Csalódnia kell annak, aki a címből arra számít, hogy egy kábeltévén futó sorozat kártékony hatásairól rántom le a leplet. Lesz róla szó, de az ingyen reklám helyett érdemes azon elgondolkodni, hogy mit lehet szülőként tenni, hogy valamennyire ellensúlyozzuk a nők aranyásónak és a férfiak malacperselynek (by Dancsó Péter) ábrázolását

A gyerekek is kicsiben kezdik és nem egy kábelcsatornán ismerkednek meg modern és kevésbé modern királylányokkal és királyfikkal, hanem mesekönyvet lapozgatva találkoznak Aranyhaj, Csipkerózsika, Hamupipőke és Hófehérke meséivel. Ezekből és a többi néhány millióból megtudhatják, hogy a lányok a házimunkában jeleskednek és ha galibába keverednek, netalántán meghalnak, a királyfik lesznek az ő megmentőik. Ezek a mesék nem ma íródtak, és szerencsésen szelídült egy kicsit a történetük.

Néhány szülő úgy gondolta, hogy elkészíti a Hamupipőke és Aranyhaj fiúsított történetét, valljuk be kevés mulatságosabb látvány van az üvegcipős Cinderfellánál és a hosszú szakállú Bropunzelnél. Ha ezeket a meséket nem olvasnád fel a fiadnak, vajon miért ajánlod a lányodnak? Vajon miért fogyasztható tartalom a hosszú haját egész nap fésülgető, toronyba zárt lányka meséje, és miért meghökkentő, ha egy hosszú szakállú, csodálatos pitét készítő fiú fakad dalra és várja az ő megmentő hercegnőjét?

A házimunkában doktori rangot szerző lány, vagy inkább leány vajon mivel is tölti napjait férjhez menetele után? Hát továbbra is serényen végzi a házimunkát. A meséken túl napjainkban már nem is elvárás, hanem asszonyi kötelezettség, hogy például a Facebookon való posztolgatás helyett főzzön, mosson, takarítson és töltsön sört a férjének. Nyilván azért kell ezt megtennie, mert a párja eltévedne a tévé és a hűtő közötti 6 méteren és a koszt csak beletenni tudja a ruhájába, de kiszedni már nem. Azon túl, hogy senki nem kényszeríthető arra, hogy egy életen át cselédje legyen a másiknak, a fiúk, férfiak sem járnak jól ezzel a szereposztással. Nincs kódolva, az xy kromoszómában portörlésre való képtelenség, bármilyen hihetetlen. Hozzáteszem, rögtön felértékelődik a házimunka értéke, ha a háromnapos zoknit kell felvenni, mert nincs más. A történet, pedig nem csak a házimunka nemek szerinti elosztásáról és az úgynevezett női munkákról szól, inkább arról, hogy szülőként felelős vagy azért, hogy milyen médiatartalmat fogyaszt a gyereked.

Hogy keretes legyen az írás, most kanyarodnék vissza az post elején említett drága sorozathoz. Azok a lányok, akik kora gyerekkoruktól alárendelt szerepbe kényszerülő fiatal nőkről hallottak a mesékben és ezt látták otthon is, dönthetnek úgy, hogy anyjuk szoknyájának elengedése után nem a fakanalat ragadják meg. Számukra nem vonzó a házitündér jövőkép, céljaik ugyan nincsenek, de mégis szeretnének királylányok maradni. Nos, ez a sorozat pont azt mutatja megmutatni, hogy mit kell ezeknek a lányoknak megragadni, hogy a vágyott és csak mesékben létező hercegnő szerepben tetszeleghessenek.

Ha jót szeretnél magadnak és a gyerekednek, legyen bármilyen nemű is, jobban teszed, ha beszélgetsz vele az értelmes életcélok fontosságáról, a különböző megküzdési stratégiákról, talmi csillogásról, az ár-érték arányról és intő példának hozod ezt a sorozatot neki, akár fiú, akár lány. Így végül is igaza lesz annak az agytrösztnek, aki kitalálta, hogy a legtöbbet erről a sorozatról fogunk beszélni, csak a ti beszélgetéseteknek lesz is értelme.

Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebookon!

Magyarországon ma nagyjából 3 millió ember érintett az iskolával kapcsolatban, a lakosság egyharmada. Ehhez képest nagyítóval kell keresni az olyan cikkeket, amik egy-egy oktatási intézmény vagy oktató jó gyakorlatáról szólnak. Ellenben a rossz példák, a fásult, bántalmazó pedagógusokról és megbetegítő iskolákról szóló cikkek mindennaposak. Nem úgy tűnik,  mintha sokak számára fontos lenne az oktatás és annak színvonala a mai Magyarországon.

A szülők persze egyénenként, a maguk megküzdési stratégiájának megfelelően a legjobbat akarják a gyereküknek és nagyon sokan tesznek is ezért. Ha olyan anyagi helyzetben vannak és megengedhetik maguknak, akkor elhagyják az állami iskolákat és fizetős magánintézményekbe járatják a gyereket vagy alapítanak egyet (kettőt, sokat). Bár köztudomású, hogy Magyarország jobban teljesít, a magániskola, mint lehetőség még nem érhető el minden szülő számára. Meg aztán furcsán is venné ki magát, hogy a többek között az oktatásra is befizetett adóforintok mellett minden szülő még a magániskoláknak is fizetne megvalósítva ezzel az egyet vihet, kettőt fizet elvet.

