Képzeld el, hogy minden egyes évben tucatnyi, alkalommal kell különböző intézményekben, hivatalokban, hatóságoknál megjelenned, ahol többnyire megaláznak, kigúnyolnak megkérdőjeleznek szülői mivoltodban. Teljesen mindegy, hogy mit mondasz, az úgysem úgy kerül a jegyzőkönyvbe. Teljesen mindegy, hogy mit írsz leveleidben, beadványaidban, úgysem hiszik el, nem járnak utána. Ha idéznek menned kell, ha nem teszik a neked küldött levél tartalma, ha nem tetszik a határozat a megfelelő fórumon persze fellebbezhetsz. Persze van már olyan, amikor elfogy a fórum, amikor nincs hova menni tovább és egy-egy csatában vagy vesztesz, vagy néha nyersz. Aztán nekik letelik a munkaidő, becsukják a számtalan aktád egyikét és élik az életüket. Te meg ahelyett, hogy csinálnál valami értelmeset a szűkre szabott szabadidődben gyártod szakmányban az értelmetlen iratokra a válaszokat. Sosem szabadulhatsz, mert rutinból le tudnak nyomni. És képzeld el, hogy mindez azért van, mert van, aki folyamatosan évről évre, hónapról hónapra alapanyagot szolgáltat a hivataloknak, és írja a levelet, írja a feljelentést, mert gyűlöl, mert utál. Téged. Vagy inkább saját magát.
Neked ez az Ügy, nekik meg egy vagy a sok százezernyiből. Mert mi lenne, ha a hivatal megállt parancsolna a feljelentőnek és a törvényeket úgy alkalmazná, hogy véget érjen a pokoljárásod és kis családod újra normálisan élhessen? De nem, mert kellenek az akták, mi lenne velük anélkül.
Sokáig tologattam ezeket a kapott iratokat, aztán mégis a közzététel mellett döntöttem. A neveket és néhány lényegtelen adatot megváltoztattam, hogy a szereplők ne legyenek pontosan beazonosíthatók és felismerhetők. Pedig ez a történet itt és most játszódik Magyarországon.
Amikor Tímea 5 év után hirtelen összetalálkozott a volt férjével, nagyon meglepődött. Arra számított, hogy Wilhelm nem lesz vele kedves, hiszen nem egyedül volt. Az már jobban meglepte, hogy a mindketten nekiestek és válogatott szitkokat szórtak rá a munkatársaik szeme láttára. Így kézen fogva a helyzettől megrémült 7 éves lányát inkább távozott. Akkor még nem sejtette, hogy ez a találkozás sorsfordító lesz és nem feltétlenül jó értelemben.
Ugyanúgy meglepődött két hét múlva, amikor elolvasta a postaládájában landoló e-mailt. A volt férje tájékoztatta, hogy ismét szeretne találkozni a lányával. Meglepetése csak tovább nőtt, amikor azt olvasta, hogy a volt férje a gyámhivataltól úgy tudja, semmi akadálya annak, hogy 6 nap múlva december 25-én reggel kilenckor elmenjen a kislányáért és magával vigye a két napra. A hivatal szerint nem jelent problémát az, hogy a kislány 2 éves alig múlt, amikor az apját utoljára látta és számára ő egy idegen férfi. A volt férje levelében ez állt. Talán hazudott?
Timi kivárta a következő munkanapot és felhívta a hivatalt. Hamar kapcsolták az ügyintézőhöz és valóban, az ügyintéző ugyanazt mondta, amit az apa írt. Sokáig beszélgettek, Tünde próbálta megértetni a hivatalnokkal, hogy egy ekkora gyerek nem valószínű, hogy nyugodtan alszik egy vadidegennél, még akkor is, ha az az apja. Felvetette azt, hogy mi lesz, ha valami történik a gyerekkel az alatt a két nap alatt. Azt majd bejelenti anyuka, és kivizsgáljuk – hangzott a lakonikus válasz. De csak jövőre, mert a két ünnep között csak ügyelet van. Timi hiába mondta, hogy a hatályban lévő szabályozást a kislány apja nem tartja be évek óta, nem kellene így traumatizálni a 7 éves gyereket, az ügyintéző hajthatatlan volt. Nem sokkal később Timi kapott is az ügyintézőtől egy e-mailt, melyben az állt, hogy következő év január 9-én délelőtt várja a hivatalban. Timi kapott egy e-mail a volt férjétől is, melyben az ügyintézővel folytatott beszélgetés alatt felvetett kérdésekre nagyon rímelő gondolatok voltak. Wilhelm nagylelkűen felvetette, hogy esetleg eltekint az ottalvástól, de a kislánynak december 25-én vele kell mennie.
