Egy ideje már foglalkozunk itt a blogon iskolai dolgokkal, gondozó és a különélő szülők jogaival, kötelezettségeivel. Az utóbbi néhány hónapban viszont több alkalommal bukkanunk olyan történetre, amikor az egyik szülő a másik szülő tudta nélkül egyszerűen átíratja a gyereket egy másik iskolába, amiben az oktatási intézmények is partnerek. Szeretnénk tudni, hogy mit gondoltok erről, ezért egy anonim történetet* megosztunk veletek.

Azt talán minden családban tudják, hogy egy gyerek iskolai beíratásához két szülőre van szükség. Az iskolaválasztás ugyanis a gyermek sorsát jelentősen meghatározó döntés, amiben a szülőknek nem csak közösen kell dönteni, de külön-külön egyik sem írathatja be ide, vagy oda a gyermeket. Még akkor sem, ha iskolák a honlapjukon olyan formanyomtatványokat tesznek közzé, amiben az egyik szülő nyilatkozik, hogy a másik szülő helyett is jogosult eljárni.

Történetünkben egy gyerek ideiglenes hatályú kiemelése történt meg, a város egyik részén élő „A” szülőjétől került a város másik részén élő „B” szülőjéhez. Ez néhány hónappal ezelőtt történt, a mostani trendeknek megfelelően legyen a történet kezdete mondjuk, 100 nappal ezelőtt.

Az ideiglenes elhelyezés óta a gyerek nem találkozhat az őt addig gondozó „A” szülővel. A kapcsolattartás nincs megtiltva, de szabályozva sincs, nevelést ideiglenesen ellátó „B” szülő pedig úgy gondolja, hogy amíg a gyámhivatal néhány hónap/év alatt meg nem hozza a kapcsolattartást szabályozó határozatot, addig neki a láthatást nem kell biztosítani.

A gyerek már nem túl kicsi, iskoláskorú, tanköteles. A történet kezdete óta eltelt 100 nap alatt véget ért egy tanév, sőt elkezdődött a következő is. „A” szülő meglepve és véletlenül tudta meg, hogy a gyermeke már nem a város Egyik hanem a Másik részén lévő iskolába jár. Az Egyik iskolában nem adtak felvilágosítást a tanulmányi eredményekről, de elmondták, hogy mostantól a gyermek Másik iskolába jár. A Másik iskolában elmondták, hogy ők a gyámhivatal papírjai szerint jártak el és kedvesen lecsapták a telefont megelőzve a további kérdezősködést. „A” szülő nem tud mit tenni információk nélkül. „B” szülő nem áll vele szóba, a gyerekvédelem nem illetékes iskolai beíratási ügyekben. Így jobb híján a történetet röviden leírva a Duna egyik oldalán lévő Egyik iskola Tankerületéhez, majd Duna másik oldalán lévő Másik iskola Tankerületéhez fordul, hátha érkezik válasz arra a kérdésre, hogy milyen alapon került a gyereke a Másik iskolába.

Szerintetek mit válaszol a két illetékes Tankerület? Egyáltalán fognak válaszolni?

Szeretnél hozzászólni? ITT megteheted!

Sokan visszasírják azokat az időket, amikor a gyengébben teljesítő vagy másként funkcionáló gyerekeket úgynevezett kisegítő iskolába kellett íratni a szülőknek. Mivel ezek a gyerekek felnőve részesei kell, hogy legyenek a társadalomnak – egyébként már most is azok – értelmesebb célnak tűnik integrálva oktatni őket így együtt tanulnak az átlagos – van ilyen? – gyerektársaikkal és közben fejlesztik őket, hogy leküzdjék a hátrányaikat. Fejlesztik? Leküzdi?

Sok kritika éri manapság a hazai és nemzetközi oktatást, lássuk be, okkal. Jó lenne tudni, hogy mi történik az intézményekben, hogy a folyton tanulni vágyó csillogó szemű 6-7 évesből néhány évvel később egy stresszes és nyilvánvalóan alulteljesítő kiskamasz lesz. Még akkor is, ha ő olyan átlagos gyerek, aki nem lóg ki semmilyen irányban a sorból.