A többség számára még az a szomorú valóság, hogy be kell menni az állami iskolába, ahol a gyereket a rothadó falú illemhely, a gyakran ehetetlen menzakaja és – ne szépítsük – az eltelt évekbe belefáradt tanárok várják. Ahol már az is kedvesen lehülyézi a gyerekeket, aki talán tényleg szereti őket. És ne feledjük várja a gyerekeket a fantasztikus tananyag is, megtudhatják, hogy a pofon az okés, meg van cigája juh is, de gyerekjogokról, érdekérvényesítésről, pénzügyi alapismeretekről, csapatmunkáról még véletlenül sem tanulnak. Minek ilyen úri huncutságokkal foglalkozni, ha nevelhetünk két lábon járó lexikonokat is, nem? Hát nem.

Bármilyen hihetetlen van jogszabályi háttért, ami alapján működik az oktatás. Ezzel szemben az iskolában a tanuló és a szülő orra alá csak az iskolai – néha abszurd szabályait tartalmazó – házirendet dugják és nem hívják fel a figyelmét a törvényi háttérre. Kommenteljen egy paragrafusjelet (§) az az olvasó, aki olvasott már bármilyen oktatással kapcsolatos jogszabályt, EMMI rendeletet és nem jogász. Pedig a világhálón – iskolai nyelven Az Interneten – megtalálható mind. Vagyis a jogszabályok lehetővé teszik, hogy amennyiben a szülő az iskolában olyat tapasztal, ami nem felel meg ezeknek a törvényeknek fordulhat a tanár, az iskola vezetése majd a fenntartó felé a problémával. Írásban. Persze, ne legyen illúziója, mivel neki véges számú gyereke van, az előbb az előbb említett intézmények meg jogilag sokkal felkészültebbek: rutinosan fogják a szülő panaszát elutasítani. Mert számukra tagadásba nyilván érdemesebb több energiát fektetni, mint a helyzet megoldásába. Most még.*

Aztán, ha egyszer eljönne az az ideális állapot, hogy már túl sok lenne a panaszos levél, és nem győznének válaszolni rá, talán elkezdenének azon gondolkodni, hogy nem lenne jobb megválni mondjuk XY.től, mert már a 126. levél érkezik, hogy megalázó módon bánik a diákjaival. Egy diákot, de főleg a szüleit még lehet kekecnek, nem együttműködőnek bélyegezni, nevezni, megfenyegetni gyermekvédelmi eljárással, de 126-ot talán már nem.

Előbb-utóbb a szülőknek jó lenne észbe kapni, hogy ha ők nem lépnek, más helyettük nem fog**. Attól, hogy a közösségi médiában zárt csoportokban, vagy bármilyen néhány száz főt számláló online felületen, de mindenképpen a nyilvánosság kizárásával elpanaszolják a sérelmüket és csapatosan nyalogatják a sebeiket, bizony nem fog történni semmi. Jó, legalább tudják, hogy más is szív nincsenek egyedül és néha egy-egy ügyet felkap a média. De jó lenne végre észre venni: véges az ilyen ügyekkel foglalkozó újságok és újságírók száma és tizenöt perc hírnév sajnos nem feltétlenül elég arra, hogy az éppen hibázó illetékes elvtársnak tanárnak az állása vagy vezetőként akár a beosztása bánja a dolgot.

Aztán minden ugyanúgy megy tovább....

*Bármilyen hihetetlen, ebből az attitűdváltásból az állami oldal, az iskola is rengeteget tudna profitálni. Sokkal többet és jobban tudna foglalkozni az oktatás minőségével és az ilyen fantasztikus programok nem csak egy mérhetetlenül szűk réteg számára lennének értelmezhetők.

**Mint a szögön fekvő kutya, ami időről időre nyüszög. Egy darabig hallgatják, majd megkérdezik a gazdáját: miért nyüszög ez a kutya? - Mert szögbe feküdt és fáj neki. - Miért nem száll le róla? - Annyira biztos nem fáj.

Vajon mi történik akkor, ha egy ajánlott levél kézbesítése sikertelen és a levél visszakerül a feladóhoz? Nos, a hatályos törvények alapján a levelet két sikertelen kézbesítést követően kézbesítettnek kell tekinteni, akkor is, ha azt a címzett bizonyíthatóan nem kapta meg.

A Totalcaron nem olyan régen jelent meg egy cikk, ahol a nem kézbesített levelek miatt a 15 ezres bírság 60 ezer forintra ugrott az ügyfél nem kis bosszúságára.

Mielőtt még több autós párhuzamot vonnánk be, gondolkodjunk el egy percre, hogy mi történik akkor, ha nem autóról, hanem egy gyerekről van szó. Gyermekvédelmi esetekben gyakran tartanak szakmaközi egyeztetést szakemberek, vagy akár tárgyalást gyámhivatalok, ahol az ügyben érdekelt felek személyesen megjelennek, a tárgyalásról pedig jegyzőkönyv készül. Habár számtalan elektronikus kapcsolattartási lehetőség létezik ma már, a hivatalok továbbra is előszeretettel használják az ajánlott levelet, mint kommunikációs formát. Ahelyett, hogy felemelnék a telefont, vagy ne adj’ isten írnának egy e-mailt.

Persze a jogkövetkezmények szempontjából ez érthető, de valójában kinek jó ez a meglehetősen idejétmúlt, merev és szabályozás? Lelövöm a poént, a hivataloknak, a hivatalnokoknak.

Egy nem túl régi Abcúg cikkből megismerhettük egy család kálváriáját, ahol az egyéves gyereket rendőri közreműködéssel emelték ki a családból. Az egész cikk maga a döbbenet, egy mondatra érdemes figyelni és jó lenne tudni, hogy a gyámhivatali értesítés át nem vételének gondolata vajon melyik fél tollából született: „Előfordult, hogy nem vették át a gyámhivatali értesítést, vagy hogy nem mentek el, amikor megbeszélésre hívták őket.”

