszerűen csak kifogás, üres kifogás, vérlázító üres kifogás. A szókimondó szülő ilyenkor megszólalna, hogy..., de a legtöbb szülő inkább elkerüli ezeket a helyeket.

Ők már tudják, az a lényeg, hogy ragad már a bélyeg.

kép: via pinterest

Szólj hozzá!