Ma van a Gyermekjogok világnapja és eddig tudatosan távol maradtunk ennek a világnapnak a hazai ünneplésétől, ugyanis nincs mit ünnepelni.

ENSZ 1989-ben ezen a napon fogadta az a Gyermekjogi Egyezményt és azóta november 20-át a Gyermekjogok Világnapjaként tartjuk számon. Az egyezmény megalkotói, az emberiség történetének kezdete óta először, úgy vélték, hogy a gyerek is ember, vannak jogai, sőt koránál és állapotánál fogva fokozottabban védendő. Magyarországon 1997-re datálódik az úgynevezett és azóta számtalan alkalommal módosított gyermekvédelmi törvény, melynek többek között célja, hogy alkalmazásával segítse a gyerekek törvényben foglalt jogainak és érdekeinek érvényesítését.

Nos, hol vannak az anyagi okból utcára tett családokban élő gyerekek szerető családban éléshez nevelkedéshez való jogai? Hol vannak a sajátos nevelési igényű gyerekeknek jogai, amikor az állapotuk leküzdéséhez kapott segítségről van szó? A kistelepülésen élő autista kisgyerek óvodában járásának joga? Az hiperaktív kisgyerek körzetes, integráló iskolában járásának joga? A látássérült már nem olyan kis gyerek piacképes szakmához jutásának joga? És persze hol vannak a bántalmazó szülővel való kapcsolattartásra, kényszerláthatásra kötelezett gyerek egészséges testi-lelki fejlődéshez való jogai? Hol vannak azok a szociális munkások (nem a civilek és a magánemberek), akiknek feladata a nehéz helyzetbe került családokat megsegíteni? Hol vannak azok az iskolai szociális munkások, akik a kontraszelektált tanárok túlkapásai ellen fellépnének? 

Mert eközben azt látjuk, hogy családok kerülnek utcára, gyerekek nevelőszülőkhöz vagy intézetbe. A sajátos nevelési igényű gyerekek szinte össznépi kirekesztéséről regényeket lehetne, vagy inkább kellene írni. Azért regényt, hogy egyetlen iskolaigazgató se legyen arra büszke, hogy nála egy SNI gyerek leérettségizett, inkább szégyellje magát, hogy a több tucatnyi odajáró SNI gyerek közül csak egy tanulót tudott az iskolája eljuttatni az érettségiig. A kistelepülések szakemberhiánya ismét csak egy évek óta létező probléma, mára nem a fejlesztő tanár, hanem a tanár is hiánycikk az ország néhány szegletében. Egy jó szakember kincs, főleg saját magának, hiszen piacképes tudásával fenn tudja magát tartani. Jó lenne végre, ha mindenki megtanulná, hogy az érzékszervi fogyatékkal élők ugyanolyan értelmesek, mint látó, halló társaik és képesek piacképes szakmák megszerzésére. A szülők különválásakor a legtöbb illetékes viszont nem látja meg, nem ismeri fel a családon belüli erőszakot, hosszú évek szenvedésire kárhoztatva ezzel az érintett gyerekeket (is). A szociális munkások képességei, szakmai tudása olykor hasonlóan korlátozottak, így segítés helyett előfordul, hogy kápóként ülnek a családok nyakán. Hasznos munkát nem végeznek, de legalább ők kapnak fizetést. Ahogy gyakran az iskolai szociális munkás sem a gyerek pártját fogja, hanem a reményekkel ellentétben tanácsadás címén besúgóskodik.

Önmagában is visszás az, hogy a felnőttek határozzák meg a november 20-i gyerek hatalomátvételt (sic). Igazán kár ezt a valóban fontos nevezetes napot egy fancy kékségbe bújtatni, kis hazánkban kommunikációs hiba a nemzetközi Unicef kampányát - GoBlue! - használni. Ettől senkiben nem tudatosul, hogy a gyerekeknek (is) vannak jogai. A nagy kékség így csak egy jópofi, távoli, éppen ezért megfoghatatlan dolog, amin túl itt nincs semmi vicces.

Ha szeretnél hozzászólni, itt megteheted.

deeplink: http://bdk.hu/lanchid-kek-kicsi-1/