Ugyanis a Posta egy ajánlott levelet két alkalomal próbál kézbesíteni, ha a levél címzettjéhez nem jut el az értesítő, bizony nem fogja tudni, hogy neki levele van. Akkor sem jár jobban, ha megkapja ugyan az értesítőt, de mire az a kis, amúgy A/6-os méretű papírka eljut hozzá, a levél már elindult visszafelé. Az értesítőn lévő úgynevezett ajánlási ragszám alapján meg vagy kiderül, hogy pontosan honnan jött az a levél, vagy nem. Ilyen esetben a Hivatal által invitált ügyfél azt teheti, hogy 3 napi hideg élelemmel bekötözik a hivatalba és addig onnan el nem mozdul, amíg ki nem derül, hogy ki és mit akart tőle. Ugyan a hivatal második alkalommal is megkísérli majd a levelet kézbesíteni, de korántsem biztos, hogy a meglehetős emberhiánnyal küzdő Postának sikerül azt a kis A/6-os papírkát eljuttatnia másodszor a megfelelő helyre, ha elsőre sem jött össze a dolog.

Első megközelítésre az idézett személy, az ügyfél hivatalba beköltözése és az eredményig való bent maradása talán túlzásnak tűnhet, de rögtön nem fogjuk annak gondolni, ha felismerjük, hogy mit tesz eközben a hivatalnok. A bürokrata, aki, mint tudjuk akkor is megkapja a fizetését, ha a munkája kevesebbet ér, mint a papír, amire nyomtat.

A hivatalnok ugyanis kézhez kapja a két alkalommal sikertelenül kézbesített levelet, melyet el is tesz gondosan az ügy aktájába. Majd a tárgyalást megtartja, ahol konstatálja, hogy az egyik idézett nem jött el. Normális ember nem csodálkozna ezen a tényen, hiszen az értesítő levél bontatlan állapotban és az idézett által biztosan olvasatlanul hever a hivatalnok aktájában. Vagyis, amennyiben az idézett személy nem gondolatolvasó – biztos nem –és nincs ráhangolódva a hivatalnok agyhullámaira – nagy hiba, de miért is lenne – egyszerűen nem fog tudni arról, hogy neki mikor, miért és hol kellene lennie.

Az ügyintéző, a bürokrata pedig az idézett távollétében hoz egy döntést, megalkotva többek között a cikkből kiemelt mondatot. Mivel az ügy többi részében is valószínűleg hasonló jóindulattal és alapossággal járt el, nem is lehet azon csodálkozni, hogy a bíróság előtt nem állt meg a közigazgatási jogkörben hozott döntése.

Igen, pontosan ezért kell bent maradni addig a hivatalban, amíg ki nem derül, hogy ki és miért küldött ajánlott levelet. Semmi, de tényleg semmi nem motiválja az egyre kevesebb lelkesedéssel aktát tologató hivatalnokot, hogy e-mailben, telefonon, személyesen kapcsolatba lépjen az idézett személyekkel és a több ember részvételével megtartandó tárgyalás eredményes legyen. A hivatalnoknak az sem számít, ha később a bíróság kimondja, hibás volt a döntés, őt ezért nem fogják elmarasztalni. Végül is csak gyerekek életéről van szó. Nem valami fontos dologról.

Nagy valószínűséggel még egyetlen egy embert bocsájtottak el, mert látszatmunkát végez közalkalmazottként és inkább viszi a pénzt semmint hozza. Mert ez az ember mindig megkapja a fizetését, majd vesz belőle köpönyeget.

Nem túl népszerűek a családon belüli erőszakkal foglalkozó cikkek, ennek is köszönhető, hogy ritkán kapnak nyilvánosságot ezek a megdöbbentő esetek. A nagy látenciának oka még, hogy sokan, valami félreértelmezett szemérmességből nem szeretnék beleártani magukat egy család életébe. Még többen bújnak a „Ki tudja, kinek van igaza” mondat mögé. A bántalmazás nem arról szól, hogy kinek van igaza. A felek nem egyenlők. A bántalmazó felnőtt mellett ott élnek a gyerekek is, akik, akár a kortárs csoportnak, akár a felnőtteknek beszámolnak a történtekről. Ők még nem hallgatnak fegyelmezetten, de van, aki már csak a kortársainak nyílik meg. A rendezett családban élők általában nem tudnak ezekkel a súlyos történetekkel mit kezdeni, legszívesebben meg sem hallanák azokat.

A Gyermekvédelmi törvény 17§-a pontosan és egyértelműen szabályozza, hogy kinek és hogyan szükséges jelzést tenni, amennyiben egy gyermek veszélyeztetve van. Erről már korábban is lehetett a blogon olvasni. Vajon, hogyan tartják be ezt a törvényt a törvényben felsorolt intézmények, mit tesznek a bántalmazásáról értesülő szakemberek? A helyzet szomorúbb, mint gondolánk.