Azoknak a gyerekeknek, akik sajátos nevelési igényűek az átlagtól, khm valamivel nehezebb dolguk van az iskolában. Ők azok, akik valamilyen nehézséggel küzdenek és az is gyakran előfordul, hogy közben több más képességükben pedig kiemelkedők. Velük nem tud igazán mit kezdeni a rendszer, mármint az oktatási rendszer. A gyerekekkel foglalkozók szakemberek sajátos hozzáállása számos módon megmutatkozik. Előfordul, hogy a másként teljesítő gyereket az iskola maga diagnosztizálja és bármiféle szakembert megelőzve javasol kislétszámú szegregált iskolát. Ugye, ezt nem teheti meg, mert az általános iskolának a diagnosztizálás helyett az alapfokú oktatással kell foglalkoznia. Az is előfordul, hogy a diagnosztizált BTMN vagy SNI gyereket megtartja az iskola, de a fejlesztéseket csak papíron kapja meg a gyerek. Vagy megkapja, de az nem elegendő és elmarad az elvárt fejlődés. Ezek persze megmutatkoznak a következő vizsgálaton. Addig a szülő is jelezheti a lemaradást, hátha történik valami. Hagy nyugtassam meg az olvasót, nem fog. Legfeljebb a szülőt fogja az iskola összeférhetetlennek bélyegezni egyben elkezd igyekezni, hogy megszabaduljon az SNI gyerektől. Nagyvonalúan javasolja az iskolaváltást, hátha talál a szerencsétlen adófizető szülő egy másik befogadó intézményt.

Mivel a tankötelezettség határa 16 év, nyilván előbb utóbb lesz egy iskola, ami eleget tesz a Szakértői Bizottság javaslatának és felveszi az SNI gyereket, de a szülő jó, ha tudja, amíg nincs másik iskola, nem érdemes kiíratni az eredeti iskolából a gyereket. Még akkor sem, ha ott nem látják szívesen a diákot, ugyanis könnyen előállhat egy olyan helyzet, amikor a tanköteles korú gyerek iskola nélkül marad. Ilyen esetben a szülőt vonják felelősségre, ki gondolta volna.

És akkor nézzük, hogy miből is áll(hat) az a bizonyos fejlesztés, amire az SNI gyerek jogosult. Amíg a BTMN-es gyerekek mindösszesen 2-3 óra fejlesztést kaphatnak hetente, addig a SNI gyerekeknél ez az óraszám már felkúszhat heti 10 órára. Elméletileg. Gyakorlatban a heti fejlesztések száma ettől kevesebb, sokkal kevesebb. A fejlesztő pedagógus általában heti 1-2(!) órában tanórán támogatja a kisdiákot, értd ez alatt, hogy a diák mellett ül a padban és segít neki, miközben a tanár az osztály többi részével is foglalkotik. Hetente 1-2 (!) másik órában a fejlesztő kétszemélyes helyzetben vagy nagyon kis csoportban foglalkozik a diák(ok)kal. Hogy ez a bűvös fejlesztés kifejezés mit takar, az főleg a diák problémájától függ. Az biztos, hogy a legtöbb szülőnek fogalma sincs, hogy pontosan mi is zajlik az iskolában a fejlesztő és a gyereke között, milyen módszerrel és mit terveznek elérni. Előfordulhat az is, hogy a fejlesztő valamilyen módon tájékoztatja a szülőt, és van arra is példa, hogy rendszeres és élő együttműködés jön létre.

Palkovics László államtitkár úr nyilatkozta a szeptember 19-i, a Republikon Intézet által szervezett konferencián, hogy a magyar iskolákban nincsenek betekintőablakok az ajtókon, nem úgy, mint az amerikai iskolákban és nem is tervezik, hogy a tanárok oktatási autonómiájába akár ilyen módon beleszólnának. Az egyentankönyvek és a több tucatnyi lojális Tankerület vagy micsoda korában nagyjából mindegy, hogy azon az ajtón van-e ablak vagy nincs, az oktatási autonómia mértékét meg bárki elképzelheti.

Akinek sérülten született gyereke vagy már korábban kellett fejleszteni, az már az iskola előtt a saját zsebéből néhány százezret/milliót rááldozott a gyereke megsegítésére. Annak a szülőnek nem lehet zárt ajtót mutatni. Ugyanis ennek a szülőnek eddig a nem kevés pénzt kereső, valójában megfizethetetlen munkát végző fejlesztő gyógypedagógus, gyógytornász, konduktor mindent alaposan és részletesen elmagyarázott, megmutatott, felvázolt. Vagyis a szakember és a szülő között létrejön egy partneri viszony és a gyerek érdekében szorosan együttműködnek. Nem pedig esetlegesen a szakember jóindulatán és szabad kapacitásán múlt, hogy érkezik-e e-mail a gyerekkel folyó munkáról.

