Három úttörő kisfilmnek és az UNICEF hozzá kapcsolódó 1% gyűjtő reklámkampánynak köszönhetően szembesült Magyarország azzal, hogy itt és most a gyermekbántalmazás létezik. Sokkoló? Igen. És mi? Az, hogy a gyermekbántalmazás létezik, vagy az, hogy van, aki nyilvánosan beszél a gyermekbántalmazásról?  

Maga a téma – ezt szerintem senki nem vitatta –dermesztő. Ha jól tudom, nem volt még arra példa, hogy egy bántalmazott csoport (itt a gyerekek) képviselői ennyire direkt módon megjelenjenek képernyőn.

Ha megnézzük a statisztikákat, tudható, hogy Magyarországon igenis van gyermekbántalmazás, az is tudható, hogy a bántalmazások túlnyomó részét apák követik el. De ennyire közvetlenül ezt a tényt még nem mutatta meg senki, mint az UNICEF.

Dobott is tőle mindenki egy hátast.

Egy képernyőn megjelenő, szemmel láthatóan jó állapotban lévő gyerekről senki nem gondolja, hogy bántalmazzák. Egyszerűen dermesztő amint a gyerekek hidegen és tárgyilagosan túlélési javaslatokat adnak a képernyőn keresztül és közben minden néző tudja a lelke mélyén, hogy a gyermeknek egyszerűen nincs esélye. Hiszen mit tehet a komódos kislány, könyveket, székeket pakolhat, szekrénybe bújhat? Persze megteheti és meg is teszi, mert kétségbeesetten menekülne és mivel még gyerek, nem éri fel ésszel, hogy nincs menekvés. De legalább megpróbálja. Most még. És mivel gyermek, és nem felnőtt, nem jut eszébe, hogy kérhetne külső segítséget, bár ő még nem tudja, hogy nem lehet minden gyermeket megvédeni.

Valóban nem abuzált egyetlen kislányt sem férfirokona Magyarországon? Azon kell felháborodni, ha ilyen történik, vagy inkább azon, ha a képernyőről az arcunkba mondják, hogy ilyen megtörténik?

A másik kamaszlány az őt ért ütések ellen sállal, zoknival védi magát, és aki nézi a videót, talán belegondol, hogy vannak gyerekek, aki kapnak testszerte ütéseket. Ahogy a másik filmben beszélő fiúhoz hasonló bánásmódban is élnek gyerekek, akik bizony nekiesnek a kilincsnek, komódsaroknak. Ők, a maguk módján, megoldást keresnek a helyzetre, hogy ne fájjon, hogy nem sérüljön annyira, de mi felnőttek tudjuk, hogy nem ez a megoldás. 

Pont  az abszurditásuk miatt hatásosak ezek a filmek, hiszen arra nem számított senki, hogy az eddig monoklival vagy diszkréten zacskóval letakart fejű alakként megjelenített áldozatok megszólalnak. Egy néma plakátot lehet sajnálni, és lehet csendben elmenni mellette. De, hogy egy bántalmazott gyermek megszólaljon és az átélt bántalmazásokról beszéljen és jótanácsokat adjon?!

Az a megoldás, az lehet, hogy beszéljünk róla, és szembenézünk végre a ténnyel, hogy Magyarországon létezik gyermekbántalmazás és nem csak családon belül. Habár nem működik a gyermekvédelmi jelzőrendszer, mivel a törvényi keretek adottak, tegyük meg, amit meg lehet tenni.

Magyarországon – bármilyen hihetetlen – még nincs 20 éves a gyermekvédelmi törvény, és ezer sebből vérzik a gyermekek jogainak védelme.

Ne legyen senki tévedésben, ez a kampány felnőtteknek szól, nem gyerekeknek. És mi, felnőttek tudunk változtatni azon, hogy hány gyermeket bántalmaznak ebben az országban.

Te tettél már valamit a gyermekbántalmazás ellen?