Mivel a gyerekek napjaik nagy részét az iskolában töltik, így ha az otthonaikban jelen van az erőszak, annak ténye előbb-utóbb eljut valamelyik tanárukhoz is. A közelmúltban az atlatszo.hu-n megjelent egy cikk, mely egy bántalmazó kapcsolatból kimenekített családról, anyáról és két gyermekéről szólt. A valóban drámai történetből kiderült, hogy az iskola tudott arról, hogy az anyát rendszeresen veri a férje, a gyerekek apja. Tudott, de nem tett semmit. Habár a vonatkozó törvények elég sarkalatosan világosan rendelkeznek a veszélyeztetett gyermekkel kapcsolatos teendőkről, sőt a mulasztás miatti retorziókat is egyértelműen meghatározzák, mégis megtörtént, hogy a bántalmazás mintegy a jelzési kötelezettséggel rendelkező tanárok tudtával és így engedélyével megtörténhetett.

A történet, bármennyire is szeretnénk hinni, nem egyedi, ahogy egy másik esetből is kiderült. Az évekig a gyermekével kapcsolatot nem tartó apa hirtelen előkerül és csakhamar nála lakik a gyermek. Annak ellenére, hogy a családon belül erőszak egyértelmű, hiszen a gyermek anyja úgy fél az apától, hogy a gyermek érdekében nem mer semmit tenni, ennek tényét egyetlen szakember sem ismeri fel és az iskola sem lép addig semmit, amíg a gyermeket nem bántalmazza az apa súlyosan. Annak ellenére, hogy egyértelmű volt, hogy retteg a gyermek az apjától, amíg nem került komolyan bajba a vele foglalkozó szakemberek egyszerűen nem intézkedtek. Végül is őket nem bántalmazta senki…

Ezért, kedves iskolában dolgozók, ezért lehet vétkesek közt, cinkossá válni.

A közelmúltban volt néhány hír egy sztrájkoló nagymamáról, aki a győri bíróság épülete előtt demonstrált, hogy gyermekének, unokájának és a saját jogait ért sérelmeinek hangot adjon. Valljuk be, nem mindennapi történet; az átlagos nagymamák a legritkább esetben kezdenek ülősztrájkot a hivatalos intézmények előtt.

Nos, a történetük sem átlagos. Röviden annyi, hogy a nagymama lánya, egy kétgyermekes édesanya 2014. nyarán közlekedési balesetet szenvedett, súlyosan megsérült és hónapokig tartó kórházi kezelés és rehabilitáció után hagyhatta csak el a kórházat. A baleset előtt saját, szépen berendezett lakásában lakott a gyakran távollévő, a baleset idején is külföldön dolgozó élettársával és két gyermekével, egy 2 éves kisfiúval és egy, az előző kapcsolatából született 6 éves kislánnyal. Minden józan emberi számítás szerint most úgy folytatódna a történet, a kórházi tartózkodás alatt a család együttes erővel segített a mindennapokban a kisfiúnak és a kislánynak átvészeli édesanyjuk fájdalmas hiányát és feldolgozni a baleset traumáját. A baleset után a halál kapujából visszaérkezett anya szerető és aggódó párja támogatásával otthonukban erősödik tovább, a kisfiú elkezd egy szép győri oviba járni, kislány pedig elkezdi az iskolát.

Nos, a valóság az, hogy mire az asszony kijött a kórházból a saját lakásához már nem volt kulcsa, az ott lévő ingóságok nagy része eltűnt, a kisfiával együtt. Mire kiengedték a kórházból nem volt hova hazamennie, és két gyermeke közül az egyiktől megfosztották.

A történetről a kívülállók úgy szerezhettek tudomást, hogy a nagymama a Facebookon írta ki kétségbeesetten, hogy tud-e valaki információt adni a kétéves unokája tartózkodási helyéről. Az apa nem veszi fel sem az otthoni, sem a mobiltelefonját. Két hónappal a tragikus baleset után ez nagyon sokkoló lehetett. Hogy mi történt? A külföldön dolgozó apa hazatért és meglátogatta élettársát a kórházban, még fényképeket is készített a drámai állapot dokumentálására. Később magához vette a kisfiút és magával vitte az új lakóhelyére a közös ingóságok egy részével együtt. A kómában lévő anyát az apa nevelésre alkalmatlannak ítéltette a gyámhivatallal, erről végzés született. Később kiderült, hogy a lakást irgalmatlan rendetlenségben és kifizetetlen közüzemi számlákkal hagyta ott. Hiába volt a közös a felügyeleti jog, a gyermek esetlegesen találkozhat az édesanyjával, a testvérével, a karácsonyt is külön töltötték. Hiába gondozta a gyermekeket a nagymama most a kislány van csak nála és oda ment haza az anya is, a fia nélkül. Az eltelt időben a kisfiú jár már óvodába, csak nem Győrben, hanem Bősárkányban kezdte el kétévesen.

Ahogy a leírtakból is kiderül, az ügyben szereplő felnőtt közül vannak, akik gyakran nem mérlegelnek, hogy amit tesznek az a gyermekeknek jó, vagy sem. Nem igazán törődnek azzal, hogy az ő érdekeik sérülnek vagy sem. Szemmel láthatóan a hatóság sem mérlegeli azt, hogy melyik szülő nézi jobban a gyermek érdekeit, melyik alkalmasabb a nevelésére. Sőt az elkövetett jogsértések sem értékelik a súlyának megfelelően. Az, hogy egy ekkora korú gyermeknek vajon mennyire fontos az édesanyja, nem számít, úgy tűnik, ebben az esetben nem érvényes a 3 évig legyen GYES-en az anya a gyermek mellett elv sem. Az nem kérdés, hogy az anyának még szüksége lehet a baleset miatt rehabilitációra, de ez nem bűn. Az követ el bűnt, aki őt ebben e rehabilitációban hátráltatja.

