Május első vasárnapja anyák napja. Nincs olyan online vagy nyomtatott sajtótermék, ami elfedkezne erről az amúgy családi ünnepről. Miután különféle emberek virtuálisan kart karba fonva, kenetteljesen adnak hangot hálájuknak, talán azt gondolhatnánk, hogy az édesanyák most már azon emberek közé tartoznak, akiknek vannak jogaik. Ha ezt gondolnánk, tévednénk.
Nem minden édesanyának vannak jogai. Vannak ugyanis olyan édesanyák, akik nem tudják az anyák napját megtartani a gyerekeikkel, mert nem láthatják őket.
Sok évvel az Isztambuli Egyezmény aláírása után még most is óriási a családon belüli erőszak látenciája. A média a tragikus eseményekről beszámol, olykor olyan amatőr módon, hogy talán jobb lett volna nem foglalkozni az üggyel. Ezek mellett az esetek mellett látszólagos súlytalanságuk miatt, egyáltalán nem jelennek meg azok az ügyek, amikor a bántalmazó kapcsolatban született gyerekek ideiglenes vagy állandó jelleggel a bántalmazóhoz kerülnek. Az így gondozóvá vált szülő pedig szépen ellehetetleníti a gyerekek kapcsolattartását a különélő szülővel - az édesanyával.
Az elmúlt néhány évben több ilyen eset napvilágra került és tudósítások szerint a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjai asszisztálnak a bántalmazó szülőnek. Lehetővé téve, hogy a gyerekek ne találkozhassanak az édesanyjukkal. Igen, még a gyermekét éveken keresztül hanyagoló Wilhelm is el tudta ezt érni és hónapok óta ellehetetleníti Timi találkozását a közös gyermekükkel.
Azt, hogy mennyire szükség lenne az témában képzésre, érzékenyítésre, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a nép hangjaként megszólaló kommenthuszárok általában csak addig tudnak eljutni logikailag, hogy “biztos csinált valamit az anyuka, hogy nem nála vannak a gyerekek.” Az keveseknek jut eszébe, hogy az eljárások lezárultával visszatérjen az ügyre és kiszámolja, hány ünneptől, évtől, mennyi együtt töltött időtől fosztották meg a gyerekeket az elhúzódó eljárások.