A kislány végül nem ment december 25-én reggel az apjával, de az apa ott volt Timi lakásánál. Két tanúval. Timi elgondolkodott, hogy vajon kiféle és miféle ember lehet az, aki szenteste másnapjának reggelén ahelyett, hogy a családjával lenne, egy idegen lakáshoz megy tanúskodni. Vajon mit tudhatnak ők a családról, a családtagok életéről? Aztán nem töprengett sokat, hiszen a volt férje 4 nappal később, 29-én reggel is tiszteletét tette a lakása előtt, hiszen a páros hétvégék is apás hétvégék, vitte volna a lányt megint. Timi, saját érdekében nem nyitott ajtót, jól emlékezett még, hogy milyen tud lenni a volt férje, ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné.
Nehezen, de elteltek az ünnepek, nyomott volt a kis család hangulata és eltelt az első munkahét is. Január 9-én Timi bement a Gyámhivatalba nem is sejtve, hogy az elkövetkező néhány évben többet fog odajárni, mint bárhová. Az ügyintéző egy nagyjából vele egykorú, kifejezetten ápolt, elegánsan öltözött nő volt, Barbarának hívták. Kimérten pillantott Timire és kisérőjére, látszott rajta nem erre számított. Hamar visszazökkent a rutinjába és hiába volt minden szó, elkezdett jegyzőkönyvet felvenni. Az hamar kiderült, fogást keres az anyán. Timi nem volt rutinos hivatalba járó és addig a jogszabályokat sem tanulmányozta napi szinten. Élte a maga egyszerű életét, összeszedte magát a meglehetősen csúnya válása után és azóta is egyedül nevelte a kislányát. Szokta mondani félig viccesen, az anyukákra jellemző, hogy a GYED, GYES ideje alatt kibontakoztak, pályát módosítanak és elhagyják az addigi megszokott kereteket, és lám ő változtatott egy nagyot: elvált és eladta az egykor közös otthont és elhagyta azt a kényelmes komfortos zónát, ami egykor az élete volt. A különbség más anyukák és közte csak az, hogy ő nem akart ilyen meredek váltást és főleg nem ilyen rövid idő alatt. Képzeletben ilyenkor mindig megvonta a vállát: aki menni akar, hagy menjen.
Timi rutintalanságát az ügyintéző ki is használta, így született meg az ügy egyik első jegyzőkönyve. Timi kérte a hatályos szabályozás felfüggesztését, ez bele is került a jegyzőkönyvbe. Ezen kívül arra nem tudott válaszolni, hogy hogyan képzeli a láthatást most, hiszen nem csak a kislányának, neki is idegen volt a volt férje. Igaz néhány évvel ezelőtt a gyermektartás díj csökkentése miatt találkoztak a bíróságon, de azt nem nevezné érdemi kapcsolatnak. Az ügyintéző annak ellenére, hogy korlátozhatta volna Wilhelm kapcsolattartását, valamiért nem tette meg. Barbara asszony felvetette még tájékozatlan ügyfelének, hogy tudja-e, hogy ő, mint gondviselő szülő felelős azért, mert a kislánya 5 évig nem tartotta az apjával a kapcsolatot. Timi nem igazán értette, vajon hogyan vonható ő azért felelősségre, amit a volt férje tett. Illetve nem tett. Be kellett volna jönnie a gyámhivatalba és végrehajtást kérnie! – hangzott a dörgedelmes válasz, de Timi nem értette a jogi kifejezést. Mit hajtson végre és ki? Így némileg határozatlanul kibökte, hogy ő annyit tudott tenni, hogy elment a Családsegítő és Gyermekjóléti Központba, elmondta, hogy az apa nem tartja a kapcsolatot velük és kérte, hogy segítsenek neki ebben az áldatlan élethelyzetben. Azóta is folyamatos kapcsolatban van a központtal, igénybe vett jogi segítségnyújtást, házi gyerekfelügyeletet, sőt most is egyszülős csoportba jár, ahol van néhány hasonló sorsú anyuka. Barbara asszony, az ügyintéző egy pillanatra lefagyott és a picit gúnyos mosoly is leolvadt az arcáról. Ő már tudta azt, amit Timi nem: mint a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjának a Családsegítő és Gyermekjóléti Központnak kellett volna az anyát tájékoztatni a vonatkozó jogszabályokról és az apa eltűnése miatt megtenni a jelzést. De nem tették meg. Évekig. Az ügyintéző kelletlenül ugyan, de beleírta a jegyzőkönyvbe a Családsegítő és Gyermekjóléti Központot. Majd beírta, hogy Timi mediálást is igénybe kíván venni.
Timi vett egy nagy levegőt, mert kezdte kapizsgálni a végrehajtás fogalmát és habár az ügyintéző biztosította arról, hogy végrehajtást csak 30 napon belül elmaradt kapcsolattartásra kérhet, a többi ugyanis nem számít, ő arra az egyetlen december 15-re kért. Az beadvány lényegét elvette az ügyintéző néhány kérdése. Néhány hónappal később érdekes dolgokat tapasztalt Timi ennek a beadványnak a kapcsán.