Az apa közben nyilvánvalóan továbblépett és új kapcsolatban él. Ezt onnan is lehet tudni, hogy a nagymama sztrájkjáról online magazinok is hírt adtak, az új élettárs szükségét érezte, hogy megnyilatkozzon és védje a kialakult, egyébként nehezen védhető helyzetet. Mégis ő volt az, aki a kimondott egy mondatot kimondta, melyre egy nagyon fontos válasz született.

Ahogy várható volt elindult a gyermek-elhelyezési per, a bíróság úgy döntött az apa kapja a felügyeleti jogot. Valószínűsítem, hogy Győrben is van Gyermekjóléti Szolgálat, ahol a nehéz helyzetbe került szülőket, adott esetben anyákat támogatják többféleképpen. Minden bizonnyal vannak családgondozók, szociális munkások is, akiknek a feladata, ha egy család nehéz helyzetbe kerül, segítsenek neki. Előfordulhat, hogy a győri bíróság alulbecsülte azt a segítséget, melyet egy Gyermekjóléti Szolgálatnak lehetősége és kötelessége ilyenkor nyújtani? Mert akár dönthetne úgy is, hogy az anyánál a kisfiú és fokozottan figyelnek, és valós segítséggel támogatják az anyát, aki végre mind a két gyermekét magánál tudhatja és hivatali harcok helyett az életével, az életükkel foglalkozhatna.

Hogy mi volt a válaszmondat? "A kisfiúnak van anyukája, nem is akármilyen."

Szomorú látni, hogy amikor egy kisgyerek elesik van olyan szülő, aki segítségnyújtás helyett ráripakodik a gyerekére, hogy mit csinálsz?!  Már látszik a gyereken, hogy inkább a félelem, mint a fájdalom miatt sír. Vajon honnan van a szülőben ez az indulat és vajon a gyerek, hogyan fog majd viselkedni felnőttként hasonló szituációban?

Szinte borítékolható, hogy hasonlóan. Kevesen lesznek, akik saját erőből felismerik, hogy az áldozatot, az elesettet bántás helyett segíteni, támogatni érdemes. Egy gyerek amíg fel nem nő, nagyon sok más emberrel is kapcsolatba kerül, akik azon túl hogy a hivatásukat művelik, előfordulhat, hogy nem tudják magukat függetleníteni saját élményeiktől. Az óvónő és a tanár ugyanúgy lehet az az ember, aki az áldozatot, a gyengét hibáztatja megértés és segítségnyújtás helyett és a gyermek már nem csak otthon látja ezt a viselkedésmintát.

Az áldozathibáztatás a felnőtteknél is előfordul, főként a nőkkel kapcsolatos esetekben és kirívóan sokszor a családon belüli erőszak áldozatainál. Sok helyen párhuzamot vonnak a fizikai és a verbális agresszióval, holott, egyik nem alternatívája a másiknak. Egy pofonnak nem lehet indoka az, hogy annyira felidegesítette. A másik vád, hogy ha már elcsattant az első pofon, a másodiknak a nő is oka, hiszen miért maradt? A már meglévő gyerek(ek) mellett a bántalmazótól való tartós távolmaradás egyszerűen nem kivitelezhető, ugyanis a hatályos törvények alapján a két szülőnek a gyermek(ek)kel kapcsolatban kell közös döntéseket hozni még a későbbikben is.

Azt persze nem lehet persze elvárni, hogy mindenki ismerje a törvényeket, főleg ha nem érintett, de arra sem kötelezett senki, hogy pálcát törjön egy nehéz helyzetű nő felett. Viszont a vonatkozó törvényeket tudják és szakterületükről sokat és sokszor megnyilatkoznak az úgynevezett szakértők. Elég belenézni bármelyik tévéműsorba, minden témához gyűjtenek szakértőt a témához nem értő, de szorgalmas szerkesztők.

Így előfordul, hogy napjainkban nyilvánosságot kapnak olyan szakértők is, akik az otthonról hozott minták, vagy csak pusztán a hozzá nem értés miatt  szó szerint a mások verejtékén és vérén keresztül kapaszkodnak fel a rivaldafénybe. Az általuk szinte szisztematikusan végzett áldozathibáztatás amellett, hogy képviselt szakmáknak a tekintélyét is aláássa, egy olyan ostoba és otromba embert mutat be, akivel remélhetőleg a későbbiekben szakmai vagy akár csak emberi közösségben lenni, egyáltalán nem lesz menő.

Érdekes tendencia figyelhető meg abban, hogy ki és mikor gondolja úgy, hogy egy gyermek veszélyeztetett. Azt gondolnánk, ha egy gyermekkel bárhol, bármi baj történik, akkor azt nagyjából egyformán értelmezik, súlyozzák, büntetik.

Hát nem.

A jelenlegi jogalkalmazásban az a helyzet, hogy amennyiben a gondozó szülők vagy szülő nem bánnak jól a gyermekkel és ezért a gyermekvédelem figyelmébe kerülnek, a gyermekvédelmem kötelezi a szülőket ilyen-olyan eszközökkel, hogy a gyermek veszélyeztetettsége megszűnjön. Tehát, ha nincs a kisbabának ágya, nincs a lakásban fűtés, a gyermeken bántalmazás nyomok láthatók, beindul a jelzőrendszer.

MI a helyzet, amennyiben a gyermek álmosan, éhesen, megviselten, összetörve, akár megverve kerül elő a kapcsolattartásról vagy az ott töltött idő alatt olyan cselekmények, események történnek, melyek nyilvánvalóan veszélyeztetik az ő fejlődését. Ekkor a gyermek érdekeit képviselő szülőnek lépnie kell, vagyis a gondozó szülő köteles jelezni, hogy mi történt a kapcsolattartáson a gyermekkel. Kinek kell jeleznie? A területileg illetékes gyermekjóléti szolgálatnak, ahol jelzőlap is rendelkezésre áll. Kinek lehet még jelezni? A területileg illetékes gyámhatóságot is meg szokták keresni ezzel.

