Sokan vannak, akik visszasírják azokat az időket, amikor még nem volt integráló az oktatás és az „ilyen gyerekek” egy külön „gyépés”-nek nevezett iskolában tanulhattak. Van egy jó és egy rossz hírem: a társadalom sem külön kasztokból áll, az integráció ma már alapelvárás és bármikor kerülhet a te gyereked, unokád és a kerítés másik oldalára. Ebben a bejegyzésben arról lesz szó, hogy írástudó és tapasztalattal rendelkező szülőként hogyan lehetne egy nehéz helyzetből a lehető legtöbbet kihozni.

Be kell vallanom, hogy vannak olyan portálok, online magazinok, melyeket nem olvasok, mert zavar a sznobság, a felületesség és a társadalmi felelősségvállalásnak álcázott nagyképűség. Nekik nem hiányzik a több tízezernyi követő mellől az én lájkom, nekem meg reggelre pont jó egy finom tejeskávé napindításra. Ma nem volt kávé. A cikket nem fogom hivatkozni, nem is idézem szó szerint csak tartalmilag és csupán a benne foglalt hülyeségeket pontatlanságokat és alapvető tévedéseket említem.

A cikk eleje már erősen indul, a szülő leírja, kislánya elmondása alapján a fiúk meghúzzák a lányok haját és piszkálódnak. A szülő szerint a fiúk már csak ilyenek, mert, ha valaki megtetszik nekik, akkor a szeretetüket így fejezik ki.
Nos, a fiúk nem ilyenek. Ezt az évtizedek óta terjedő baromságot téveszmét jó lenne már egyszer és mindenkorra elfelejteni. Ha egy gyerek meghúzza a másik haját, akkor az a gyerek agresszív és fizikailag bántja a másikat. Ez ma már a legkevésbé sem tolerálható. Ha egy gyerek szereti a másikat, akkor a szeretetét egészen biztosan másként fejezi ki, ugyanis, aki szeret, az nem bánt. A szülőnek jó lenne felvilágosítani a kislányát, arról, hogy a kis osztálytársa átlépett egy határt, amit nem kellett volna. Az osztályfőnök felé pedig jeleznie kellene, hogy nem elfogadható a hajhúzgálás, tegyen rendet az osztályban. Az a kérdés motoszkál még bennem, hogy a szülő szerint hány éves korig elfogadható a hajhúzás, a kedvesség kifejezésére, de majd a magazinból úgyis megtudjuk.

Körülbelül idáig kellett volna olvasnom a cikket, de a a java még csak most jött, mert bemutatták a gyereket, aki miatt egy egész osztálynyi gyerek nem tud tanulni. Ugyanis az a gyerek agresszív, az író szerint magatartászavara van, órán a padok tetején közlekedik, olykor őrjöng, olykor olyan, mint egy normális gyerek, de az is előfordul, hogy kakival összekeni az osztálytársait. A tanító tehetetlen, a szülők nem vizsgáltatják ki a gyereket, akit olykor az iskolából visz el a mentő. Utolsó mentsvárként a szülők már a fenntartóhoz - értsd Tankerületi Központ – fordulnak, hogy csináljon már valamit.

Előre bocsájtom, hogy nincs nálam a bölcsek köve és a leírtak alapján a szülő kétségbeesését is megértem, hiszen napról-napra lelki és fizikai attrocitásoknak van kitéve a gyereke; és most nem csak a hajhúzásról van szó. Abban viszont téved, hogy nincs megoldása a helyzetnek. Azért, hogy ez a lehetetlen és igen elkeserítő helyzet megoldódjon a következőket érdemes átgondolni és a megfogalmazódott kérdésekre választ adni.

1. A gyerekért az iskolaidőben az iskola a felelős. Azt bármilyen törvény citálása nélkül lehet tudni, hogy ha az tanító, tanár mulaszt és a gyereknek baja lesz az iskolában, a pedagógus felelősségét fogják ebben a helyzetben firtatni. A tanító bevallottan nem tudja megfékezni az őrjöngő gyereket és nem tud tanítani. Ez a helyzet mitől fog megváltozni? Mégis mire vár? Kerüljön át a gyerek egy másik iskolába? Ott nem fog dühöngeni?
   