Nem lehet úgy manapság böngészni az internetet, hogy a gyerekek kiemelkedően magas óraszámáról ne essen szó. Heti 36-41 óra. Rengeteg. Miközben a heti javasolt fejlesztések száma meg maximum 10 óra lehet, ami a valóságban 4 óra körül mozog. Vagyis az iskolai órák mindössze 10 százalékában van megsegítve a gyerek, a többi 90-ben meg boldoguljon ahogy tud. Ezzel nem csak az a probléma, hogy a gyereknek az iskola így egyfajta kiképző táborrá alakul, hanem az, hogy ebben a táborban ott vannak a vele foglalkozó képzelten tanárok is. Nincs ugyanis minden tanárnak képesítése az SNI gyerekekhez. Így valószínűleg gyakran előfordul, hogy olyan matematika, magyar, történelem és még sorolhatnám tanár tartja az órákat, aki szaktanárként végzett, a tantárgyát jól is tudja tanítani, még nem is túl fásult, de Aspergeres, figyelemzavaros gyereket jó, tízet látott a pályafutása során. Azokat is csak addig, amíg át nem üldözték egy toleránsabb* vagy egy szegregált iskolába. És hiába a képzetlenség olykor a motiválatlanság, még soha nem hallottam olyan történtet, amikor felmentettek volna egy tanárt, mert nem tudott bánni a rábízott gyerekkel.

Ezen a ponton juthat az olvasó eszébe, az, hogy ezeknek a tanároknak helyben van egy felettese is. Bizony, az egyes iskolák vezetői, az iskolák igazgatói azok, akiknek akinek pontosan tudniuk kellene, hogy elegendő-e az a fejlesztés, amit a gyerek kap. Sajnos a legtöbb esetben az iskola vezetésének sincs fogalma arról, hogy mi is zajlik fejlesztés címén a saját intézményében. Mással egyszerűen nem magyarázható, hogy az SNI gyerekek számos, és a sajtóban is olvasható módon szenvednek hátrányt és maradnak le. Hát nem egyszerűbb lenne az iskolának változtatni? Így vagy úgy.

Magyarul és egyértelműen, ha rendszeresen és huzamosabb ideig nem tudnak és nem is akarnak megfelelni a saját alapító okiratukban foglaltaknak, nem érnek el eredményeket a sajátos nevelési igényű gyerekekkel, akkor változtassák meg és azt a dokumentumot. Ha egy iskolában jóval az országos átlag alatt van ezeknek a gyerekeknek a száma – 10 százalék helyett 1-2, akkor vállalják ezt. Mondják meg határozottan: nálunk nincs helye SNI gyereknek. Mert annak, semmi értelme nincs, hogy papíron integráló az intézmény, a valóságban meg.

A legtöbb esetben ezek az intézményvezetők kényesen ügyelnek arra, hogy papíron minden vagy nagyjából minden rendben legyen és kiállnak amellett, hogy a gyerek a „hülye”, ha nem fejlődik a (papíron) heti 2 órától. Még soha nem hallottam olyan történetet, ahol egy iskolaigazgatót menesztettek volna, mert a rábízott gyerekek nem kapták meg a szükséges fejlesztés vagy nem fejlődtek volna az elvárható mértékben. Vagy bármilyen módon felelősségre vonták volna, hogy a dupla fejpénzt felveszi, de szimplát sem nyúlt cserébe. Nagyon szomorúnak tartom, hogy azok az emberek, akik rendelkeznek elegendő információval és eszközökkel, alig emelik fel a hangjukat ez elégtelen fejlesztések miatt. Nem igazán jellemző, hogy az iskolaigazgató arról nyilatkozik, hogy kevés az a fejlesztés, amit adhatnak, hogy elégtelen az ellátás, ha csupán az órák 10 százalékában van fejlesztő pedagógus és elégedetlenek, mert nincs keretük és lehetőségük képezni a saját kollégáikat a sajátos nevelési igényű gyerekek jobb ellátására. Nem mostanában kevés, amikor már bármely szakos tanárokat keresnek, hanem évek óta és folyamatosan. Pedig neki meg lenne ehhez a kompetenciája, az autonómiája és a tudása is. Helyette inkább az alapító okirat átfabrikálásába és hazudós papírok gyártásába fekteti az energiáját és eszébe sem jut beismerni tehetetlenségét.