Mi történik ezután a gyakorlatban?

Általában semmi.

Ugyanis, bármilyen hihetetlen az a jogalkalmazói gyakorlat, hogy amennyiben a szülők, vagy elvált szülőknél a gondozó szülő veszélyezteti a gyermeket, akkor általában gyermekjóléti alapellátás során a családgondozók a szülőt együttműködésre kérve megpróbálják elhárítani a veszélyeztető tényezőket. Amennyiben ez az együttműködés eredménytelen egy védelembe vételi eljárás során a gyermeket védelembe veszik és a szülőknek vagy a gondozó szülőnek magatartási szabályokat írnak elő. A család életét egy évig nyomon követik és amennyiben az együttműködés, javulás hiányát tapasztalják, a gyermeket kiemelik a családból.

Abban az esetben, ha a veszélyeztetés a kapcsolattartás ideje alatt történik, a gyermekjóléti szolgálat és a gyámhivatal egyaránt hárít, nem jár el, mivel a veszélyeztetést nem a gondozó szülő, hanem a különélő szülő követte el, így ez rájuk nem tartozik, ez kapcsolattartási ügy. A gyámhivatal pedig általában kapcsolattartás végrehajtásával foglalkozik, vagyis jellemzően az indokkal vagy indok nélkül elmaradt kapcsolattartás ügyében járnak el. Így megtörténik az, hogy a gondozó szülő tétlenül nézi, hogy gyermeke hogyan van veszélyeztetve a kapcsolattartó szülőnél, tenni semmit nem tehet. Amennyiben az veszélyeztetés olyan fokú lesz, hogy a gyermek súlyosan sérül, például súlyos elhanyagolás miatt a pici gyermek kiszárad és kórházba kerül, vagy nem kapja meg a szükséges gyógyszeres kezelést, vagy lelkileg, fizikailag bántalmazzák a gyermeket, esetleg abúzus történik, akkor kétségbeesetten megtagadja a gyermek átadását a kapcsolattartásra.

Mi történik ezután a gyakorlatban?

Általában a kapcsolattartó szülő kapcsolattartás végrehajtást kér és elindul egy gyámhatósági eljárás. Ahol a bántalmazott gyermek gondozó szülőjét elmarasztalják kapcsolattartás akadályozása miatt, felhívják a figyelmét arra, hogy ez kiskorú veszélyeztetése, minek okán a gyermeket a családból ki is emelhetik és értelemszerűen a másik szülőnél vagy nevelőszülőknél helyezhetik el. A kapcsolattartáson történt bántalmazással vagy nem foglalkoznak, vagy – amennyiben olyan súlyos a cselekedet és külön eljárás indul – azzal nem kapcsolják össze, az eljárás más ütemben zajlik, stb.

Vajon mit lehet tenni, hogy ez a jogalkalmazási gyakorlat, mely nyilvánvalóan nem a gyermek érdekét szolgálja, megszűnjön, és egyforma mércével mérjenek minden a gyermeket veszélyeztető magatartást?

Május utolsó hete gyermekhét, május utolsó vasárnapja Gyermeknap volt. A Nemzetközi Gyermeknap célja, hogy a gyermekek önfeledt ünneplése mellett felhívja a figyelmet a nehéz sorsú gyermekekre, az iskoláztatás hiányaira, a gyermekszegénységre és az elhagyott gyermekek életére is. Talán nem túlzás, ha azt mondom, minden településen volt gyermeknapi ünnepség minden szükséges kellékkel, ugráló várral, arcfestéssel és kirakodóvásárral így az önfeledt ünneplés megvolt. Az alábbi összeállításban megtörtént esetek olvashatók, látható, van még mire felhívni a figyelmet.

1. Csecsemőkorban kétségbe vonják azt a jogát, hogy anyatejet kapjon, hacsak az nem az otthon négy fala között történik.

2. Óvodásként - annak ellenére, hogy az 1997-es gyermekvédelmi törvény 2005-ös módosítása óta nem lehet gyermeket testi fenyítésnek kitetenni - előfordulhat, hogy találkozik olyan személlyel, aki megsérti ezt a törvényt.

3. Kisiskolásként, ha magatartási probléma miatt magántanuló lesz, ezzel gyakorlatilag kikerül a rendszerből és soha többet nem ellenőrzi senki, hogy biztosítva van-e a normális testi-lelki fejlődése.

4. Ha még kisiskolásként, vagy akár már kiskamaszként sajátos nevelési igényű lesz a gyermek és nem egy nagyobb városban lakik, akkor nincs esélye, hogy megkapja a fejlődéséhez szükséges ellátásokat. Egy SNI-s tanulónak heti 10 óra fejlesztés jár(na). A nagyobb városban jár, sem biztos, hogy megkapja. 

5. Bármely életkorban előfordul, hogy akaratán kívül, de az ő mindenek felett álló érdekére hivatkozva kényszerláthatáson kell részt vennie.

6. Szintén bármely életkorban előfordulhat, hogy a gyermeknek pszichiátriai kivizsgálásra (ADHD, PTSD, stb.) lenne szüksége, de szinte lehetetlen ezt megoldani, mivel a 0-18 éves korosztály (~2 000 000 fő) számára összesen 139 ágy jut. 