   
2. Az iskola – ha úgy látja, hogy a gyermek eltér az átlagtól – akkor kérheti, hogy szakértői bizottság mérje fel a gyerek állapotát. A szakértői bizottság előtt kötelező megjelenni gyerekkel együtt, ha októberben elindították volna a folyamatot, lehet, hogy mostanra már lenne egy szakvélemény a kezükben. Mivel az olykor dühöngő gyerek nagy valószínűséggel járt óvodába, onnan is kérhet jellemzést, hogy tudomást szerezzen a korábbi évek történéseiről. Lehet, hogy már akkor is volt probléma?
   
   
3. Az iskolában -  főleg egy budai tankerületben – van iskolapszichológus és van gyermekvédelemmel foglalkozó szakember is. Nekik például ezt a helyzetet már régen fel kellett volna térképezni, megbeszélést tartani és szükség esetén felvenni a kapcsolatot a gyermekjóléti szolgálattal. Lehet, hogy nekik van joguk a gyerek kezelőorvosával felvenni a kapcsolatot? A gyámhivatal is tud intézkedni, mert van hatásköre. Arról már lehetett olvasni a blogon, hogy van, amikor tud az iskola intézkedni, csak akarnia kell. Az iskola részéről érthetetlen ez a passzivitás.
   
   
4. Nagyon nehezen elképzelhető, hogy a szülőket nem lehet együttműködésre bírni, hiszen a szülőnek is érdeke, hogy a gyereke a képességeihez képest a lehető legjobban fejlődjön. A szülőnek mi abban a jó, ha az iskola falát az ő gyerekének fekáliája díszíti? A lehetséges ANTSZ ellenőrzést most nem is említem. Egy gyerek nagyon sok okból dühönghet és lehet agresszív. Az ok felderítéséhez mindenképpen szakemberre van szükség, nem a többi szülő feladata magatartászavarosnak kikiáltani egy 7 évest.
   
   
5. A többi szülő végül a konfliktus és a kétségkívül nehéz helyzet megoldása érdekében inkább a fenntartóhoz, a Tankerületi Központhoz fordulnak. Budán ebből 3 van, remélhetőleg a cikk linkjét is mellékelték a panaszhoz és felkészítették őket a várható újságírói megkeresésekre. A továbblépés azért is jó, mert így legalább az iskola vezetése megláthatja, hogy át tudnak nyúlni a fejük felett és rendet tudnak tenni az iskolában. Vagy nem. A szülők, amennyiben minden jogorvoslati módot kimerítettek, végül az ombudsmanhoz is fordulhatnak. A levelükben viszont jobban teszik, ha pontosítanak, a gyerekeknek nem a tanuláshoz, hanem a testi-lelki fejlődéshez való joga csorbul – lásd veri a saját fejét a falba, stb.
   
   
6. A szülői kétségbeesés mellett is érthetetlen, hogy miért kapott ez a történet egy fals és félrevezető címet és bevezetőt. A cikkben egyszerűen nem kapott elég nagy hangsúlyt, hogy most egy diagnosztizálatlan és ellátatlan gyerekről beszélünk, ahol a felnőttek felelőssége vitathatatlan. A gyerek a többi szülő kétségbeesésétől nyilván nem lesz jobban, neki megfelelő diagnózist és terápiát kellene kapnia. Az pedig egyszerűen tárgyi tévedés, hogy az SNI-s gyerekek számára megfelelő intézményeket jórészt bezárták, ugyanis az SNI-s gyerekek nagy része integráltan oktatott. Vannak szegregált, kiscsoportos intézmények is, főleg halmozottan sérült tanulóknak, de oda ezeknek a gyerekeknek töredéke jár. Lehet, hogy ez a fiú is mehet integrált iskolába, de lehet, hogy egy szegregált suli lesz a megoldás. A cikk írójának és az elhamarkodottan ítélőknek pedig érdemes lenne tájékozódni, arról, hogy az SNI, mint gyűjtőfogalom mit is jelent. 

Nem vitás, hogy ez az állapot így tarthatatlan, a tanév eleje óta már réges-régen meg kellett volna oldani ezt a helyzetet. A történet több mozzanata külön-külön előfordul az internet magyar nyelvű szegletében, szóval nincs új a nap alatt. Tény, hogy nem mindig egyszerű egy SNI-s gyerekkel, de nem kell őket minden baj forrásának kikiáltani. Hiszen látható a tanult döntés-, és írásképes felnőtt is mennyire tehetetlen és tájékozatlan tud lenni.