A szülő amíg meg tudja tenni, hogy jobban teszi, ha pénzét és idejét magánórákba, mozgásfejlesztésbe tolja, mert, ha hangot ad elégedetlenségének, könnyen kaphat egy közigazgatási eljárást is a nyakába…

És mit csinál az intézményvezető, míg a szülő az ő munkáját végzi? A meg,- vagy újraválasztásáért az SNI gyerekek számának növelésével kampányol és az iskola ajánlójában olyan kifejezésekkel hívogatja a gyerekeket és szüleiket, mint differenciált oktatás, integrált oktatás.

Közben pedig sokkal gyakrabban fordul elő a megengedettnél, hogy a szülő szava mit sem ér az iskolával és óvodával szemben, az intézményvezető szava pedig sokkal kevésbé megkérdőjelezhető az elvárhatónál.

Kövesd a blogot újabb hírekért a Facebokoon is!

Vajon mi történik akkor, ha egy kórus tagja nem felel meg a követelményeknek? Hogyan adja a diák tudtára a kórusvezető, hogy kívül tágasabb? Mi lesz az iskola és a szakemberek reakciója, ha az SNI diák szinte beleroppan az őt ért sorozatos megaláztatásba? Ismét egy igaz történet a mai Magyarországról. Csak szövegértőknek!

„Mit keresel még ebben az iskolában?”

Amikor azon a pénteken félrehívta a karnagy egy négyszemközti beszélgetésre Bogit, a kislány még nem gondolt semmi rosszra. Amikor viszont a férfi nekiszegezte a kérdést: mit keresel még a kórusban, hát nem érted, hogy nem vagy idevaló? - úgy érezte vége a világnak. 1x éve minden tapasztalatával próbált valamit mondani, de egyszerűen megdermedt. Neked már évek óta nem kellene itt lenned - folytatta a karnagy és a lánynál eltört a mécses. Sírva hallgatta a további mondatokat, sírva ment ki a kórusteremből is. Két barátnője vigasztalta és később az anyukáját is felhívta, de nagyon fájt neki, ami történt.

Az édesanya a következő tanítási napon felhívta az iskolát és magyarázatot kért a történtekre. Elmondta, hogy Bogit nagyon megviselte ahogy és amit a karnagy mondott neki. Ő, mint szülő egyáltalán nem érti, hogy egy ilyen súlyú döntést, miért nem vele, a szülővel közölt a karnagy először és azt sem érti, hogy miért kellett további megalázó mondatokat a gyerek fejéhez vágni. Egy megrémült kamasz még nem tud riposztozni a karnagynak: azért vagyok még ebben az iskolában, mert a Szakértő Bizottság ezt az oktatási intézményt jelölte ki számomra és ide kell járnom.

A szülő elmondta még, hogy látva a következő évi kórus próbarendet a lányával már gondolkodtak az iskolaváltáson. A kórus a következő évadtól a lehető legmagasabb színvonalat célozza meg, ezért megváltozott a próbarend is. A cél eléréséhez a kórusvezetés szerint arra van szükség, hogy a 12-16 éves kórustagok heti 10 órában próbáljanak, énekeljenek, legtöbbször a tanulószoba ideje alatt, havi egy alkalommal délután pedig várhatóan 5-ig fog tartani a próba. A gyerekek pedig minden nap bent vannak 7.45-től az iskolában. A tanév során előfordult, hogy a délelőtti iskola és délutáni tanulószoba után a kórus 10-16 éves tagjainak még egy esti fellépésen is részt kellett vennie. Másnap természetesen minden kis- és nagydiák ugyanúgy ment iskolába. Az egyik osztály osztályfőnöke ez után a koncert után levélben hívta fel a szülők figyelmét, hogy a gyerekek rendetlenséget hagytak maguk után: beszéljék meg ezt a gyerekekkel, hogy többet ilyen ne forduljon elő, mert ez nem méltó a kórushoz. Az osztályfőnöknek senki nem mondta meg, hogy egy alig 10 éves gyerek a 13. kötelezően teljesítendő órában talán már fáradt. Bogi anyukája többek között ezért is döntött úgy ahogy. Mivel minden gyerek, aki az osztályba jár tagja a kórusnak, a kórusból csak úgy lehet kilépni, ha az osztályból is megy a diák, így ők elmennének ebből az osztályból és az iskolából is.