Timit felkavarta a Gyámhivatalban zajlott tárgyalás, valahogy azt érezte, hogy ő ebből a történetből nem fog jól kijönni. Elgondolkodott azon, hogy tényleg semmit nem ér az ő szava, hogy nem számít, hogy két ember helyett nevelte a közös gyerekület. Hiszen az ügyintéző unásig hajtogatta, hogy azért nem számít, hogy a volt férje évekig ügyet sem vetett a kislányára, mert az 30 napnál régebben volt.
Bár tudta, hogy semmi értelme, amikor volt ideje leült a számítógépe elé és kiszámolta, hogy a volt férje az eltelt évek alatt pontosan 400 kapcsolattartást mulasztott el. Pótlások nélkül. Hát ez az, ami nem számít. Az ügyintézőnek elmondta, hogy Wilhelm nem volt vele túl kedves a válás idején, majd, amikor látta, hogy a nő nem érti, nehezen és szégyenkezve kibökte, hogy Wilhelm bántotta. Azóta biztos megváltozott! -hangzott a válasz és Timi hiába bizonygatta, hogy ezek az emberek nem szoktak megváltozni. Soha nem vonták még felelősségre a tetteiért, miért is változna.
A csalódottsága egy perc alatt elillant, amikor napokkal később a kézhez kapott egy ajánlott levelet a volt férjétől, ami szintén január 9-i keltezésű volt. Megrökönyödve olvasta azt, hogy a volt férje Wilhelm ebben a levélben reagál a szintén január 9-én Timivel felvett gyámhivatali jegyzőkönyvre. Wilhelm ebben a levélben is biztosította Timit, hogy továbbra is menni fog a bírósági végzés szerinti időpontokban a gyermekért és továbbra is végrehajtást fog kérni, minden egyes elmaradt kapcsolattartásra. Timi nem értette, hogyan lehetséges, hogy ő, mint gondozó szülő heteket kell, hogy várjon egy gyámhivatali megjelenésre, a volt férje pedig ilyen gyorsan információhoz jut.
Timinek egy héttel később is be kellett mennie a Gyámhivatalba és az egyhéttel ezelőtt megbeszélteknek alapján Wilhelmmel együtt kiválasztottak egy mediátort. Sokatmondó név: Vívó Frigyes. Állítólag egy nagyon tapasztalt szakember, évtizedek óta ezen a területen dolgozik, oktat, több könyv szerzője. Timi szerette volna az ügyintézővel megbeszélni az általa észrevett anomáliákat, de nem volt rá lehetősége. Wilhelm még maradhatott.
Timi közben egy ismerős ügyvédtől megtudta, hogy neki, mint ügyfélnek van úgynevezett iratbetekintési joga, ezért elment ismét a hivatalba és kérte, hagy tekintsen be az iratokba. Az ügyvéd elmondta neki még az iktatási szabályokat és néhány iratkezelési szabályt is. A nő megtudta, hogy minden iratot, ami az ügyben keletkezik iktatni kell és az, ami szóban elhangzik, az nem számít. Tudod Timi, a szó elszáll, az írás megmarad, viccelődött az ügyvéd. Pedig ez az ügy elég komolynak tűnt. Timinek csak sokadik próbálkozásra csak sikerült hozzáférnie az iratokhoz. Mire ide eljutott már tudta azt is, hogy bármelyik iratot megtekintheti és akár le is fotózhatja. Az iratokból másolatot csak oldalanként 100 forintnyi illetékbélyeg lerovása után készítenek. Persze az illetékbélyeget ráragasztják az eredeti iratra, így ki is dekorálta szépen az ügyintéző az aktát.
Az iratbetekintésen Timi minden iratot, amit az aktában talált lefotózott és hiteles másolatot kért mindenből, amit csak fontosnak tartott. Elég nehéz volt úgy iratok fontosságáról döntenie, hogy a tartalmukat előtte nem látta, csak sorjázott előtte egyik apróbetűs papír a másik után. Először nem is tűnt fel neki a kétoldalas beadvány, csak nyugtázta, hogy itt egy céges irat. Aztán pár lappal később kapcsolt. Mit keres a gyámhivatali iratok között céges pecséttel ellátott irat? Visszalapozott, és valóban címzett a Gyámhivatal ügyintézője az aláíró pedig Wilhelm a volt férj. A dátum: egy nappal a mediátor miatt összehívott megbeszélés előtt. Az iraton ott volt a cég logója, két változatban is. Timi kérdőn nézett az ügyintézőre, de az csak mosolygott.
A folytatásért kattints ide!