A gyermekjogok védelme a törvényeken túl a gyerekeknél kezdődik. Ők azok, akikkel már idejében tudatni kell, hogy vannak jogaik, a kötelezettségeik mellett. A hatályos törvények alapján a gyerekek már elég korán kötelezően intézményesítve lesznek, 2015. szeptemberétől 3 éves kortól kötelező az óvoda. A blogon túlmutat, hogy azt taglaljuk, ez jó vagy sem, tény, hogy az elsődleges szocializáció, mely nagyjából 6-7 éves korig tart meghatározó a gyermek életében, döntően befolyásolja, milyen felnőtt válik belőle.

Ahogy nemzetközi szinten, úgy a hazai törvények is külön foglalkoznak a gyerekek jogainak védelmével. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a törvények nem elég ismertek még az iskolában sem, ahová új ismereteket, az életre felkészítő tudást megszerezni járnak a gyerekek.

A közelmúltban történt egy eset, mely végül úgy végződött, hogy az ovónő közös megegyezéssel a nem megfelelő nevelési elvek alkalmazása miatt távozott az intézményből. Ilyen történetnél az egyáltalán nem vigasztaló, hogy nem csupán Magyarországon, hanem Lengyelországban is történik ilyen és szomorú tény, egy sajátos nevelési elveket alkalmazó óvónőről tavaly is lehetett itthon olvasni.

A hírekhez fűzött kommenetek olvasva, nagyon úgy tűnik, hogy a helyzet nem változott a rendszerváltással, a ’89 előtti poroszos nevelés nem lett a múlté, sőt. A törvények azonban változtak, sok olyan cselekmény, tett, mely régebben, ha nem is elfogadott, de eltűrt volt, ma már egyszerűen bűncselekmény. 

Ha a gyerekek már 3 évesen bekerülnek közösségbe, jó, ha minél hamarabb megtudják, azt, hogy milyen bánásmódhoz van joguk és ma már van honnan tájékozódni. Íme néhány honlap, ahonnan a nagyobb gyerekek tudnak tájékozódni. Az Ombudsmani Hivatal készített egy komplex, rengeteg információt tartalmazó kiváló portált, melyet böngészve a gyerekek, de akár a szüleik is minden fontos információt megkaphatnak a gyermeki jogokról.  

A Gyermekbarát Igazságszolgáltatás keretén belül a nagyobb gyerekek elolvashatják Az ENSZ Gyermekjogi Egyezmény tartalmának rövid, közérthető ismertetését. A kicsit kisebbek egy színes rajzokkal illusztrált kis füzetben olvashatják el ugyanezt ezen az oldalon.

Az UNICEF oldalain rengeteg kutatás található, akár évekre lebontva is, de információkat kaphatunk folyamatban lévő projektekről. Az UNICEF működésének iránymutatója a Gyermekjogi egyezmény, a szervezet az „ENSZ Közgyűlésétől kapta megbízását azért, hogy támogassa a gyermekek jogainak védelmét, segítse alapvető szükségleteik elérését és, hogy kiterjessze lehetőségeiket a bennük rejlő képességek felszínre hozása érdekében”* A gyermekek tájékoztatását az UNICEF kiemelt kérdésként kezeli, létrehoztak sok kampányt és fejlesztettel számos alkalmazás, melyek segítségével könnyen és juthatnak érthető információhoz az érintettek. Kutatómunkát is végeznek Magyarországon, melyekből akár a legtöbb szülő számára megdöbbentő adat derül ki. A legutóbbi felmérésük szerint a megkérdezett gyerekek fel szerint egy pofon még nem erőszak, vagyis a gyerekek legtöbbje nincs tisztában a jogaival. Eben a közegben az UNICEF Ébresztő-óra programja nyugodtan nevezhető hiánypótlónak, a programba jelentkező iskolákban már elérhető.

A napvilágot látott, de akár csak a baráti, ismerősi körben hallható történeteket hallva sokszor felvetődik a kérdés, hogy a gyereknek lehet-e hinni? Biztos, hogy igazat mond egy 3-4 éves, vagy akár egy 7-9 éves? Tény, hogy a gyerekek, ebben a korban még nincsenek tisztában a hazugságok következményeivel, de jellemzően nem találnak ki teljesen valótlan vádakat, így a szülőnek az a feladata, hogy odafigyeljen rá és higyjen a gyermekének. Tény, hogy a megtörténtek tagadása egyszerűbbnek tűnhet, azonban egy kisgyereknek, de még egy nagyobbnak is erőt kell ahhoz gyűjteni, hogy az őt ért traumáról beszámoljon. Ha történet úgy folytatódik, hogy a gyermeket szembesítik a nagy tekintéllyel rendelkező óvodapedagógussal, tanárral szinte biztos, hogy a gyermek meghátrál, de nem azért mert hazudott.

Azt hiszem, ezek után elmondható, hogy nem csak a gyerekek, a felnőttek ez irányú tájékoztatása és képzése is nagyon fontos. Gyakran csak a szülő egyéni érzékenységén múlik, hogy mikor elégeli meg a gyerekkel foglalkozó pedagógus sajátos nevelési elveit és viszi el az intézményből a gyermekét. Mert ez az általános, hogy hiába derül, ki az, hogy a óvodapedagógus, pedagógus vagy bármelyik gyerekkel foglalkozó  szakember nem megfelelően bánik a gyerekkel, az a történet általában az a vége, hogy a gyerek megy, a gyerekkel foglalkozó meg marad.