A telefonhívás során még arról is tájékoztatást adott, hogy a karnagy bánásmódja volt az utolsó csepp a pohárban. A félév és ez a pénteki megaláztatás úgy megviselte kiskamaszt, hogy Bogi valószínűleg nem fog tudni már abban a tanévben iskolába menni. Kérte, hogy ezt a kérelmét fogadják el.

A szülő a következő két hétben pedig megpróbálta a lehetetlent, begyógyítani Bogiban azt a sebet, amit az iskola okozott. A kamaszlány megkönnyebbült, mert már nagyon nehéz volt neki a második félév, betegségek miatt sokat hiányzott és otthon nagyon sokat kellett pótolnia. Jobb lett volna, ha az iskolában tanulhat, de ott nem korrepetálták, tanulószobán alig tanultak.

KLIKK-ek  A  Tankerület

Bogi anyukája sokat gondolkodott, hogy mi lenne a legjobb megoldás az SNI kiskamasz gyerekének. Ebbe az iskolába már nem akarta tovább járatni a gyerekét így a fenntartóhoz, az XY Tankerületi Központhoz fordult. Nekik nyilván nagyobb rálátásuk van az iskolákra. A szülő levelében leírta, hogy az elmúlt tanévben hogyan segített a lányának az iskolában, hogyan tettek meg az iskola helyett szinte mindent, hogy a lánya tudjon teljesíteni. Nem csatolta be, de számtalan tanári üzenettel tudott volna szolgálni, hogy hogyan utasították a tanárok, hogy segítsen a lányának felkészülni angolból, informatikából, magyarból és matematikából. Levelében magyarázatot kért a karnagy eljárására is. A Tankerületi Központ válasza nem késett sokáig. Tájékoztatták a szülőt, hogy a lánya iskolája az elmúlt tanévben (is) mindent megtett, amit számára a törvény előír. Viszont mivel kamaszlány a tanév utolsó két hetében igazolatlanul maradt távol az iskolától felhívják a szülő figyelmét, hogy viselje ennek jogi és anyagi következményeit. A szülő válaszlevelében nem illette keresetlen szavakkal azt, ahogyan összezárt az iskola és a tankerület, de nyomatékosan kérte, hogy adjanak magyarázatot a karnagy eljárására. Azóta sem érkezett válasz.

Tisztelt Karnagy úr!

A karnagy írásos válasza az iskolán keresztül végül egy hónap múlva érkezett meg. A június közepére dátumozott levelet a hónap legvégén sikerült postára adni, így a szülő a levelet július első napjaiban kapta kézhez. A karnagy levelében leírta: Bogi nem alkalmas arra, hogy a kórus tagja legyen. A szülő szerint talán jobb lett volna, ha a karnagy azt írja: nem ebbe a kórusba való Bogi. Azt mindannyian tudják, hogy a lánya tehetséges, de a karnagy kórusában nem ilyen jellegű gyerekeket tartanak meg. Minden jel szerint a karnagynak sokkal egyszerűbb volt a levelét teletűzdelni valótlan állításokkal, hogy a maga igazát bizonyítsa és a gyereket bármilyen értelmes feladatra alkalmatlannak minősítse. A karnagynak, mint zenei képzettséggel rendelkező embernek, valamivel csak meg kellett indokolnia, hogy miért nem tudott kibontakoztatni egy tehetséges gyereket.

Volt azonban egyetlen bekezdés, amivel a szülő egyszerűen nem tudott mit kezdeni.

„Tájékoztatom, Önöket továbbá arról is, hogy amennyiben a gyermek a következő tanévtől is az „X” osztály tagja marad, úgy bizonyos kötelező zenei foglalkozásokon – a tanrend betartása mellett – jelen kell lennie, de semmilyen fellépésen és iskolán kívüli programon nem vehet részt.”

