Néhány napja beszélgetésbe bonyolódtam egy tanárral, aki elmesélte, hogy egy kis kitérő után most ismét iskolában tanít. Nagyon kedveli gyereket, de néha meghökken a viselkedésükön. Zavarja, ha a gyerekek túlságosan türelmetlenek egymással. Aki hamarabb tudja a választ az mindenkit megelőzve beharsogja, de ha valaki rosszul válaszol, azt kinevetik, kigúnyolják. Mi tagadás, nehezen kezeli ezt a helyzetet. A leghangadóbb gúnyoldót, aki persze nem is a legokosabb, próbálta lehűteni azzal, hogy ne nevessen a másikon és ne is cikizze, mert ő a tanár biztos tud olyan kérdezni, amit a főkolompos sem tud, és akkor majd rajta fognak nevetni. Később kiderült, meséli tovább, hogy van olyan tanártársa, aki viszont maga gúnyolja ki a választ nem tudó tanulót. Áll a diák a táblánál, nincs a fejében a válasz. A tanár pedig úgy tesz, mintha kétségbeesne, fogja a fejét, hogy fiam, hát hogy lehetsz ilyen buta, majd kikacsint az osztályra. Akik nevetnek. Láttam a tanáron, hogy ez nehéz neki, hiszen álmait folytatva lépett vissza a katedrára és nem pont erre számított. Neki már az sem volt jó módszer, hogy a saját felnőtt tudásával kellett úgymond sakkban tartani a mások bántására legfogékonyabb tanulót, de arra ő sem gondolt, hogy a gyerekek ezt nem maguktól tanulták el, hanem egy felnőtt viselkedését másolják. És persze az osztályban az is nevet, akinek nem lenne kedve, de nem mer kilógni a sorból.

Van ez az édes tündérmese film, a Mindenki, amit nem elég egyszer megnézni, mert jó lenne elhinni, hogy vannak gyerekek, akik tudnak együttműködni, kiállni magukért és a másikért. Akik emlékeztetik a felnőtteket arra, hogy ők még kicsik, de nem hülyék. Ahogy arra is, hogy a gyerekek, aki azt adják vissza, amit kapnak.

A történet 1991-ben játszódik és a film 2017-es változata a tanár ismerősöm elmondása szerint kicsit másként alakulna. A tanár nem négyszemközt közölné a diákkal, hogy ne énekeljen, hanem az egész kórus előtt alázná meg, hogy fahangú. Az óra után a gyerekek nem kapnának csokit, hiszen már egészségesen kell étkezni, kevés só és kevés szénhidrát, mert az úgyis csak felpörget. A gyerekeket a kórusvezető nem motiválná, hogy mi lesz, ha megnyerik a versenyt, hanem emlékeztető leveleket írna a gyerekek szüleinek. Leírná milyen kötelezettségeik vannak a gyerekeknek a kórus miatt emlékeztetve mindenkit, hogy milyen retorziókra számíthatnak a gyerekek, ha nem teljesítenek jól. Végül, de nem utolsó sorban nem alázna meg túl sok gyereket, mindig csak néhányat. Az a néhány pária nem fog egymással szövetkezni, a többi meg retteg, nehogy rá kerüljön a sor. A filmbéli Erika néni ott hibázott, hogy nem nyíltan vállalta az elnémítást és túl sok gyereket ítélt tátogásra. Egy idő után észrevehetőkké váltak a kórusban. Van még a filmben egy kedves igazgató, akinek szívügye a kórus, ki tudja, hogy ő tudott vagy tudna-e a tátikázásról, ezen érdemes eltűnődni.

Persze lehet, mondani, hogy ez a lehetséges változat milyen súlyos ítélet az iskolára nézve. Nos, akinek nem inge, ne vegye magára. A többi meg öltözzön föl.