A legtöbb szülő számára, amikor megszületik a gyermeke, az a három betű, hogy SNI, nem mondd semmit és előfordulhat, hogy később sem kell megtudnia, ennek a rövidítésnek a jelentését. Vigyázat, száraz paragrafusok és zsebbe vágó kérdések következnek!

A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC törvény Értelmező rendelkezés, 4. § 25. pontjában írja le, hogy: „sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló: az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi (látási, hallási), értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartásszabályozási zavarral) küzd”

Vagyis az SNI rövidítés a Sajátos Nevelési Igényt takarja, melyet egy szakértői bizottság állapít meg. Ha valakit érdekel és érintett olvassa el a 15/2013. (II. 26.) EMMI rendeletet, amely a pedagógiai szakszolgálati intézmények működéséről rendelkezik. A rendeletben többek között a gyógypedagógiai tanácsadásról, korai fejlesztésről, a fejlesztő nevelésről, az iskolapszichológiai és óvodapszichológiai ellátásról, de akár iratkezelésről és az ügyintézés szabályairól is lehet tájékozódni.

Aki érintett, az tegye is meg, ugyanis a Sajátos Nevelési Igény szóösszetételből sok szülő azt a téves következtetést vonja le, hogy lehet valakinek, adott esetben a gyermeknek lehet igénye. Hát nem.

Visszakanyarodva a 2011. évi CXC. törvényhez, ott az olvasható, az SNI-s gyerekekről a 3 §, 6. bekezdésében: „A köznevelés kiemelt feladata az iskolát megelőző kisgyermekkori fejlesztés, továbbá a sajátos nevelési igényű és a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyermekek, tanulók speciális igényeinek figyelembevétele, egyéni képességeikhez igazodó, legeredményesebb fejlődésük elősegítése, a minél teljesebb társadalmi beilleszkedés lehetőségeinek megteremtése.”

Vagyis a törvény megfogalmazza, hogy a gyermeket segíteni kell, hogy fennálló nehézségei ellenére, felnövekedve minél jobban be tudjon illeszkedni a társadalomba. Mivel ugyanezen törvény a 18 paragrafusban így rendelkezik: „A szülő és a pedagógus nevelő munkáját, valamint a nevelési-oktatási intézmény feladatainak ellátását pedagógiai szakszolgálat segíti.” a gyermek a fejlesztést az iskolában és/vagy a pedagógiai szakszolgálatnál kapja meg tanuló, ha iskolásról beszélünk.

A valóság az, hogy gyakran hiába a törvényi rendelkezés, hiába a temérdek paragrafus, a gyermek nem jut fejlesztéshez, lemarad, majd kimarad.

Könyvek és tanulmányok tucatjai születnek arról, hogy az SNI-s gyermeket integrálni kell, ami örvendetes, de már annyian vannak, hogy nem is lehetne őket hova eldugni. Haladóbb cél lenne, azt kitűzni, hogy minden gyermek kapja meg azt a fejlesztést, ami ahhoz szükséges, hogy később is be tudjon illeszkedni a társadalomba. Az a helyzet, hogy nincs elég fejlesztőpedagógus, nincs hely, idő a fejlesztésre, az nem elfogadható. Minden szakember tudja, hogy például egy fejletlen idegrendszer miatt figyelemzavaros tanulót az idegrendszer változása miatt minél előbb el kell kezdeni fejleszteni;  később alkalmazva már nem lesz hatékony az a kezelés. A gyerekek többsége egyszerűen versenyt fut az idővel!

Fontosabb lenne azt kitűzni, hogy a vizsgálatokat végző szakértői bizottságok ne több hónapos átfutási idővel dolgozzanak, és hetek alatt szüljék meg döntésüket. Ugyanis, amíg nincs szakértői vélemény, nincs ellátás. Államilag.

Fontosabb lenne azt megfontolni, hogy ha a szülő nem tudja a magánfejlesztéseket, adott esetben például egy viselkedésterápia több tízezer forintját kifizetni, akkor rendjén van-e, hogy hetente kell aláírnia a magatartás problémás gyermeke intőjét. Vagy a szülő „választhat”, hogy nézi tétlenül a nagymozgásban lemaradó gyermeke szó szerinti botladozását, vagy viszi magán fejlesztésre óránként több ezer forintért. Még lehetne folytatni a sort, de a gyakorlat az, ha van a szülőnek pénze, inkább vesz egy nagy levegőt és mélyen zsebébe nyúl. Ugyanis a magánszektorban működik a gyermekek fejlesztése, igen kiváló odaadó szakemberek dolgoznak ott, akiknek a munkája olykor inkább a megfizethetetlen kategóriába tartozik.

De ha a szülő ki is tudná fizetni és ki is fizeti, miért kell ezt tőle elvárni, hiszen az általa befizetett adóból működnek állami intézmények. Melyeknek ez a feladatuk, a munkájuk. A szülőnek és gyereknek meg ez az élete.

Vagyis valójában kinek és mennyit és egy SNI-s gyermek?