A zenei foglalkozás elég furcsa megfogalmazásnak tűnik, vajon mire gondolt a karnagy? – tűnődött a szülő. A karnagy azt nem merte leírni, hogy Boginak hetente 10 órában részt kell vennie a kóruspróbákon, de nem léphet fel soha. Milyen kár – gondolta a szülő, hogy a karnagy csupán a jogászokra jellemző csavaros fogalmazások megírásába fekteti energiáját és nem a gyerekek támogatásába. Az viszont dicséretre méltó, hogy a karnagy a jövőbelátó képességét is ilyen jól ki tudta fejleszteni: el tudja dönteni egy 12 éves gyerekről, hogy soha nem lesz alkalmas már színpadra.

Iskolaválasztás, ha a gyerek SNI...

A szülő már a Tankerületi Központnak írt levelében jelezte még iskolaváltási szándékét is, amire persze nem kapott érdemi választ, így megkereste a Szakértői Bizottságot is, mely még évekkel ezelőtt megállapította Bogiról, hogy SNI gyerek. Ott azt a tájékoztatást kapta, hogy ő, mint szülő választhat másik iskolát, legegyszerűbb, ha először körzetes iskolába kopogtat be. Ugyanis amennyiben az az iskola visszautasítja a felvételt, a Szakértői Bizottság megkeresheti a Tankerületi Központot és kijelölhetnek egy másik integráló iskolát a Boginak. A szülő megnyugodott, végül is a kerületben, ahol laknak tucatnyi olyan iskola van, amely tudja fogadni az ő SNI lányát. Igaz, ahova most jár az is benne van ebben a tucatban és még tehetségpont is, de talán a maradék iskolák, vagy akár a körzetes iskola tudja vállalni az alapító okiratukban foglaltakat. Így július végén írásban megkereste a körzetes iskolát a felvételi kérelmével.

Az iskolák nyáron ügyeletet tartanak, mindössze kéthetente egyetlen délelőtt vannak nyitva. Valamilyen szerencse folytán a szülő a következő ügyeleti napon már tudott is telefonon beszélni az iskola egyik vezetőjével. A szülő csak annyit kért, hogy bármi is az iskola válasza, írásban adják meg, ugyanis ő csak egy ilyen válasszal tud visszamenni a Szakértői Bizottsághoz. Néhány hét várakozás után a szülő végül tájékoztatta a Szakértői Bizottságot, hogy a körzetes iskola nem ad választ, de ugyanaznap mégis érkezett egy levél az iskola igazgatójától: jövő héten várja a szülőt a gyerekkel együtt.

Körzetes iskola. Felvételi. Vagy mégsem?

Az körzetes iskola igazgatója szívélyesen fogadta a szülőt, bár mindösszesen negyedórája volt rájuk. A közeledő tanévkezdés miatt érthető volt az elfoglaltsága. Megbeszélték, hogy felveszi Bogit, csak a tanévnyitó hetében egy angoltanárral kell beszélgetni a kiskamasznak, hogy a tudása alapján melyik csoportba osszák be. Ehhez képest a néhány nappal később, a megbeszélt időpontban a szülő és a gyerek egy elfoglalt iskolatitkárral találkozott. Az iskolatitkár a gyerek elé rakott egy-egy felvételi lapot magyarból és matekból majd közölte, hogy a forgalmas irodájában írhatja meg a felvételit, van rá kétszer 45 perce. A szülő addig menjen el..., mondjuk bevásárolni. Közben megérkezett egy angoltanár, aki viszont ragaszkodott a szülő jelenlétéhez, így édes hármasban és meglehetősen nagy zajban folyt az angol meghallgatás. Miután a nagyjából átjáróháznak megfelelő iskolatitkári irodában a Bogi megírta a 4 oldalnyi magyar feladatot az anyukája elment a közeli boltba. Meglepetésére, amikor visszaért a lánya nem az iskolatitkárnál volt, hanem egy szőke nővel beszélgetett, aki rövid úton jelezte neki, csak a lányával kíván kommunikálni, vele nem. Mint később kiderült a nő az egyik osztályfőnök. Miután a kiskamasz közölte az osztályfőnökkel, hogy miért SNI, az osztályfőnök azért meg tudta kérdezni a 1x évestől, hogy ha ez a bajod, akkor a tényleg a mi iskolánk a legjobb neked? A szülő végül megállta, hogy nem tépte vette le a falról és nem mutatta meg dugta a tanerőnek az orra alá a tőlük nagyjából 5 méterre kifüggesztett alapító okiratot, melyben benne van, hogy pont ilyen gyerekeket vesznek fel ebbe az iskolába.