Sokkal célravezetőbbnek tűnne az a megoldás, amikor az intézmény vezetése beszámoltatja a pedagógust az általa alkalmazott nevelési elvekről és kivizsgálják, hogy mi is történt. Persze ehhez az is kell, hogy a pedagógus ne a tagadást válassza és segítse a kivizsgálást őszinte válaszaival, majd később ne a gyereken álljon bosszút így vagy úgy. Persze ehhez az intézmény vezetése is kell, aki nem a szülő vélelmének nyilvánítja a felmerült esetet, problémát, hanem valódi kivizsgálást végez.

Az óvoda, az iskola a pedagógusok szakszerű megválogatásán túl segíthet az ilyen esetek elkerülésében, ha jobban tájékozottak a gyerekekkel foglakozók, a szülők és maguk a gyerekeket is a jogaikról.

A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról egy hosszú és átfogó, a 1997. május 8-i kihirdetése óta több alkalommal módosított Gyermekvédelmi törvény rendelkezik. Ennek a törvénynek az Alapvető jogokat és kötelezettséget taglaló II. Fejezetében a törvény 6§ 5. bekezdése így rendelkezik a testi fenyítéssel kapcsolatban: „A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással - fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal -, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.” A bekezdés második mondatát a 2004. évi CXXXVI. törvény, mely Egyes szociális tárgyú törvények módosításáról rendelkezik állapította meg az 53. §-ban. Hatályos: 2005. január 1-től. Vagyis Magyarországon tilos a gyermeket megütni, immár 10 éve.

Az iskolában dolgozó tanár egy közfeladatot ellátó személy, erről a Btk. 459 § 1. bekezdésének 12. pontja rendelkezik. Nem vitatható, kiemelt szerepe van egy tanárnak, ezért is számít közfeladatot ellátó személynek. A 2012. évi C törvény a Büntető Törvénykönyvről több pontban foglalkozik a közfeladatot ellátó személyekkel. A XXVIII. fejezetben taglalja A hivatali bűncselekményeket és a 302 § -ban a Bántalmazás közfeladatot ellátó személy eljárásában bűncselekményről és a büntetésről rendelkezik az első bekezdésben a következőképpen: „Az a közfeladatot ellátó személy, aki közfeladatának ellátása során mást tettleg bántalmaz, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Amennyiben összevetjük az UNICEF kutatását ezzel a törvénnyel, nos, nyugodtan elmondható, a törvényt nem ismerik a kellő mértékben sem gyerekek, sem a felnőttek. Az üzenet nem ment át. A régen megtörtént és a mostanában lezajlott olykor hasonló történeteket olvasva pedig kiderül számunkra, hogy a Btk 302. paragrafusának ismerete sem terjedt el túlságosan.

Fórumokat olvasva nyilvánvaló, kevés szülő tudja, hogy mi az a zéró tolerancia a testi fenyítéssel kapcsolatban és mi az, amit egy közfeladatot ellátó személy megtehet. Persze nem is lehet elvárni egy laikus szülőtől, hogy az Állampolgári Jogok Biztosának Hivatala honlapját, az UNICEF portálját vagy éppen A Büntető Törvénykönyvet böngéssze.

Talán lehetne ezen a tájékozatlanságon úgy segíteni, hogy ha már úgyis van az intézménynek házirendje, azt meg lehetne toldani egy néhány oldalas tájékoztatóval a jogokról és a vonatkozó törvényekről. Nem biztos, de valószínűbb, hogy kevesebb gyerek hallaná, hogy Minek beszélek neked, úgysem vagy jó semmire!, Értsd már meg, nem vagy rá képes!  és talán a címben idézett mondattal sem lennének megriasztva a kisdiákok. Biztosan kevesebb gyerek lenne fülénél fogva felrántva a padból és csuklónál fogva kirángatva az osztályból, hogy a fegyelmező szándékú rá-rá ütögetésről már ne is szóljak. Vagy de.

Forrás: http://unicef.hu/kuldetesunk/

Forrás: pinterest

Ahogy korábban megjelent közleményben írta a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének elnöke Takács Imre, a rendszerben sok Szigetszentmiklós van elrejtve. Erre csak azt lehet mondani, hogy remélhetőleg, egy magát fejlettnek valló államban nem elfogadható, hogy gyerekek páriaként fekáliában hemperegnek.

A police.hu oldalon is megjelent  hírben az olvasható, hogy de, mégis megtörténik. Ez nem Szigetszentmiklós, ez Kisléta. A hír címe: Kiszabadították a rab kislányt a rendőrök.  A kislány a saját otthonában volt rab, a szülei voltak a rabtartói.

Még kevés az információ, sokat nem lehet mondani az esetről, de a tudósítást olvasva sok mindent nem is jut az ember eszébe a döbbenettől.

Ha pontosak a leírt információk, akkor a tény az, hogy egy magatartási problémával küzdő 8 éves gyerek magántanuló lett, majd szinte szó szerint eltűnt a rendszer szeme elől évekkel ezelőtt.  

Feltételezés, de nem tűnik túl valószínűnek, hogy kapott volna fejlesztést, hogy felzárkózzon a korosztályához. Szintén feltételezés, de nem valószínű, hogy a közelmúltban látta volna háziorvos, akinek szemet szúrt volna a gyermek elképesztően alacsony súlya. Vajon az iskolakötelezettségének hogyan tett eleget magántanulóként? Félévente levizsgázott? A tanárok sem vettek észre semmit?  Ha mégis láttak valamit, jeleztek a gyerekjólétinek? A gyerekjóléti tudott erről? Ha igen, tett valamit? Egyáltalán, ez hogyan történhet meg?

Rengeteg kérdés.

Válasz? Az nincs. Figyelem? Úgy tűnik, az sincs.