Az iskolatitkár jelezte a szülőnek, hogy két nappal később ismét várja őket az igazgató. Akkor már hozzanak magukkal minden iratot, ami ahhoz szükséges, hogy a gyereket beírassák az iskolába. Meg a tavaly év végi hiányzás igazolását is...

Két nappal később felszabadultan léptek be az iskolába, azonban a jókedvük hamar lelohadt. Az igazgató a gyerek előtt egy hosszas felvezetés után a közölte, hogy Boginak túl gyenge lett a felvételije így nem fogja felvenni. Biztosította a szülőt a segítő szándékáról, rutinosan nyújtott zsebkendőt a gyereknek, aki már megtanult némán sírni. A szülő nyugtatta a lányát, és közben megdöbbenve hallgatta, az igazgatót. Az intézményvezető hosszasan sorolta a kifogásait, amiket sajnos nem tudott alátámasztani, mert az egyik dolgozat valahogy elkeveredett... A hosszas beszélgetésnek az lett a vége, hogy a szülő másolatokat kért a dolgozatokból - kapott abból, ami még nem veszett el - , az igazgató pedig elmondta, hogy szerinte a kislánynak nem érdemes tovább próbálkoznia az integrált oktatásban. Ismer egy kis létszámú osztályokkal működő iskolát, beszélt is annak a vezetőjével és várják a szülő hívását.

Bogi részképességeit az iskola kiválasztásáról döntő Szakértői Bizottság felmérte, kiderült, hogy azok nyolcvan százalékában 3-8 évvel a korosztálya előtt jár.

Viszont miután ez a gyerek eltöltött 5 évet egy olyan iskolában mely tehetségpont egy másik iskola igazgatója szerint az szolgálná a legjobban az érdekét, ha szegregálnák.

A szülő végül elfogadta a szegregált iskola telefonszámát és időpontot is megbeszélt velük. Majd hazaérve egy levélben kérte, hogy a remélhetőleg csak elkallódott másik felvételit is megkaphassa. Azt is kérte az igazgatótól, hogy az intézményvezető írja le: nem veszi fel Bogit és a kislány számára egy szegregált intézményt tart a legmegfelelőbbnek a további általános iskolai tanulásra. A mai napig nem érkezett meg ez a levél.

Mit tesz mindeközben a gyermekvédelem?

Ha még kitart az olvasó a bejegyzés olvasásában, felvetődhet benne, hogy mit tett mindeközben vajon a gyermekvédelmi jelzőrendszer részét képező Gyermekjóléti Szolgálat és a Gyámügyi Osztály?

A szülő hónapok óta élénk levelezésben áll a Család és Gyermekjóléti Központ családgondozójával. A szakemberhez eljuttatott levélben a szülő részletesen leírta, hogy a lányával milyen megalázó módon bántak az iskolában és milyen aggasztó módon reagált erre a gyerek. Az családgondozó azt válaszolta végül, hogy ő nem felettese az iskolának, amennyiben a szülőnek ilyen jellegű gondja van, akkor forduljon panaszával a fenntartóhoz, ami jelen esetben az XY Tankerületi Központ.

Még néhány héttel később azért annyi már feltűnt a családgondozónak, hogy az iskola nincs a helyzet magaslatán. EMMI rendelet ide, házirend oda; ha csak az iskolán múlik, Boginak nem lesz kész a házi feladata és nem fog készülni óráról órára. Az iskola tudja azt hazudni állítani a Tankerületnek, hogy teljesíti a kötelességét, azonban az elért eredmények, vagyis inkább azok hiánya nem ezt mutatják Így a családgondozó - amikor a szülő már a sokadik levelet írta neki - végül felajánlotta, hogy a Gyermekjóléti Központban van fejlesztő, aki tudja korrepetálni a kiskamaszt.

Bogit az anyukája már eddig is vitte különböző fejlesztésekre nem kevés pénzért. Már évekkel ezelőtt rájött, hogy nem szabad csak az óvodára, iskolának és más erre szakosodott intézményekre hagyatkozni. Még ha van szakember, akkor sem biztos, hogy megkapja a lánya a szükséges fejlesztéseket.

Az iskola jelzését az általuk igazolatlannak tekintett hiányzásról megkapta az illetékes Gyámügyi Osztály és július elején el is indult egy védelembe vételi eljárás az igazolatlan órák miatt. Az ügyintézőnek tudomása volt arról, hogy Bogit az anyukája évek óta viszi fizetős fejlesztésekre. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy nagy lendülettel egy nyár eleji határozatban megvonja tőle a családi pótlékot. A határozat ellen nem lehet fellebbezni, a Gyámügyi Osztály ügyintézője ezt nagy súlyú döntést az iskolától kapott meglehetősen egyoldalú információk alapján hozta meg.

Mindeközben az iskolában…

Mivel a tanévnyitó előtt fél nappal, csütörtök délután kiderült, hogy a körzetes iskola nem veszi fel, Bogi ugyanott kezdi meg a következő osztályt, ahol az előzőt befejezte. Közben a kiskamasz sikeresen abszolvált egy osztályozóvizsgát magyarból, mert nem volt elég osztályzata, így a nyár egy része számára nem a pihenésről szólt.

Az első tanítási napon odament Bogihoz az énektanár és megkérdezte a kiskamasztól: Te még itt vagy? Nem úgy volt, hogy iskolát váltasz?

Egy régebbi bejegyzésben írtam arról, hogy milyen nehéz dolguk van azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke megkapta az SNI címkét. Néhány iskola*, kényszeresen kerüli ezeket a gyerekeket, nem motiválja őket a dupla fejpénz. Mert ezekkel a gyerekekkel munka van. Az ellazsált évek, az elmulasztott fejlesztések, az elmismásolt személyre szabott oktató-nevelő munka mind-mind megmutatkozik a gyerek fejlődésében. Vagyis inkább annak hiányában.

Aztán, amikor már ég a ház, égbekiáltó a gyerek lemaradása az iskola elkezd bűnbakot keresni. Aki keres az talál. Hát persze! A szülő az. Mert nem együttműködő. Meg a gyerek. Mert nem is odavaló.

A szülők ilyenkor híján elkezdenek megoldásokat keresni és érdekes tapasztalatokra tesznek szert.

Ha másik iskolát keresnek, onnan a előfordul, hogy nem írásban érkezik az elutasító válasz. Ami azért baj, mert az iskolát kijelölő szakértői bizottság nem szóból, hanem papírból ért. Logikusan. Szóval a szülők csak várnak az írásos válaszra, csak várnak. Az idő, a nyár meg telik.

Mivel a szülők kevesebb gyerekkel találkoznak, és kevesebb gyerek „ügyük” van, az iskola a különböző jogszabályok előrángatásával és tetszőleges alkalmazásával rutinból tudja lenyomni a szülőket.

Ha a gyerek a fejlesztések elmaradása miatt már nagyon kilóg a sorból, megkérhetik a szülőket, hogy a gyerek legyen magántanuló. Kérhetik szépen, de kérhetik egyből a gyermekvédelemmel karöltve, a lényeg nem a gyerek. A szülő ilyen esetben jobb, ha együttműködő, hacsak nem akar a nyakába kapni egy közigazgatási eljárást, ahol az elmaradt iskolai fejlesztések miatt lemaradó gyermeke kapcsán az ő szülői képességeit kérdőjelezik meg.

Van olyan, amikor az iskola biztosra megy, mert a sokat hiányzó gyereket osztályozóvizsgára küldi. Még jól is jöhet valamilyen közigazgatási eljáráson, ha megbukik a szép reményű, de SNI gyerek. Hiszen a szülő nem készítette fel a vizsgára! Azzal a ténnyel senki nem foglalkozik, hogy a szaktanárnak erre lett volna egy éve. Tuti megoldás, hiszen csak a szülő lehet a hibás, ha az iskolai tananyagot a gyerek nem tudja. Meg a gyerek! Mert sem év közben, de még nyáron sem tanult. Tuti megoldás. Kóklereknek.

Nyáron az iskolák kéthetente egy délelőttöt vannak nyitva. Ügyeletet tartanak, segítve az amúgy is hatékony ügyintézést. Nem. Ők biztos nem talpalnak azért, hogy a gyerek a neki megfelelő iskolába járhasson. Ha használják is a talpukat, azt másként.

*Megjegyzés: nem minden iskola ilyen. Vannak jó és gyerekbarát oktatási intézmények és vannak jó tanárok is. Ez egy vélemény rosszgyakorlatokról.